Tech

A francba, a zombik már megint megszállják a nappalimat!

Neményi Márton
Neményi Márton

ír, fotóz. 2016. 06. 15. 19:45

Lassan vége az éves Electronic Entertainment Expo (E3) nevű videojáték-őrületnek, a nagy bejelentések mindenesetre biztosan lementek. Visszanéztem mindet, íme egy szubjektív lista és pár gondolat, hogy miért nagyszerű dolog 2016-ban élni.
Korábban a témában:

A videojátékok mind ugyanolyanok. Vagy egy macsó férfi hátát nézed, miközben lehetetlenül sok élőlényt megölsz változatos módokon (de alapvetően lőfegyverrel), vagy ugyanezt teszed, csak belső nézetből. Plusz a szokásos foci, kosár és hoki, esetleg egy-két cukibb cím. Akadnak persze eredeti, érdekes ötletek, bemutatók, amelyeket látva azt gondolja az ember: végre, valami más!

…hogy aztán végül mégis ugyanúgy egy macsó férfi hátát nézve lőjük halomra, ami szembe jön, vagy ugyanez belső nézetből.

A videojátékok mind ugyanolyanok. Ez volt az érzésem az elmúlt nem is tudom, hány év E3-bemutatóit látva, függetlenül attól, hogy a VR volt-e a slágertéma, vagy éppen egy új konzolgenerációt mutattak be.

  • FIFA, NHL: pipa.
  • Call of Duty: pipa.
  • Assassin’s Creed: pipa.

Eleve sokat elmond, hogy szinte minden cím után ott van egy szám, vagy egy hatásvadász alcím. Ha pedig bemutatnak egy-egy újdonságot, akkor vagy abból is sorozat lesz, vagy, ha anyagilag megbukik, kirúgnak mindenkit és felszámolják a fejlesztőcsapatot.

Az idei E3 azonban más volt – nem nagyon, csak egy kicsit, de ez éppen elég volt, hogy felüdülésként hasson. Először is: mindenki szokatlanul visszafogott volt, részben nyilván az orlandói mészárlás miatt (a színpadra lépők többségén szivárványszín szalag), részben pedig azért, mert megértették: a túljátszott gesztusok, a kiabálva-hadonászva előadott bullshit, a mókázni-bolondozni próbáló zakós részlegvezetők és leányvállalat-igazgatók egyszerűen idiótának hatnak. (Minden megy a YouTube-ra, és a YouTube bizony kíméletlenül ítélkezik.) Másodrszor pedig: még mindig viszonylag kevés meglepetés volt (Fifa: pipa, és így tovább), ám így is meglepően sok olyan pillanat akadt, amikor őszintén azt éreztem:

Na végre!

Úgyhogy ebbéli örömömben összegyűjtöttem három ilyen pillanatot, azaz három játékot, amelyre érdemes odafigyelni. Az egyrészt-másrészt jegyében, a kiegyensúlyozottság égisze alatt melléírok három olyan dolgot, ami kifejezetten kínos volt, nehogy már teljesen pozitív cikk szülessen! Legyünk túl az utóbbiakon, hogy mégiscsak vidáman búcsúzzunk aztán egymástól. Az alábbi lista semmiképpen sem reprezentatív, még kevésbé átfogó elemzés, inkább csak megjegyzések.

Tehát. Amitől az idei E3 béna volt:

Zombik!

Pedig már azt hittük, túlvagyunk rajta! A zombik nagyjából egyszerre szállták meg a filmvásznakat a videojátékboltok polcaival, pár évig nagyjából bármit el lehetett adni velük, beszivárogtak még a Call of Duty-sorozatba is, mint vicces kis aljáték, nem csoda, hogy a játékosok és a fejlesztők is kiégtek. Most pedig visszatértek, mármint a zombik. A Microsoft sajtótájékoztatóján gyors egymásutánban két ilyen cím is felmerült: a népszerű open world, többjátékos túlélőjáték State of Decay folytatása, ami szép grafikával és némi humorral viszi tovább a megfáradt hagyományt, illetve a Dead Rising negyedik része (azt egyébként mondtam már, hogy itt szinte minden valaminek a valahányadik része?), aminek legaláb annyi mentsége van, hogy totálisan idióta és morbid, a bemutató videóban a főhős például

karácsonyfát épít zombikból egy plázában,

George A. Romero, hol van most az istened?! Az persze kérdéses, hogy mi újat tud mutatni (illetve, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy ilyesmivel próbálkozzon), de hát könyörgöm, ez mégiscsak egy negyedik rész.

A Sony is bedobott egy zombis címet, a tőle megszokott komolysággal, ez főleg azért érdekes, mert a Days Gone nem folytatás. Ez egyébként a legizgalmasabb benne – egyébként az egész olyan, mintha a Last of Us című (szintén zombis) akció-kalandjátékot fércelték volna össze a World War Z című filmmel: az érzelmekre is próbál hatni, halálosan komolyan veszi magát, a zombik pedig főleg azért veszélyesek, mert rengetegen vannak, képesek önmagukból hegyet formálni, mint Brad Pitt itt-ott bizony röhejes filmjében. Mindenesetre itt a bemutató:

…és ha már említettem a Call of Dutyt:

Call of Duty!

Nem vártam, hogy a végtelenbe nyúló, minden évben kötelező jelleggel új résszel jelentkező akciósorozat különösebben lázba hoz, de olyan E3-ra még nem emlékszem, amikor határozottan a CoD-é lett volna

a legkínosabb, legunalmasabb és legfárasztóbb

bemutató. A sorozat most már tényleg a végtelenbe nyúlik, ez is a címe, Infinite Warfare, ez egyúttal talán azt is jelenti, hogy innen már nincs tovább, de persze az aktuális fejlesztőcsapat ettől még mindig dobhat egy Far Cry-t és átfazonírozhatja az elvileg adrenalíndús öldöklést az őskorba, én mondjuk örülnék egy középkori sztorinak is (Medieval Warfare!), ahol kapákkal, kaszákkal és vasvillákkal kell ledöfködni a feudalizmust és exportálni a demokráciát, ahova exportálni kell. Itt a trailer, igen, tényleg az űrben játszódik az egész, én nem értek hozzá, de szerintem ennél azért egy kicsit nehezebb kitörni valakinek a nyakát úgy, hogy mindenki szakfanderben van.

Visítozó újságírók!

Emlékeztetőül (könnyű elfelejteni, nem hibáztatok senkit): ezek a megalomán, másfél-két órás (kiadója válogatja) műsorok

valójában sajtótájékoztatók,

az a több ezer ember a nézőtéren pedig mind újságíró, blogger, ebből élő YouTube-tényező és ilyesmi, tehát többé-kevésbé professzionális médiamunkások, akik aztán megmondják nekünk, hogy mit érdemes megvenni 20 ezer forintért és mit nem, illetve akik keményen megkritizálják a kiadókat, ha át akarnak verni. Ehhez képest mind úgy tapsol, visít és “yeah!”-zik, mint mi (jó, oké: én) 13 éves korunkban, amikor először láttuk a Doomot. Tök szomorú az egész.

Most viszont hagyjuk a siránkozást, jöjjön az, amiért érdemes volt végignézni ezt az egészet!

Dishonored 2

Igen, tudom, ez is folytatás, de ez most más! A 2012-es Dishonored sikeres, a kritikusok és a műértő játékosok körében nagyra tartott lopakodós, sandbox akciójáték, amely küzdött ugyan furcsa ellentmondásokkal, az egész annyira újszerű, jól polírozott, szórakoztató és mély volt, hogy bizony ott a helye minden “top akárhány meghatározó játékok” listán. Szinte végtelen szabadságot adott, illetve nem túl sok, de annál kreatívabban kombinálható eszközöket, hogy boldoguljunk a furcsa, közönyös alakokkal benépesített és szó szerint vízfestékkel festett (!) világában. Szerintem az egészben az volt a legjobb, hogy

végig játszhattuk úgy, hogy bárkit is megöltünk, vagy akár csak bántottunk volna,

már ezért megérdemelt volna mindenféle díjat, még úgy is, hogy ölni – szokás szerint – egyszerűbb volt, mint pacifistának lenni. Ezek után szerintem elég annyi, hogy ősszel jön a második rész, ami pont olyan lesz, mint az első, kivéve, hogy két főszereplő közül választhatunk, sokkal szebb lesz és olyan szuper ötletek lesznek benne, mint az időutazó pajzs, amelyen keresztül láthatjuk a múltat vagy a jövőt és kedvünk szerint ugrálhatunk ide-oda az adott helyszínen. Nézzétek csak!

Inside

Hat éve megjelent a Limbo című ugrálós-futkározós platformjáték, amely hangulatában pontosan az ellentéte annak, amilyen vidáman a műfaj hangzik: szó szerint sötét volt, fenyegető és csöndes (sem zene, sem beszéd), a történetet, ha volt neki, nem kötötte az orrunkra, összességében olyan volt az egész, mint egy lassú, régi némafilm és egy kortárs kísérleti animációs film keveréke David Lynch fejéből. Rövid volt és nagyon jó. A dán Playdead csapata hamarosan bemutatja a Limbo (szellemi) utódját Inside címme, és hát… Fú. A hangulat hasonló, ám, ha lehet, az egész még sokkal nyomasztóbb. Paranoia, klausztrofóbia és egy adag X-akták; kedves olvasóink, így kell egy videojátékban történetet mesélni!

Death Stranding

“Tíz perce többet tudtam Hideo Kojima új játékáról, mint most”, írta valaki talán a Twitteren, miután megnézte a bemutatót. Igaza van.

Hideo Kojima (biztos van a nevének korrekt magyar átirata is, de úgyis mindenki így ismeri) korunk leghíresebb játékfejlesztője (vagy inkább -rendezője, esetleg producere), aki a Metal Gear-sorozat lezárása környékén elkezdett dolgozni egy pszichológiai horrorjátékon a Walking Dead-sztár Norman Reedus (!) főszereplésével és a híres rendező, Guillermo del Toro (!!!) közreműködésével. Kiadtak egy P.T. című rendkívül nyomasztó és rejtélyes demót, amelyről kiderült, hogy a Silent Hill-sorozat újabb részének beharangozója. A játékostársadalmat elöntötte az eufória és az adrenalin, aztán a gyilkos düh, amikor Kojima évtizedekig hű kiadója, a Konami botrányos körülmények között megvált tőle, a fejlesztést pedig elkaszálta.

Nyilván senki sem gondolta, hogy eltűnik, most pedig vissza is tért, hogy a Sony show-ján mutassa be az új játékát, bármi is legyen is az. Leírni sem nagyon tudjuk, amit látunk (Norman Reedus felébred a tengerparton, rákok között, talál egy kisbabát, felveszi, sír, a kisbaba eltűnik, cserébe minden tiszta olaj lesz, a rákok hallá változnak, aztán történik valami, vagy nem), az elemzéssel pedig meg sem próbálkozunk, mindenesetre nagyon érdekes az egész, még úgy is, hogy Kojima érezhetően teljesen beleszeretett a saját stílusába.

Nagyszerű időket élünk!

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.