A Kárpát-medencébe költözés után a Magyar Nagyfejedelemség egyik legfontosabb feladata a határvédelem volt. Nemcsak a magyarok indítottak hadjáratokat, jöttek a szomszédok is. A frankok 907-ben mindjárt a magyarok kiirtására érkeztek, de csak Pozsonyig jutottak.
Fokozatosan kiépült a gyepűrendszernek nevezett határsáv, ami a természetes akadályokat – hegyeket, mocsarakat, folyókat – is felhasználva földhányások, árkok, földvárak összessége volt.
Végvárak rendszere
Az első évszázadokban ez védte a keresztény Magyar Királyságot is, ám a tatárjárás azt a tanulságot hozta, hogy a gyepűrendszert meghaladta az idő, modernebb védelemre van szükség. IV. Béla már kővárakat kezdett építeni, Luxemburgi Zsigmond pedig a déli határ védelmében pedig szilárd vonalat épített ki.
A kétlépcsős végvárrendszerre a török megjelenése miatt volt szükség. Az első vonal Szörényvártól Orsován, Nándorfehérváron, Szabácson, Banja Lucán, Jajcán, Kninen, Klisszán és Szkardonán át húzódott az Adriai-tengerig. A második vonal a határtól beljebb Temesvártól indult, és Zenggnél érte el a tengert – írja Németh Csaba a Rubicon történelmi folyóiratban. A rendszer kiépítését már Mátyás király fejezte be 1470-ben.
Nem bírta sokáig
A várak első vonala nem magyar területen volt, így az ellenség dúlása főleg a délszláv lakosságot érintette. A jelentősebb erősségek köré bánságokat szerveztek, de a várak ellátásába déli magyar vármegyék is bekapcsolódtak.
A végvárrendszer hatékonyan működött, de a Jagellók idején a királyi hatalom hanyatlásával egyre kevesebb gondot fordítottak rá. Nem volt pénz a karbantartásra, felújításra, és a kor határőreinek számító végvári vitézek fizetésére. A Dózsa György vezette parasztháború tovább rontott a helyzeten, 1518-tól a török sorra foglalta el a várakat.
Ennek fő erősségei voltak Temesvár, Várad, Szatmár, Eger, Érsekújvár, Komárom, Győr, Veszprém, Kanizsa és Szigetvár.
