2006 óta a szerdai volt Észak-Korea negyedik nukleáris robbantása. Egy atombomba a világ egyik utolsó totalitárius diktatúrájának a kezében nem kevés aggodalomra ad okot, még ha elsőre kicsi is az esélye annak, hogy ezt valamikor bevesse az ország adott vezetője. Az ország a külvilág előtt szinte teljesen elzárt, a legtöbb esetben csak a dél-koreai hírszerzés vagy a nagyhatalmak diplomáciai csatornáin keresztül szivárognak ki információk Phenjan politikai vagy katonai lépéseiről.
Talán a kivételt épp a kísérleti robbantások jelentik, amelyek rendkívüli erejüknél fogva messzire érezhető földrengéseket tudnak okozni. A mostani kísérletet egy nemzetközi szervezet, az Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezete, illetve annak Előkészítő Bizottsága által koordinált világszintű érzékelő hálózata detektálta először. Ez a 337 egységből álló érzékelő rendszer, amely nem mellesleg a cunamik észlelésében és az általuk okozott katasztrófák csökkentésében is kulcsszerepet játszik, az egész Földet behálózza. A szárazföldön vagy tengereken elhelyezett különleges érzékelői pedig a legkisebb szeizmikus mozgásokat, és azok pontos helyét is érzékelni tudják.
Az angolból magyar nyelvi leleménnyel elnevezett „atomcsend” egyezmény lényege, hogy a csatlakozó országok vállalják, nem hajtanak végre robbantást sehol, legyen az föld alatt, a felszínen, a levegőben vagy az űrben. A föld 196 országából mindössze 13 van, amely nem írta alá a szerződést, nem meglepő módon Észak-Korea is köztük van.
Atommal tárgyalni
Hogy Észak-Koreának valóban szüksége lenne-e atomfegyverre, azt sokan kétlik. Bár a mai napig csak tűzszünet van Dél-Koreával és az Egyesült Államokkal, a hatalmas Kína ott áll a rendszer mögött, és annak megbízható támogatója. Az 1950-1953 között vívott belháború eredményeként megosztott két Korea között évtizedek óta tart az enyhülés, nyilván délen az egykor bekövetkező békés egyesülésben reménykednek. Észak-Korea az évtizedek óta tartó hadikommunizmus miatt már régóta nem tud a tárgyalóasztaloknál egyebet felmutatni, mint a kb. 1,2 milliós hadseregét (amely az ötödik legnagyobb a világon), és az atombombával való fenyegetést.
A mostani robbantásra magyarázatot kereső magyar és nemzetközi szakértők egyik véleménye az, Phenjan így akarja kierőszakolni, hogy Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár végre megtegye a már többször elhalasztott látogatását az országba. Más verziók szerint a nukleáris teszttel valójában a dél-koreai vezetést próbálja rákényszeríteni (vagy megfenyegetni) az észak-koreai vezetés, hogy a korábban felfüggesztett turizmus programot indítsa újra Szöul. Ez ugyanis jelentős, gyakorlatilag a kevés devizaforrás egyikét jelenti Phenjannak. Az ilyen elemzéseket, vélekedéseket olvasva, az egyszeri embernek az a benyomása támad, hogy itt az atomfegyver aprópénzre váltása történik, vagy hogy Kim Dzsong Un, az észak-koreai vezető talán elvesztette a realitásérzékét.
Családi diktatúra
A fiatal, mindössze 32 éves diktátor fejébe kevesen látnak bele, korlátlan hatalmánál fogva és az őt körülvevő személyi kultusz miatt, könnyen elképzelhető, hogy tényleg egy alternatív valóságban él. Kim Dzsong Un 2011-ben vette át az ország vezetését, édesapja, Kim Dzsong Il évtizedeken át tartó uralkodása után. Fiatalkoráról alig vannak információk, annyi bizonyosnak látszik, hogy az 1990-es éveket svájci bentlakásos iskolákban töltötte, majd az ezredforduló után visszatért Észak-Koreába és a nagyapjáról, az ország első kommunista vezetőjéről elnevezett civil és katonai egyetemekre járt. Jellemző, hogy mennyire is zárt a diktatúra: az első hivatalos fotók csak 2010-ben jelentek róla. Miután egy év múlva vezető lett, a kommunista ország minden azonos nevű állampolgárának új nevet kellett választania.
Azóta az atomrobbantások mellett leginkább akkor került a hírekbe Észak-Korea, amikor Kim Dzsong Un az édesapjától „megörökölt” vezető pártfunkcionáriusokat távolította el a környezetéből. Általában ezek valamilyen „egzotikus” módon történtek, amelyeket az ország titkolózó, zárt jellege miatt azóta sem sikerült sem megcáfolni, sem megerősíteni. Így történt, hogy a védelmi miniszterét állítólag egy nagy tűzerejű légvédelmi ágyúval végeztette ki, nagybátyját, aki egyben mentora is volt, pedig állítólag éhes kutyákkal tépette szét. Az óév utolsó napján szilveszteri hírek között gyorsan lefutott, hogy egyik legfőbb bizalmasa, a Dél-Koreával folytatott tárgyalások vezetője autóbalesetet szenvedett Phenjanban, ott, ahol a nagy szegénység miatt alig járnak autók.
Nagyhatalmak között
A „hidrogénbomba” felrobbantásának hírére az Egyesült Államok és Japán kezdeményezte az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendkívüli összehívását. A nemzetközi szervezet az első, 2006-os robbantások miatt nemzetközi szankciókat vezetett be Észak-Korea ellen, most az lesz a kérdés, hogy marad-e minden a régiben, vagy szigorodnak a meglevő tiltások.
A már bevezetett szankciók – miként más országok esetében is – eddig nem kényszerítették térdre Phenjant, de talán nem is ez a céljuk, hanem hogy az észak-koreai vezetést egy kicsit felelősségteljesebb politizálásra bírja. Bár könnyű lenne egymásra mutogatni és keresztbe tenni Kínának, Oroszországnak és az Egyesült Államoknak a Biztonsági Tanácsban, ez most valószínűleg nem fog megtörténni. A Biztonsági Tanácsnak egyébként öt állandó és 10 nem állandó tagja van. Szankciókat csak az állandó tagok, azaz a fenti három plusz Nagy-Britannia és Franciaország egyhangú jóváhagyásával vagy tartózkodásával hozhatnak.
Bár általában csak a konfliktusokról hallunk, különösen Pekingnek és Washingtonnak ebben az ügyben az együttműködés a fontos, mindketten tudják, hogy a másik nélkül esélyük sincs kezelni az Észak-Korea jelentette problémát. Rezsimváltást még az USA sem akar, Kínáról nem is beszélve.
Pekingnek nyilvánvalóan szüksége van Észak-Koreára. Általános vélekedések szerint az 1,2 milliós kommunista koreai hadsereg a leghatékonyabb ütközőzónát jelenti, hogy az amerikai katonai bázisok ne a kínai határ közvetlen szomszédságában jelenjenek meg. Ezért cserébe el kell viselni, sőt segíteni kell a problémás szomszédot. És bár sokan ábrándoznak arról, hogy egyszer ez a segítség véget ér, amíg lesz kínai–amerikai szembenállás, addig valószínűleg Észak-Koreára is „szükség lesz”.
