Poszt ITT
Budapest, 2015. október 12.
Marton László rendező a Színházi Dramaturgok Céhe ünnepi összejövetelén a Rózsavölgyi Szalonban 2015. október 12-én. A társaság évente, titkos szavazással választja ki az évad legjobb magyar drámáját, amely idén Spiró György Helló, dr. Mengele! című műve lett.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Nagy Bandó: Martonnak már nem kell bocsánatot kérnie

Nagy Bandó András
Nagy Bandó András

2017. 10. 25. 10:45

Templomban nem szo…, bocs, nem kínáljuk föl a farkunkat. Vélemény a fitymacsókról.
Korábban a témában:

Nem láttam minden írást és kommentet a Sárosdi-Marton ügyről, de amit sikerült olvasnom, épp elég volt ahhoz, hogy lássam: akkor is egy „magánügyről” van szó, ha ez napok alatt valós és kikerülhetetlen közüggyé nőtte ki magát. Eredendően ez két ember ügye (volt), mindaddig, amíg Sárosdi Lilla nyilvánosságra nem hozta, le nem porolta kettejük egykori, igencsak elvarratlan ügyét.

Ettől kezdve olybá lett az ország, mintha egy láthatatlan kéz lehúzott volna egy mindent beborító és elfedő szőnyeget a „társadalomról”, az összes piszok előkerült, amit az elmúlt években, évtizedekben alásöpörtek. Bevallom, kezdtem rosszul érezni magam ebben az országban.

Értelmiségiekről volt szó, tanult, pozícióban lévő, vagy egykor pozícióban volt emberekről, olyanokról, akiket önkéntelenül, zsigerből jövően tiszteltem. Olyanokról, akikkel hosszú ideje azonos szellemi közegben éltem és munkálkodtam. Ebben benne vannak azok a művészvilágból ismert kommentelők is, akik hol okoskodva, hol okosan érvelve, hol pedig ordenáré módon, hetykén, stílustalanul, cinikusan és magukból kifordulva vetették oda kommentjeiket, hol az egyik, hol a másik fél „igazsága” mellett.

A művészvilágon túl szóba kerültek a különféle vezető tisztségben lévő, vállalatoknál és cégeknél „abúzusos” helyzetben pöffeszkedő urak is, a kiváltságos helyzetet birtokoló és bitorló „alfahímek”, hivatali „csődörök”, akik tálcán kaphatják meg mindazokat az interjúra érkező, életrajzukat összekörmölő, golyóérett nőket, akik épp a munkanélküliségüket próbálják megszüntetni a munkaerőpiacon kofaként alkudozó férfiak standjának sokat használt asztalánál.

És csak sorolták, sorolták az értelmiségi észosztók: kérem, ilyen ez az ország, ne tessék ítélkezni a hírbe hozott rendező fölött, az vesse rá az első követ, akit még nem próbáltak rávenni fitymacsókra egy autó hátsó ülésén, vagy bárhol másutt, ahol úgy hozta a helyzet, hogy kettesben kényszerült maradni egy nagyhatalmú, lassan golyóéretlenné váló, ám friss húsra még igencsak éhes úrral.

Ezekben a kommentekben jobbára megjelent a cinkosság, az, hogy „abban a helyzetben” más sem viselkedett volna másképp, ilyenek vagyunk mi mind, ilyenek a férfiak, mindent és mindenkit akarnak, és ha „ilyen” helyzetben vannak, simán megteszik, illetve próbálkoznak, mért ne jönne be, ha egyszer tőlük függ a delikvens további sorsa, ha egyszer rajtuk múlik, hogy gyorsan befut egy pályát, vagy csak döcögve, botladozva indul el a karrierje.

Csupaszítsuk le azt a hajdani autós helyzetet, tisztítsuk meg a piszoktól, és képzeljük el, hogy a rendezőnek valóban szimpatikus volt Sárosdi Lilla. Tetszett neki, vonzónak találta, kívánatosnak vélte, beindult rá, és úgy érezte: ezt a nőt meg kell szereznem, ha törik, ha szakad, addig nem nyugszom, míg az enyém nem lesz, míg ide nem adja magát. Szép cél, nemes, férfias start, mióta a világ világ, ez így kezdődik.

Budapest, 2015. február 2.
Sárosdi Lilla színész a MostMi elnevezésű társadalmi kezdeményezés által Európához tartozunk! címmel megrendezett demonstráción a VIII. kerületi Baross utcában 2015. február 2-án. A résztvevők a jelenlegi magyar politikai berendezkedés ellen tüntettek néhány utcányira az Andrássy egyetemtől, ahol Angela Merkel német kancellár hivatalos programon vett részt.
MTI Fotó: Marjai János
Fotó: MTI/Marjai János

Pontosabban így, és mégsem. Mert ahhoz, hogy mindez eszébe jusson e jeles férfinak (meg a többinek, másoknak, nekünk, férfiaknak), a nő jelzése is kellett volna. Mert ő abban az autóban csak akkor válik munkatársból férfivá (férfi munkatárssá), ha a nő akarattal, belső indíttatásból megfeledkezik a munkatársi viszonyról, és a rendező mellett az erősödik föl benne, hogy ő nő. Karinthy ezt már megfogalmazta, utánlövés, de ez esetben talán nem baj.

De: mivel nem így történt, hanem úgy, ahogy Sárosdi Lilla elmesélte, undormánnyá lett az, amit az évezredek csiszoltak férfi-nő kapcsolattá, kapcsolatteremtéssé, közeledéssé, ami elengedhetetlen a génekben hordozottakból következően.

Még az állatok sem rontanak egymásra.

Tessék megnézni Attenborough filmjeit, különös tekintettel a díszes tollaikat mutogató hím szárnyasokra vagy az egymásnak ugró bölénybikákra, és a többiekre, akik (ez a helyes kifejezés) imponálni akarnak. Hangsúlyos: nem a farkukat veszik elő, nem azt mutogatják a kiszemelt tojóknak és/vagy nőstényeknek, hanem a díszeiket. Emberek esetében: a tudásukat, a figyelmességüket, az udvariasságukat, a szellemességüket, a humorukat, s egyebeket. Ezekhez képest itt (ha Lilla szavaiból indulunk ki) csupán a farok került elő, egyértelmű célzattal, mint egy megvalósítandó terv, egy kitűzött program, egy piti anyagbeszerzés.

Nos, ez az, ami hiányzik, hiányzott nekem az eddig publikált írásokból, és a jogi és erkölcsi oldalait feszegető hozzászólásokból, ez volt az, ami miatt mégis ideültem, hogy ezt az egyszerű, de eddig szóba nem hozott véleményemet adalékként tegyem elétek, férfitársaim, és elétek, kedves lányok, nők, asszonyok.

Meg az, hogy nagyapa és apa vagyok, aki tudja, hogy még pár év, és a (bármiben) tehetségesnek gondolt vagy tudott unokám és kislányom is belép majd egy irodába, odaáll egy farkát hegyezgető, abúzuspárti főnök elé, és átéli majd a kiszolgáltatottság érzését.

Tegyük föl, hogy bármelyikük bírhat színészi tehetséggel. És? Mit ér, ha még ezer hozzá hasonló tehetségű lány próbál bejutni az egyetemre, és ő nem lesz benne abban a pár tucatban, amelyik igent mond a fitymacsókra?

Mért legyek én boldog attól, hogy színészi tehetséggel van megáldva az unokám vagy a kislányom, ha egyszer ilyen utat kéne bejárnia a befutásához?

A színház szentély. Erről ennyit.

Templomban nem szo…, bocs, nem kínáljuk föl a farkunkat.

Senki sem tette meg, mindenki csak érvelt, különféle érdekből és féltésből, régi barátság vagy elismerése miatt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy ha már „ilyennek” festették le „az egészet”, a teljes férfitársadalmat, akkor legalább bocsánatot kérjenek, ha kell, a rendező helyett Lillától, az azóta színt vallott társaitól, ezen túl pedig minden nőtől, akik akarva akaratlan mindig a másik oldalra kerül, mivel nemcsak a nőket, hanem a főnöki állásokat is jobbára mi, férfiak birtokoljuk.

Lilla, minap bocsánatkérést vártál csupán Martontól, nem hiszem, hogy megteszi, mert az el- és beismerése lenne annak, amit állítasz. Így hát, ha ezzel megelégszel, én kérek bocsánatot a történtekért Tőled is, és minden nőtől, azoktól, akik már elszenvedtek hasonló „közeledést”, és azoktól is, előre, akik eztán kerülnek nehezen kikerülhető, de semmiképp nem vállalható helyzetbe: bocsánat, kedves kisasszonykák!

Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kecskemét, 2017. március 3.
Stadler József akasztói vállalkozó az ellene költségvetési csalás bûntette és magánokirat-hamisítás vétsége miatt indított büntetõper tárgyalásán a Kecskeméti Törvényszéken 2017. március 3-án. A bíróság a vádlottat öt év börtönbüntetésre ítélte.
MTI Fotó: Ujvári Sándor

Meghalt Stadler József

Kommentek

Buenos Aires, 2017. november 17.
Az argentin haditengerészet által közreadott archív képen a német gyártmányú San Juan argentin tengeralattjáró Buenos Airesben. Az argentin haditengerészet 2017. november 17-én bejelentette, hogy két napja megszakadt a kapcsolata az Argentína déli partvidékén 44 fős legénységgel hajózó San Juannal. (MTI/EPA/Argentin haditengerészet)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.