Hatalmas szakadék van a mai szülők és a gyerekek között: a kütyükorszak szülöttei már ők. Mikor kezdődött ez el igazán, miért most alakult ki ennyire ez a jelenség?
A 2010-es digitális robbanástól kezdve tapasztalható az, hogy bárhol, bármikor bárki elérhető online. Ez természetesen az okoseszközöknek köszönhető, hiszen ezzel mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy nonstop online legyen. És innentől beszélünk egy új generációról, az „alfákról”.
Ezzel párhuzamosan figyelhető meg a jelenség, hogy hiszen ezekkel az eszközökkel, játékokkal ő akkor nem találkozott. Az eddigi felnőtt-fókuszú ismeretátadás már rég kortárs-orientációvá alakult át, így mi, felnőttek még abból is kimaradunk, hogy legalább a gyerekeinkkel együtt fejlődhessünk. Így nemhogy tanítani, még együtt szórakozni sem tudunk a gyerekekkel.
Tehát a folyamat minimum kettős: a technika hihetetlenül intenzív fejlődése mellett átalakultak az intergenerációs kapcsolódási pontok is.
Ez egyre nehézkesebb lesz a technológia exponenciális fejlődésével? Ha igen, hogyan tudunk erre felkészülni? Ha egy felnőtt szeretne gyermeke, vagy unokája életében részt venni, és érteni azt, mi történik vele, mi fontos neki.
Valószínűleg a mostani idősebbeknek egyre nehezebb lesz a fejlődést követni. Például van egy kutatási adat, hogy az 1960-as évekhez képest megháromszorozódott az az információ mennyiség, amit egy embernek egy nap alatt fel kell(ene) dolgozni. Ezt nem lehet a végtelenségig fokozni, főleg azoknál nem, akik gyerekkorban nem ilyen információ-terheléshez szocializálódtak.
Ezzel párhuzamosan én mindig azt szoktam mondani, hogy amivel tudunk nyerni kezdetben néhány, később egyre több tisztán offline időt.
De az online tiltás vagy tagadás nem működik, pont ellenkező hatást vált ki. Ha erőltetni akarjuk a mi (szerintünk) értékes valóságot szemben az ő (szerintünk) hamis világukkal, akkor tulajdonképpen megkérdőjelezzük a gyerekek életét. Arra a válasz jó, hogy az ellenállás lesz!
A túlzottan közvetlen online szülői jelenlét ugyanakkor hiteltelen vagy zavaró, de akár ciki is tud lenni a gyerek szemében.
A gyerekek intuitívan kezelik a kütyüket, de közben nincsenek tisztában a kockázatokkal, és veszélyekkel, mint amit a Facebook és a közösségi oldalak rejtenek, illetve amit a játékfüggőség jelent. Hogyan lehet szülőként felhívni erre a figyelmet?
A kiberbiztonsággal kapcsolatos legnagyobb gond, hogy a szülők a legritkább esetben tudnak konkrét segítséget nyújtani a gyerekeknek, hiszen sokan nem is ismerik azokat a játékokat, alkalmazásokat és szokásokat, amelyek a gyerekeket az online térben körülveszik. mert pl. vibereznek, míg a gyerekek között a Viber szükséges rossznak számít, ami kizárólag arra jó, hogy apa és anya utolérje őket.
Szerintem a leghatásosabb az tud lenni, ha a gyerekeinknek már kicsi kortól kezdve olyan általános online szabályokat tanítunk meg, amely minden körülmény között hasznos tud lenni.
Mikortól kezdjen kütyüzni egy gyerek? Sok szülő kérdezi ezt, mikor adjon először telefont, tabletet, konzolt a gyerek kezébe? S ha ad, mennyi időt engedjen vele tölteni? Hogyan korlátozzunk, ha kell, hogy az egészséges mederben maradjon?
Erre nincs kész recept. Vannak olyan felhívások, hogy 3 év alatt semmiképpen sem. Szerintem ezt a mai világban nagyon nehéz megtenni. Én a teljes tiltást nem tartom hasznosnak, mint ahogy azt sem, hogy okoseszközökkel legyen körülvéve a gyerek.
Ha néha megkapja, miközben a testi és lelki fejlődéséhez szükséges egyéb ingereket is megkapja a szüleitől (mint pl. a mese, a közös játék, vagy a testi kontaktus, csiklandozás, dobálás, stb.), akkor jó eséllyel nem lesz belőle függő.
Ha a vacsoraasztalnál minden felnőtt előtt ki van rakva az okostelefon, hogy bármikor rá lehessen nyomni, akkor mit várunk el egy kisgyerektől? Ha egészséges mederben akarjuk tartani, akkor először önmagunkat kell korlátozni, és csak utána jön a gyerek. Persze itt nem tinédzserekről, hanem a picikről beszélünk.
Hogyan lehet tudatos felhasználót nevelni a gyerekből, mint amilyen mi jelenlegi felnőttek vagyunk, akik megéltük a technika fejlődését, elterjedését, ezért viszonylag helyén tudjuk ezt kezelni?
Hadd kérdezzek vissza: tényleg tudatos felhasználók a felnőttek? Ha azok lennénk, akkor tudnánk valamilyen online nevelést, online mintát adni a gyerekeknek.
Ezek szerint a felnőttek (tanárok és szülők) sincsenek tisztában azzal, milyen lehetőségeik vannak pl adatvédelem terén, akkor hogyan óvják meg ettől a gyermeket? Miért ne vegyünk fel ismeretleneket barátnak, hogyan és hova posztoljunk képeket, osszuk meg a helyzetünket stb.?
Ez így van. És ehhez kell(ene), hogy a szülők felkészítsék a gyerekeiket az online térre. Hogy mondjuk csak olyat jelöljön vissza, akit valóban ismer. Hogy online játékban ne adjon meg személyes adatokat. Hogy a csak online megismert „baráttal” ne találkozzon egyedül. Hogy a mobilra mindenféleképpen kell jelszó.
És még rengeteg ilyen tanács lenne, amivel a szülőknek is foglalkozni kellene. A kérdés, hogy vajon a felnőttek hány százaléka tud ezekről egyáltalán.
Ha érdekli őket, de nincs meg a megfelelő tudás hozzá, hogyan kezdjenek neki maguk és gyermekük edukálásának?
Akinek nincs kellő ismerete, ne szégyelljen tanácsot, segítséget kérni. Ha homokba dugjuk a fejünket, azzal csak azt érjük el, hogy a gyerek nem minket fog kérdezni. És akkor később, ha ne adj Isten baj van, akkor sem biztos, hogy hozzánk fordul.
Ha van tudásunk és tapasztalatunk, akkor az első önálló eszköz előtt kezdjük el a tanítást: mit használunk mi a védekezésre, milyen jó és milyen rossz dolgok vannak az interneten, és hogy ezekkel hogyan kell bánni, mit kell tenni pl. zaklatás, bántás esetén.
De halálra ne rémisszük a gyereket, mert az is visszájára fordulhat.
A cikk megjelenését a PlayIT Show szponzorálta.
