Tudomány

Gallérink alá pökik az német

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2017. 05. 22. 12:58

Korábban a témában:

Akár tetszik, akár nem, a török megszállás idején változó határokkal és szövetségi rendszerekkel, de “három Magyarország” alakult ki. A királyság nyugati karéja Habsburg uralom alatt, a középső részek a töröknek hódolva, keleten pedig a sokszor idézett hintapolitikát folytató, többé-kevésbé önálló Erdélyi Fejedelemség létezett.

A megosztottság viszont csak a térképen volt ilyen éles, a három országrész kulturálisan továbbra is egységet alkotott, a szellem terjedését nem állították meg a határok. Az erdélyi hitújítók szavaira a Királyi Magyarországról jött a replika és fordítva, a törököt pedig nemigen érdekelte, mivel foglalkoznak a gyaurok “szabadidejükben”, miután befizették az adót.

“Magyar nemzetnek szabadsága”

És ami még fontos, nem halványult az összetartozás érzése, a független, önálló Magyar Királyság feltámasztásának igénye egyik oldalon sem. Míg a XVI-XVII. századot Európában a vallásháborúk jellemezték, addig a Kárpát-medencében a “vallási fanatizmus” gyakorlatilag megmaradt szavak szintjén a katolikus Habsburg és a protestáns erdélyi területek között.

Kit nevezhetnénk például Pázmány Péter esztergomi érsek, a katolikus megújulás legfőbb ellenfelének, ha nem az erdélyi fejedelmet? Mégis ezt mondta, ráadásul a harmincéves háború idején nála járó erdélyi követnek, Kemény Jánosnak:

Átkozott ember volna, ki titeket arra kísztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, míg Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok […] mert noha ím látod, édes öcsém, nékünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki légyen

A későbbi fejedelem így ír Pázmányról és Esterházy Miklós nádorról:

Ez kettőben csak az vala káros, hogy az evangelica religiónak mindenik nagy üldözője, egyébiránt nemzeteket és annak szabadságit szerető, hasznos emberek valának […]igen szomjúhozzák vala az magyar nemzetnek szabadságát és magyar nemből állatandó királyságot…

És természetesen itt kell idézni Bocskai István fejedelem végrendeletének történelmi sorait is:

Az egyezségnek pedig örökös megtartásában azt az utat látjuk: a fejedelemségek, szinte ha változnak is, mindenik helyen a szabad választás szerént, de a respublikák is soha egymás ellen senki ingerlésiből, izgatásából ne törekedjenek. Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kezéhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.

A nagy lehetőség

És hogy miért pont most értekezünk erről ennyit? Mert ide tartozik a szerencsétlen kimenetelű szászfenesi csata 1660. május 22-én, ahol II. Rákóczi György erdélyi fejedelem halálos sebet kapott.

Édesapja, I. Rákóczi György csaknem két évtizedes békében élt az oszmán-törökkel, amit 1648-ban fiára is örökül hagyott. De jött egy lehetőség, amit talán kár lett volna elszalasztani.

II. Rákóczi György (Wikipedia)

Erdélyt a szultán “hosszú pórázon” tartotta, II. Rákóczi György szövetséget kötött az ukrán területeket uraló hetmannal, hűbéri függésbe vonta Havasalföldet és Moldvát, Erdély 1656-ra a térség meghatározó hatalmává vált. Év végén pedig megérkezett X. Gusztáv svéd király ajánlata: ha Erdély beszáll az épp akkor folyó lengyelországi háborúba, Rákóczi megkaphatja a lengyel koronát.

Ez pedig már akkora erőt biztosíthatott volna a fejedelemnek, amely talán még a török kiűzésére is elég lehetett volna. Jól tudták ezt Konstantinápolyban is, de még az ellenséges oldalon álló Habsburgok is azt tanácsolták a töröknek, kösse meg Rákóczi kezét.

Békét vásároltak

Mire azonban a szultán tiltó parancsa megérkezett, Rákóczi már megindította a hadjáratot, és a sikerben bízva nem állt meg. A lengyel vállalkozás súlyos kudarc volt, a török bosszútól rettegő erdélyi rendek távollétében le is váltották a fejedelmet, helyére Rhédey Ferencet ültették. Erdélybe hazatérve Rákóczi lemondatta az egyébként hozzá hű Rhédeyt, de már “túl messzire” ment.

A belső feszültséget kihasználva Köprülü Mehmed nagvezír vezetésével komoly török sereg érkezett megrendszabályozni a túlzottan is önállósodott hűbérest. Ismét a rendek léptek közbe, 500 ezer forintért és Barcsay Ákos fejedelemmé választásával 1658-ban még el tudták kerülni a bajt. Itt kellett volna Rákóczinak megállnia és belátni, ez az ügy elveszett, miként egyelőre trónja is.

Először bele is ment, hogy megváljon címétől, majd belháborút indított Barcsay ellen, akit több győzelem után Szeben várába szorított vissza.

A maga és a pogány vérével festette a mezőt

A következmények mindenki számára egyértelműek lehettek: Köprülü Mehmed a budai és a temesvári pasát bízta meg egy újabb hadjárattal, és már esély sem volt békésen rendezni az ügyet. Az Erdélyre szabadított tatárok és a jelentős oszmán seregek kegyetlenül dúlták és fosztogatták az országot, Rákóczi folyamatosan hátrált. Végül vezérei kényszerítésére, nyolcezer harcossal vállalt ütközetet Szejdi Ahmed budai pasa 20-25 ezres hada ellen Szászfenes mellett 1660. május 22-én.

II. Rákóczi György erdélyi fejedelem személyesen vett részt a csatában, bátran és hősiesen küzdött. Sisakja leesett a fejéről, de még így is sorra osztotta a halálos csapásokat, mígnem végzetes sebekkel a fején és a testén lovasai kimentették a túlerő szorításából. Két hét múlva, június 7-én sérülései következtében hunyt el. Felesége, Báthory Zsófia így írt:

Míg élt, hazájának erős oszlopa, és nemzetére szakadójul függő végső veszedelemmel vérre s rabsággal teljes felhőit egyedül maga életének gyakori szerencséltetésével tartozó s halasztó pajzsa; ki midőn azon keresztyéni ügyben már harmadik derék harczot adott volna az pogánnak, Fenes és Gyalu között, midőn példájával bátorítja hadait s kezével hullatná ellenségit, sok pogányságtul környülvétetvén, négy sebeket vett, a mely sebektül elbágyadván, kételenitette az harczhelyet (melyet mind maga és pogány vérével fogadása szerént megfestett) az ellenségnek engedni. Mely sebek miatt Váradon, […] kimulék e világból, vére hullásával s élete letétével pecsételvén meg nemzetéhez való szeretetit, magyaros magyarságát s jó keresztyénségét.

Rákóczi halálával teljes lett a török győzelme, kegyetlenül feldúlta Erdélyt, elfoglalta Váradot, és a folytatás sem hozott mást, mint vért, szenvedést, árulást és belháborút. A nyugati kereszténység pedig ismét kiegyezett az Oszmán Birodalommal a szabadságért küzdő apró Erdélyi Fejedelemség háta mögött és kárára.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.