Sport

Dr. Gyarmati Andrea: karácsony még egyszer

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2016. 12. 26. 10:00

Korábban a témában:

Az évek teltek, és eljutottunk odáig sajnos, hogy kiderült, se a Jézuska, se a Mikulás, sőt legvégül még a Nyúl sem méltóztatnak ajándékokat venni. Gyakorlatilag nem is foglalkoznak velünk.

Szóval Te vagy… ezek mind Te vagy, Anyuci…

Szóval én.

Viszonylag gyorsan belenyugodott. Azt hiszem, sokkal gyorsabban, mint én.

Én ugyanis nagyon szerettem, hogy várja, hiszi a csodákat.

Azóta persze, hogy már régen felnőtt, abban reménykedem, hogy talán az én gyerekemnek sikerül. És a csodák megtalálják. Ebben reménykedünk szerintem mindannyian. Hogy neki, nekik sikerül. Jézuska és karácsony nélkül is, bármi, ami csodálatos.

Előreszaladtam azonban az időben. Ez ugyanis egy másik karácsonyi emlék. A régmúltból.

Már iskolába járt, és talán harmadikos-negyedikes lehetett. Mindenesetre már annyi idős volt, ide-oda olykor elmehetett egyedül is. Buszra szállhatott, és ismerte jól a közlekedési szabályokat is. Nem mondom, hogy nem aggódtam, de megbíztam benne, és nem nagyon szorongtam, ha valahová egyedül ment.  Persze tudtam, hová tart, és pontosan megbeszéltük, mikorra kell hazaérnie.

Elszakadások. Természetesen. Először születéskor, aztán szépen, lassan, fokozatosan. Ahogy tágul az Ő világuk, úgy szűkülnek a mi szülői lehetőségeink. És ez így van rendjén. Tanítsd meg repülni, aztán engedd el. Így szól a parancsolat a sasoknál.

Miért szólna nálunk, embereknél másképp?

Azt azonban, hogy ezt nehéz vagy könnyű megvalósítani, szívesen megbeszélném bárkivel. Igyekeztem nem korlátozó szülő lenni. Mondom, igyekeztem. Ma sem tudom igazán, sikerült-e. Csak
reménykedem benne.

Igyekeztem utakat mutatni, de hogy nem kellett volna- e több utat megmutatnom, nem lett volna jobb, ha szigorúbb vagyok, ma is sokszor felmerül. Különösen akkor, ha valami döcögve megy az Életében.

Mindig ott a kérdés, hol lehetett volna többet, jobbat tennem, hogy boldog legyen. Tettem, amit akkor aktuálisan jónak, helyesnek ítéltem, mint például azt, hogy elengedtem karácsonyra vásárolni.

Mondom, olyan kilencéves lehetett, talán több, talán kevesebb, de körülbelül abban az időben történt. Még Karácsonyi Vásár volt a Hősök terén, és már tudta, az ajándékok úgy kerülnek a fa alá, hogy mi magunk vesszük meg őket.

Gyűjtögette a pénzét, és tanakodott, kinek mi okozna örömet a családban. Néha megtisztelt a bizalmával, és megvitatta velem az ajándékötleteit. Hálás voltam érte. Élveztem, ahogy cseperedik, ahogy egyre nagyobbat szel a valódi világból.

Persze, az én ajándékom a titkok titka volt. Meglepetés. Nem tudta, nekem Ő volt a legnagyobb ajándék, bármennyire is negédesen hangzik ez. Nézni, látni, mellette lenni, figyelni, ahogy okosodik, ahogy felnő. Mindegy volt, mit kapok karácsonyra, de tudtam, meg kell tanulnia, hogyan okozhatunk örömet másoknak. Igyekeztem a segítségére lenni. Jó tanítvány volt. Megtanulta, hogy nem az ajándék
effektív értéke a legfontosabb, hanem a figyelem.

Az, hogy megfigyeld, vagy kitaláld, mivel tudsz a másiknak örömet, meglepetést szerezni. Ártól függetlenül. Évekig gyártottunk is ilyeneket – hol mézeskalács házat, hol bekeretezett fényképet, hol mást, amit magunk készítettünk a család tagjainak. Mindig örültek neki.

De abban az évben úgy döntött, nekivág a nagyvilágnak, és egyedül intézi a bevásárlás egy részét. Hagytam, tegyen kedvére. Ezt is meg kell tapasztalni – vigasztaltam magam, amiért már nem volt szüksége rám. Legalábbis ebben nem.

Izgatottan érkezett haza, több szatyorba rejtette a kincseit. A kincseket, vagyis az ajándékokat aztán eldugta a szobájában.

Többek között az én ajándékomat is. Lelkesen mesélte vacsoránál az élményeit. Hogy mi mindent lehet kapni a Hősök terén, és hogy mennyien voltak, és milyen jó ott minden. Igaza volt.

Én is jártam arra, tényleg jó volt. Valahogy hozzátartozott a karácsonyváráshoz. Kár, hogy megszüntették. Készültünk, mint minden évben, és végül elérkezett a várva várt nagy nap. Szokásos, Mennyből az Angyal és az ajándékok.

Ez a tied, Anyuci – nyújtott át egy hatalmas kerek, nyeles valamit, ami persze szépen be volt csomagolva.

Te jó ég, mi lehet ez – gondoltam, és megpróbáltam kitapogatni a csomagoláson át az ajándékot. Hát bizony, fogalmam sem volt arról, mi az, de hogy meglepetés, az biztos, mert semmire sem hasonlított
a formája. És közben láttam, ahogy szépen mindenkinek odaadja a maga vásárolta meglepetéseket. Láttam a többiek örömét és büszkeségét is: lám, már ilyen nagyfiú a kis unokánk, ez volt a szüleim tekintetében.

Kibontottam az ajándékomat, egy hatalmas nagy kerek nyalóka volt hosszú nyéllel. Telitalálat. Imádom a savanyú cukrot.

Épp pityeregni kezdtem volna a meghatottságtól, amikor a könnyeimen át észrevettem, valami nem stimmel.Ez a nyalóka valahogy más, mint amit árulnak. Túlságosan cakkos a széle a burkolópapír alatt. A papír, az átlátszó celofán is valahogy kevésbé simult a szélekre, mint várható volt.

És akkor észrevettem a sormintát. Az egész hatalmas nyalóka körbe volt harapdálva. Szép egyenletes távolságban kis gyerekfognyomok. Pont akkorák, mint a vajas kenyér szélén lévők a reggelinél.

Nahát, milyen szép, mondtam, de mik ezek itt, drágám?

Ezt, Anyuci, így árulják – hangzott a túl gyors válasz.

Ühüm, ettől olyan különleges – gondoltam.

És láttam a jelenetet teljes valójában, anélkül hogy ott lettem volna. Az elejétől a végéig. Hogy eltervezi, és tudja, szeretem a savanyú cukrot, ezért hát megveszi nekem a lehető legnagyobb és legszebb nyalókát, amilyet még sose láttunk ott a Hősök terén, a vásárban. Talán még épségben haza is hozta, és néhány napra el is tette.

De a kíváncsiság erősebb volt az önfegyelemnél, hát beleharapott, hogy mégis, milyen ez az óriás nyalóka?Na, akkor most hogyan tovább, hiszen egy kiharapott, megcsócsált nyalókát mégsem illik odaadni nekem. A gyereki találékonyság, sokszor megéltem, hihetetlen. Még akkor is, ha elég munkaigényes egy-egy dolog megvalósítása.

Körbeharapdálta szépen egyenletesen az egészet, mert így, sormintaként akár elfogadhatóvá is lehetett varázsolni egy falánkság jelét.

Igen, szívem, és ezektől a mintáktól olyan értékes
válaszoltam. Rám nézett.

Megkóstoltam – mondta csendesen.

Nem baj, drágám, a baj az lett volna, ha letagadod, és hidd el, ettől nekem tényleg értékesebb lett.

Szép este volt. Sok nevetéssel és melegséggel. Sok-sok év telt el azóta.
Van egy csodadobozom, mindenféle kincseket őrzök benne. Valódi kincseket. Kihullott fogacskákat, maszatos rajzokat, anyák napi
levelet, és még sok olyat, aminek az értéke felbecsülhetetlen.

Évekig, amíg el nem porladt, a nyalóka is a dobozban lakott.

Talán a doboz alján még most is van nyoma ennek. Talán, ha valaki megvizsgálná, kiderülne, itt éveken át egy nyalókát is őriztek. Egy nyalókát, ami értékesebb és személyre szólóbb ajándék volt sok drága pénzen vett holminál.

Odafigyelve, szeretettel vette egy hajdanvolt kisfiú az édesanyjának, és kidíszítette a saját fogsorával. Ülök a kocsiban, és araszolunk a karácsony előtti dugóban.

Hömpölyög a tömeg az utcákon, mindenki meg van pakolva. Még meg kell venni, még meg kell oldani, még le kell tudni az utolsó nagy vásárlásokat.

Csak minél nagyobb legyen, csak minél drágább, és legyünk már túl rajta – erről szólnak ezek a napok. Nézem az embereket, és tudom, közben sokaknak még fára, melegre, élelemre sem futja. És azt kívánom, bárcsak mindenkinek lenne egy – legalább egy olyan – emléke, amikor karácsonyra egy kisgyerek őszinte szeretetét és egyéni ajándékát kapta, olyan valamit, amire csak a gyerekek képesek. Mert az embert ezek teszik gazdaggá.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.