„Mit látsz, András?” – kérdezte az asszony.
Nekem sokszor elmesélte a születését, és én sokszor végighallgattam, mert ő olyan ember volt, aki mindenre emlékezett, még a saját születésére is, még arra is, hogy milyen volt az édesanyja hasában, milyen volt bent a világtalan anyaméhben, és még az előző életére is vissza tudott gondolni, azt mondta nekem egy ízben, hogy nádirigó volt előző életében, hegyes csőrű, szépénekű, melegfészkű nádirigó, a teleket Afrikában töltötte, általrepült a végestelen, tentakék tenger felett, nem volt neki gondja semmire, szabad volt, mint a madár, csak danolt, mint egy rigó, és a nádas, akár egy teli éléskamra: rovarok, pókok, ebihalak, és a Jóisten az atyám, hogy nem hazudok, ezt mondta, szó szerint, omoljon reám a szabadkai templom kéttornya, harapjon combon a veszett kutya, álljon keresztbe a torkomon a száraz kenyérhéj, ha hazudok.
„Mit látsz, uram?”
Mindég így kezdte a mesélést, hogy az anyja kiabál az atyjának a nyoszolyáról, és mi csak hevertünk az erdő közepén a harmat áztatta szűrünkön, ittuk szőrös csikóbőrrel borított kulacsból a bokrosi savanya bort meg az átokházi pálinkát, és a bajuszunk még ragadt a bográcsos hús piros szaftjától, mikor végighúztunk a csizmaszáron egy szál masinát, és reá gyújtottunk a pipára, és hegyesen köpködtünk bele a setét, csillagtalan éjszakába, és hallgattuk, ahogy a Gazda csak mondja-mondja, mi zajlott a születése körül, és a fekete ég, mint egy hatalmas szőrmecsákó süveg, úgy borult reánk, és akkor úgy éreztük, hogy nem is a rengeteg közepén vagyunk, hanem ott vagyunk mindannyian az atyja tanyáján, és nem is ő meséli a saját születését, hanem mi látjuk, a tulajdon szemünkkel látunk mindent, és a tulajdon fülünkkel hallunk minden egyes szót.
„Gyün mán, té átkozott embör?” – kérdezte üvöltve az asszony.
Az atyjának Röszkén volt tanyája, meg pár hold saját szántója a tanya körül, és minden, ami még kell egy rendes tanyához: gyümölcsös, konyhakert, lucernás, kevés szőlő, tyúkól, disznóól, katlan, szárkúp, takarmányos, kocsiszín, árnyékszék, trágyadomb, istálló, góré, gémeskút, nyárfák meg miegymás, szép tanya volt, rajzolni se lehetne szebbet, és nyár volt, gatyarohasztó kánikula, olyan meleg, hogy még a szarka se rebbent a diófán, és ilyenkor a puszta meg az ég sárgán öszveolvad, eltűnik a szem elől, és az atyja, az András állt a nyitott ablakban a tulipánfestésű gondolkodószéke mellett, és nézett ki a pusztára az ablakból – a pusztára, ami sárgán semmivé lett a szeme előtt, és a tisztaszobában ott volt az anyja is, becsületes nevén Kántor Erzsébet, avagy Örzse, és az anyja vajúdott az asztalon túl a saját ágyán, szörnyen vajúdott, ömlött orcájáról a verejték, dobálta magát, mint akinek varjúkörömmel paprikázták meg a tokányát, és borzalmasan kiabált és jajgatott, várták a bábaasszonyt, de az meg nem jött, nem akart jönni az Úristennek se, pediglen elhajtottak érte egy öreg juhászt már reggel, amikor még hűvösebb volt az idő.
„Mit látsz?” – kérdezte az Örzse a fájdalomtól úgy ordítva, mint a fába szorult féreg.
A szülei tisztességes, becsületes, római katolikus emberek voltak, főleg az anyja, az Örzse, főleg ő volt tisztességes meg becsületes, mert az atyja, az András, az néha lókötő volt, és néha még marhakötő meg birkakötő is, de hát ilyen az ember, nem az ő hibája, a Jóisten teremti ilyenre vagy olyanra az embereket, az ember nem sokat tehet erről, mert például az egyik ember alvajárónak születik, és éjjel nekiindul az istállónak meg az udvarnak, és álmában trafikál a lovakkal, a tehenekkel, a gyümölcsfával, még a sárga holddal is akár, éppen úgy beszélget velük, mintha ébren lenne és a szomszéddal váltana néhány baráti szót, a másik emberrel meg megesik olykor, hogy felriad álmából pontban éjfélkor, és lovat lopni indul, vagy birkát, vagy ökröt, mert amúgy istenfélő ember ő, és vasárnap a templomba is mindég elmegy, és tiszteli is az ő Urát, és a törvények közül a nyolcadikat különösképpen, de akkor, ott az éjféli setétben egyszer csak reá jön a lókötés, és hiába marasztalja őt az asszony, hiába könyörög neki az asszony, hiába sír az, hiába veti magát a földre, hiába fenyegetőzik, hogy baj lesz, mert ennek az embernek mégis mennie kell, nincsen néki más választása, felpattan a lovára, és elvágtat a fénytelen puszta kellős közepébe.
„Sömmit” – válaszolta az ura, az András gazda.
Mert tényleg nem látott az András gazda semmit, vagyis hát éppen azt látta, a semmit látta az ablakból, mert a nagy sík és az ég sárgán öszveolvadt, elvesztette határait és semmivé lett, szokásos jelenség ez az Alföldön nyaranta, hívják úgy is, hogy „a síkság csókolódzik az égboltozattal”, a balástyai parasztok meg úgy mondják: „a sömmi sömmít”, olyan ez, mintha körülöttünk teljesen megszűnne a világ, és mi a semmi közepén ülnénk, és én egyszer még arra is gondoltam, hogy ez éppen olyan, mintha a semmi lenne a gombóc, az ember pediglen benne a szilva, és ha a gombóc semmi, akkor benne a szilva is semmi, és ettől a gondolattól igencsak megijedtem.
„Möghalok” – üvöltötte az asszony a tisztaszobában.
„Mög hát, égyször bizonyosan möghalsz, verjön mög a szösz” – morogta az András gazda mérgesen.
Mert dühös volt az András gazda, joggal dühös, amiért nem jött az az átkozott bábaasszony, pediglen még pénzt is küldött neki az öreg juhásszal, hogy biztosan jöjjön, és már a forró vízzel teli bádoglavórt is behozta a tisztaszobába, és arra gondolt, meddig tarthat még ez a szülés, az anyabürgék fájós lábára kéne kenőcsöt kenegetni, és még arra is gondolt, hogy még a végén tényleg beledöglik az asszony a tengernyi fájdalomba, mert olyan gyenge asszony ez, vékony, nyeszlett, a legkisebb szél elfújja, ha el akarja, keze-lába, mint a metélt tészta, egy rendes teli fazekat alig bír el, és még csak az kéne, hogy elhaljon, gondolta aggódva az András gazda, mert szerette erősen az Örzsét, szívből szerette, és ha arra gondolt, hogy fia születik, akkor könny gyűlt a szemébe a boldogságtól, hogy lesz neki egy kicsi gazdája, aki majd idővel megüli a lovat és odacsap a karikással, mint egy igazi férfi, mert ő majd idejében megtanít neki mindent, csakis így lehet, kicsi kutya nagytól tanul ugatni, és azt is gondolta az András gazda, hogy igazán jöhetne már az az átkozott, vén bábaasszony, különben a végén még ő maga rángatja ki azt a komisz gyermeket az asszonyból, mert ő ezt a határtalan szenvedést már nem tudja se nézni, se hallgatni tovább, és akkor hirtelen felfedezett valamit az András gazda szeme a nagy sárgaságban, a kutyatej színű nagy semmiben, mégpediglen egy fehér pontot, és a kicsi fehér pont egyre csak közeledett messziről, lassacskán egyre nagyobb lett, és az Örzse ordított, hogy nem bírja tovább, meghal, mert az én cimborám igencsak értett ahhoz, hogy jövetelével megkínozza az embereket, lám, már az édesanyját is csaknem halálra kínozta, pediglen még meg sem született, és az asszonyról csak folyt a jeges verejték, és a haja olyan vizes volt, mintha esőben állana, és a benső forróságtól olyan veres volt az orcája, mint a keszeg szárnya, és szörnyű fájdalmak közepette vajúdott, és a kis fehér pont a semmi közepén egyre nagyobb lett, már-már emberi alakká hízott.
„Valaki gyün” – morogta az András gazda.
„A bába?” – kérdezte reménykedve az Örzse.
„Lúfaszt” – mondta az András gazda.
Mert nem a bába volt, az András gazda előbb nem tudta, ki lehet az, csak azt tudta, hogy ez nem a bába, talán drótostót lesz, gondolta, aztán meg leginkább az Úrkrisztusnak nézte a pasasért, és nem is csoda, ha annak nézte, mert a jövevényen fehér ruha volt, ing meg gatya öszvenőve, mint egy liszteszsák, bő lebernyeg, a lába meztélláb, a haja hosszú és szőkésveres, mint egy városi kisasszonynak, orcáján héberszakáll, és jött ez a szakállas, hosszú hajú, ifjú, hófehér Úrkrisztus a tanya felé, hát ki látott már ilyet, kérdezte magától az András gazda csodálkozva, és az András gazda, az én cimborám atyja még azt is gondolta magában, hogy na, megjött a Krisztuska hozzánk, pediglen nincs is karácsony, és gyorsan kiszaladt az udvarra, hogy a kutyákat megkösse, nehogy megmarják a Jézuskrisztust, és aztán visszajött a tisztaszobába, és hűvösvizes borogatást tett az Örzse boglyakemenceként tüzelő homlokára, és kiokosította arról, hogyan viselkedjék.
„Néhogy möghalj neköm, mit szólna a Krisztus Urunk” – mondta az András gazda.
„Möghalok, most nyomban” – nyögte az Örzse.
„Jól füledbe vödd, amit most mondok: be pofa, se kukk, se mukk. Hallgassá neköm, és tisztösségösen visöljed magad” – mondta az András gazda, és indult az udvarra, hogy beinvitálja a vendéget.
A szép Krisztus Urunk szelíden mosolyogva érkezett, és nem engedte a gazdának, hogy kezet csókoljon neki, elrántotta a kezét, és az András gazda látta, hogy a Krisztusnak lukas mind a két tenyere, és mondta a jeles vendégnek, hogy a Jézus Úr éppen a legjobbkor érkezik, mert neki mostan gyermeke születik, még az is könnyen meglehet, hogy fiúgyermek, és akkor ezt együtt meg tudják ünnepelni, mert van egy kis kalbász, sódar meg szalonna a kamrában, meg bor is van az Örzse atyjától, és aztán az András gazda megkérdezte a Krisztust, hogy esetleg a bábai mesterséghez ért-e, mert a bába szőrén-szálán eltűnt, tán megholt, vagy más háznál van, és ugye a Jézuskrisztus annyi mindenféléhez ért, benne van a Szent Bibliában is, hogy a vaknak visszaadta a látását, a béna járni kezdett, a víz borrá változott, hát akkor egy nyamvadt kis gyermeket csak ki tud húzni az asszony csúnyájából, hát ez igazán nem lehet olyan bonyolult dolog neki, magának az Úrkrisztusnak, és a kutyák kint őrülten csaholtak, mintha bogánccsal csiklandoznák az orrukat, és az András gazda nem értette, mi okból csaholnak ennyire, már kétszer is kinézett az ajtón, de nem közelgett senki sem, és sehogysem értette, mit ugatnak ezek a kurva kutyák.
A Jézuskrisztus tanácstalanul tárta szét a karját, hogy nem ért ő efféle dolgokhoz, különben is, asszonyi tudomány ez, és a vajúdó Örzse meg azt mondta, hogy ő bizony hevesen szereti a Jézuskrisztust, az egy Isten reá az igaz tanú, de a Jóisten bocsássa meg neki, most azért a bábaasszonynak sokkal jobban örvendene, mint az Úrkrisztusnak, de az András gazda reá morgott a feleségére, hogy ilyen szemtelen beszédet meg ne halljon többé, és akkor kibújt a szeg a zsákból, fény derült a csalafintaságra, és hamar kiviláglott, hogy nem a Krisztus Urunk volt a váratlan jövevény, mert a jézusi külső csak farsangi maskara volt, ravasz és ördögi megtévesztés, és a vendég sátáni kacajok közepette kibújt a fehér ruhából, és akkor az András gazda meghökkenve látta, hogy ez bizony nem a Krisztus Urunk, hanem éppen ellenkezőleg, maga az Ördög állt a tisztaszoba közepén szörnyű valójában, és veres teste úgy festett, mintha egy rétegnyi bőr hiányozna róla, mintha valósággal meg lenne nyúzva, mint akiből szíjat hasítottak, és nem csak a hátából, két szarva és két hegyes füle volt a fején, viszont ráadásul egy pár fehér szárnya is volt a hátán, mint az angyaloknak, mert az Ördög is angyal volt egykoron, csak a rossz magaviselete a mélybe taszította, és a két lábafején szabályos lópaták, és olyan aprónövésű volt, hogy sámlinak egy sárkánycsecsemőt használt, de még így, sámlistul is csak az András gazda válláig ért, és a szájából kénes bűz szivárgott, mint amikor forró víz tör fel a megrepedt sárföld alól, és az András gazda arra gondolt, hogy ennek már a fele sem tréfa, ez éppen úgy fest, mint a Sátán a kalendáriumban, és mivel még soha nem volt vendége a Pokolból, nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni, hát végül zavarában belekarolt az Ördögbe, kikísérte a konyhába, hogy mégse a tisztaszobában parádézzon az Ördög, még az asszony meglátja és szörnyethal, bár most mással van az elfoglalva, se nem lát, se nem hall a fájdalomtól, és akkor az András gazda azt mondta az Ördögnek, hogy tán igyanak meg egy kevés savanya bort a konyhában, ha már az Ördög koma erre tévedt.
Üljön csak le, kend, mondta az András gazda, és az Ördög leült a konyhában, az András gazda behozta a kamrából a csobolyót, leült ő is, az Ördöggel szemben, és kortyintgattak szaporán, a bor jó hűvös volt, mert a kamra meg a csobolyó jó hűvösen tartja a bort, és az András gazda megkérdezte az Ördögöt, hogy kíván-e egy kis tarhonyás birkahúst, de az Ördög nem volt éhes, és az András gazda még mindég nagy zavarában volt, mert hallotta, ahogy bent, a tisztaszobában óbégat az asszony a fájdalomtól, de az Ördögöt mégse merészelte egyedül hagyni a konyhában, és megkínálta rác dohánnyal is, de az Ördögnek pipázni se volt kedve, viszont a bort sűrűn hörpölte, és az András gazda alig bírt reá nézni a Sátánra, mert az olyan rút volt, hogy ha az András gazda reá nézett, rögvest hányinger tört reá, öklendezni kezdett, és az Ördög, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, azt kérdezte az András gazdától, hogy kívánja-e, hogy valami egyéb, szívderítőbb külsőt öltsön magára, és az András gazda azt válaszolta, hogy bizony az nem ártana, és mi légyen az, kérdezte az Ördög, és legott adott is három lehetőséget: 1. Napóleon, 2. az osztrák császár, 3. Julius Caesar, és az András gazda azt gondolta, hogy arról ugyan neki fogalma sincs, ki a fene az a Julius Caesar, de ezt a Napóleont bizony megnézné magának, már annyit hallott felőle, és az Ördög abban a szent minutumban, ahogy az András gazda kiejtette a nevet, Napóleonná változott, és ott ült a világhódító francúz császár a röszkei tanyaház konyhájában, csobolyóból itta a bort, kissé kövérkés, kerek feje, akár egy tojás, egy tincs a barna hajából a homlokába kunkorodott, piros-fehér-kék tábornoki zubbonyt viselt, azon aranygombok meg mindenféle medálok csillogtak, és jobb kezét csuklóig besuvasztotta a hasánál a zubbony alá.
Magvető, 2015
