Tech
Major William F. Friedman, Signal Intelligence Chief at the War Department, explains the principles of a ciphering machine to Louise Newkirk.   (Photo by Library of Congress/Corbis/VCG via Getty Images)

Sanborn szeretné, ha még az ő életében megfejtenék titkosírását

Gász Csilla
Gász Csilla

2017. 10. 06. 07:10

A kódfejtés folyamata rettentően nehéz, és elég ingoványos terület, de legalább ennyire izgalmas is. James Sanborn szobra 1988 óta várja, hogy megfejtsék az utolsó, még feltöretlen titkosírást rajta. A művész nyilatkozataival és közösségi posztjaival segíti a próbálkozókat.

Bármilyen meglepő, a kódfejtés inkább matematika, mint bármilyen más tudományág, még akkor is, ha nem a modern, számítógépes kódrendszerekre gondolunk, hanem, mondjuk, egy Wesselényi-korabeli titkos üzenetre. Rengeteg benne a gyakoriságszámítás, a találgatás, a próbálgatás, és elengedhetetlen mellé az adott kor ismerete, amelyben íródott.

Lehofer Anna, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdásza, és a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskolájának másodéves hallgatója vezetett be minket a kódfejtés rejtelmeibe a Kutatók éjszakáján tartott, Titkom, titkom, mondd meg nékem… című előadásán.

Forrás: Wikimedia Commons

A kódokat rengetegféleképpen csoportosíthatjuk, a legfontosabb – és általában legelső szempont – azonban az, hogy egy betűhöz hány karaktert kapcsolnak. Ez alapján lehet egy kódrendszer

  • monoalfabetikus – amikor egy betűhöz egy karakter tartozik, ezt könnyű feltörni,
  • homofónikus – ekkor egy betűhöz több karaktert is párosíthatnak.

Kódfejtés az alapoktól

Ahhoz, hogy egy kódot meg tudjunk fejteni, rengeteg mindent kell előre tudnunk az írásról. Fontos, hogy kontextusba helyezzük, hogy megállapíthassuk a valószínűsített témáját, a korban és helyzetben gyakori szófordulatokat, a nyelvet és a nyelvezetet, azt, hogy ekkoriban ki küldhetett titkosírást és kinek.

Az előadáson egy Wesselényi-korabeli üzenetet elemeztünk, ez esetben rengeteget segített a fejtésben az, hogy tudtuk, nem egységes nyelvtannal kell számolni, és teljesen más szóhasználatra kell számítani, mint a mai.

Aztán meg kell állapítani a kódrendszer fajtáját (monoalfabetikus vagy homofónikus rendszerről van-e szó), és segítséget kell kérni a nyelvészektől, akik meg tudják mondani, hogy az adott korszakban mely betűk voltak a leggyakoribbak az adott nyelvben – esetünkben a magyarban az 1800-as években is az „e” vitte a prímet. Ezután kapaszkodókat kell keresni a szövegben: dupla betűket, amelyekre az ismétlődő kódpárok mutathatnak rá. Ugyanígy érdemes figyelni azt is, hogy vannak-e hosszabb ismétlődő kódsorok, ezek valószínűleg egy a korban sokat használt, vagy a témához nagyon releváns szót takarnak.

Forrás: Flickr / Internet Archive Book Images

A Wesselényi-titkosírásnál is ez adta meg a fogódzót: a “kegyelmed” szó rengetegszer szerepelt a szövegben, bár több változatban, hiszen ekkor még nem volt egységes magyar helyesírás, és mindenki úgy vetette papírra a szavakat, ahogyan éppen jólesett neki.

Ez volt olyan hosszú kifejezés, hogy sok betűre rájöjjünk a segítségével – innentől pedig lutri az egész, és próbálgatni kell, kicsit az akasztófa nevű játékhoz hasonlóan. A mi szövegünknél Rákócziról érkezett Wesselényihez információ, de ez csak egy monoalfabetikus szöveg volt, a homofónikusokat sokkal nehezebb megfejteni.

A CIA-titok, amit a mai napig nem fejtettünk meg

Persze utóbbiból is vannak könnyebb és nehezebb példák is: a nehezebbek közé tartozik például James Sanborn szobra a CIA udvarán.

A hírszerző ügynökség 1988-ban kérte fel a szobrászt arra, hogy készítsen nekik egy alkotást, Sanborn pedig nem is okozott csalódást. A szobron négy részes titkosírás található, amelyből egyelőre csak hármat sikerült megfejteni. A negyedik annyira bonyolult, hogy még senki nem tudta feltörni – persze nehezíti a dolgot az is, hogy a szobor a CIA belső udvarában, az ebédlő előtt található, így nem sokan férnek hozzá nap mint nap.

Sanborn nagyon szeretné, ha még az ő életében sikerülne megfejtenie valakinek a kódot, ezért néha segítségeket ejt el itt-ott a nyilatkozataiban és a közösségi médián, de sajnos még ezekkel együtt sem tudja senki, hogy miről is szólhat a negyedik szöveg.

James Sanborn szombra a CIA udvarán Fotó: Wikimedia Commons

Érdekes, hogy egyébként Sanborn nem használt mást a kódoláshoz, csak a latin ábécé betűit és néhány kérdőjelet, mégis ennyire nehezen megy az utolsó kód megfejtése.

A második világháborús kódbeszélők

Hasonlóan feltöretlen kódnyelv a második világháborúból maradt ránk. A híres Enigmát valószínűleg mindenki ismeri, de az Egyesült Államok haderejének volt egy még ennél is hatásosabb kódrendszere: a navahó indiánok. A seregben szolgáló navahókat kódbeszélőknek is nevezték, és arról híresek, hogy az övék az egyetlen kódrendszer, amelyet a háború során nem tudtak feltörni.

Forrás: Wikimedia Commons

A rejtjelező gépek ekkoriban rendkívül lassúak voltak, és a harcoló felek folyamatosan keresték az új utakat a kódolt üzenetek minél biztonságosabb eljuttatására.

Az első világháborúban az USA hadereje már felbérelt indiánokat arra, hogy a saját nyelvükön kommunikáljanak egymással titkos üzeneteket, amelyeket az ellenfél képtelen volt megfejteni, mert egy dinamikus, bonyolult természetes nyelvről volt szó, nem egy kiszámítható, algoritmuson vagy szabályosságon alapuló kódról. A németek sejtették, hogy az amerikaiak a második világháborúban is hasonló cselre adják a fejüket, ezért a második világháború előtt 30 „néprajzkutatót” küldtek az Államokba, hogy az indián nyelveket – természetesen minden hátsó szándék nélkül – tanulmányozzák.

Navahó indiánok Fotó: Wikimedia Commons

Csakhogy egy nyelv kimaradt: a navahóké.

Ezért kérték fel őket az amerikai katonák a kódolt üzenetek továbbítására. A rendszer pofonegyszerűen működött: navahó indián beszélt navahó indiánnal, a saját nyelvén, kódolt üzenetekben, így duplán is be volt biztosítva az üzenet. Mivel nem egy kiszámítható, ismert logikán alapuló kódról volt szó, a kódbeszélők üzeneteit soha nem törték fel.

Versenyfutás a hieroglifákért

De kódként kellett megfejteni az egyiptomiak ókori írását, a hieroglifákat is. A kutatók először azt hitték, hogy csupán képírásról van szó, és Thomas Young volt az, aki a 19. század elején először vetette fel, hogy mi van akkor, ha hangjelölő írásjelek is akadnak a képek között.

Young és Jean-François Champollion, egy francia nyelvész, fej-fej mellett dolgoztak azon, hogy kiderítsék, milyen arányban tartalmaz hang-, és milyen arányban képjelölő írást a hieroglifarendszer. A megfejtést végül Champollionnak tulajdonítjuk, mert neki sikerült a legpontosabban lefordítani az egyiptomi írásrendszert.

A hieroglifák fordításában az volt az igazán trükkös, hogy az egyiptomiak gyakran rövidítettek írás közben, még akkor is, ha a jeleknek semmi közük nem volt a leírni kívánt szó jelentéséhez. Ezt magyarban gyakran Arany egy fél mondatával szokták megmagyarázni: azt, hogy sáskacsapat kóvályog, leírhatnánk úgy is, hogy sás-kacsa-patkó-vályog, ha máshol választanánk el a szóhatárokat. Ilyen érzés lehetett a hieroglifákat is értelmezni – más kérdés, hogy a Rosette-i kő nélkül valószínűleg soha nem jutottunk volna el odáig, hogy megfejtsük őket.

Forrás: Wikimedia Commons

Lehofer Anna előadásából az mindenképpen kiderült, hogy a kódfejtés idegőrlő tevékenység, és gyakran nagyon sokáig eredménnyel sem jár, aztán meg ha jár is, elég gyakran vakvágányra fut.

De van abban valami felemelő, ha az ember képes megfejteni egy titkosírást – még akkor is, ha nem az Enigmáról, hanem csak egy már régen feltárt Wesselényi-korabeli kéziratról van szó.

(Kiemelt fotó: Library of Congress/Corbis/VCG via Getty Images)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.