Markus Rehm érdekes figurája a nemzetközi atlétikának. A 27 éves távolugró, aki immár a parasportolók és az épek között is versenyez tizennégy éves korában, wakeboardozás közben szenvedett balesetet. Egy motorcsónak propellerje “darálta le” a jobb lábát, úgy, hogy ha nincs rajta a mentőmellény minden bizonnyal életét veszti.
Markus életét nem törte ketté a baleset, atletizálni kezdett, rövidtávfutásban és távolugrásban ért el sikereket, Londonban speciel paralimpiai aranyat utóbbiban és folyamatosan fejlődik. 2015. október 23-án, Dohában például 840 centivel állította fel a T44-es parasport kategória világcsúcsát.
Markus a szombati, Glawsgow-i fedettpályás versenyen 810 centivel lett első. Az épek között. Győzelme után most azt tervezi, Rióban az épek és a parasportolók közt rajthoz áll. Feltéve, ha az orosz doppingbotrány és a sportvezetői visszaélések miatt sok sebből vérző Nemzetközi Atlétikai Szövetség pozitívan bírálja el beadványát.
Rehm azzal érvel, hogy semmiféle előnye nem származik a jobb lábára erősített művégtagból. Állítását azzal magyarázza, hogy a legutóbbi para-világbajnokságon bő egy méterrel verte a második helyezettet, ergo a tehetségének és a sok munkának köszönheti a nyolc méter fölötti ugrásokat, nem pedig a speciális fémből és műanyagból készült művégtag miatt szállt ilyen messzire.
Vanessa Low
Markus Rehm barátnőjét 14 éves korában egy máig ismeretlen férfi ok nélkül a vonat alá lökte, így az esetet követően mindkét lábát elveszítette. Ő is atléta, szintén távolugró. Nem a sportból él, a német RTL reggeli műsorának vágójaként dolgozik.
Rehm szándéka morális kérdést feszeget. Ki az, aki nem hajt fejet emberi, sportemberi teljesítménye előtt? Aki ilyen traumából erősebben tud visszajönni, a sport által célt talál, majd sikereket ér el, az minden tiszteletet és támogatást megérdemel.
Mégis, ötletének akadnak ellenzői szép számmal, akik újabb vetélytársat látnak benne, féltik az esetleges olimpiai érmüket, az attól is függő további sportkarrierjüket, egzisztenciájukat.
Az ausztrál Fabrice Lapierre például második helyre szorult Glagow-ban Rehm mögött és a győztes esetleges riói indulását firtató újságírói kérdésre viszonylag nyersen csak annyit mondott “nem” , majd faképnél hagyta a médiamunkást.
Az ellenzék Rehmet jobb híján csúnya szakzsargonnal élve “technikai doppinggal” vádolja, mondván a modern technikának köszönhetően az ilyen protézis anyaga, rugalmassága, nagyban befolyásolhatja az elérhető ugrótávolságot. Egyszerű példával élve, más a testnevelés óráról ismert dobbantóról elugrani és megint más simán, az anyaföldről.
De mivel nem tudom eldönteni, bebizonyítani, hogy származik-e előnye a művégtagból az atlétának és ha igen, hány centi, ezért nem is erre hivatkozom. Merthogy akadna itt egy másik szempont is, amit nem kell sebességgel, ugrásszöggel, azaz matematikai úton bizonygatni.
Mindenek előtt illene a sportversenyek alapvetését szem előtt tartani. Az olimpiai eszme, a fair play azt követeli, hogy minden versenyző egyenlő feltételek mellett versenyezzen. Az atlétikánál maradva, a gerelyhajítók ezért dobnak egyazon márkájú, kivitelezésű, súlyú gerellyel, ahogy a rúdugrók is adott szabvány szerint legyártott és ellenőrzött sportszerrel versenyezhetnek. Azért tiltja az olimpiai charta minden eszközzel a doppingot is.
De, ha már parasport; Rehm 840 centis világcsúcsát a T44-es, azaz az egyik lábukat térd alatti amputált vagy egyik, vagy mindkét lábukra mérsékelten járóképes atléták között érte el. Azért nem a T43-asban, mert ott a mindkét lábukat térd alatt, vagy az egyik lábukat tőből amputált atléták indulhatnak, ergo a T44-es és a T43-as kategória atlétái nem tudnának egyenlő feltételek mellett versenyezni. Az egyik feltételezhetően előnyt élvezne a másikkal szemben.
Rehm ötlete akkor lenne reális, akkor versenyezne egyenlő feltételek mellett az ép atlétákkal, ha bal, azaz az ép lábáról ugrana el. Amennyiben így is nyolc méternél távolabb landolna a homokban, gyanítom nem vetülne rá se a “technikai dopping” vádja, se más. Örömmel fogadná mindenki az épek közt. De így?
