A Durhami Egyetem csillagászai a chilei Atacama-sivatagban működő Európai Déli Obszervatórium APEX-teleszkópjának, valamint “Nagyon Nagy”-teleszkópjának adatai mellett a NASA Spitzer űrteleszkópjának felvételeit tanulmányozták, hogy megvizsgálják, miként alkottak halmazokat a nagyon távoli, fényes galaxisok.
Olyan galaxisokat vizsgáltak, amelyek tízmilliárd fényévnyire találhatók a Földtől, vagyis a kutatók abban az állapotukban vizsgálhatták a csillagvárosokat, amelyekben a korai univerzumban, tízmilliárd évvel ezelőtt voltak. Ebben az időben igen intenzív csillagképződés folyt, az adott galaxisokat “csillagontóként” is nevezik az asztronómusok.
A kutatások kimutatták, hogy a szorosan egymás mellett csoportosuló galaxisok sötét anyagból álló, nagyobb gyűrűn belül gyülekeztek. A csillagászok a galaxisok evolúciójának megismerése érdekében megmérték ezeket a gyűrűket, majd számítógépes szimulációval modellezték a csillagvárosok további evolúcióját.
Számításaik szerint a későbbiek során a csillagontó galaxisok elliptikus galaxisokká alakultak át – a tudomány jelen állása szerint ezek a legmasszívabb csillagvárosok.
A “csillaggyártás” szédületes tempóban folyt. Ennek köszönhetően ezekben a galaxisokban megduplázódott a csillagok száma, az aktív szakasz azonban mindössze százmillió évig tartott, ami kozmikus léptékben viszonylag rövid időnek számít, majd hirtelen véget ért, s azóta a galaxisok rendkívül passzívak.
A kutatások során a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a csillagképződés leállta a galaxisokban “fészkelő” szupermasszív fekete lyukakkal hozható összefüggésbe.
