Nagy Bandó: Tévést gázolt a Fidesz buldózere Kötcsén

A nap vértóba száll, gulyásszagra gyűl az éji vad, Kötcsére, persze, hova máshova, nézem a kétperces „interjúsorozatot”, a riporterlány próbálkozik, kérdezne, „sikerült megállítani Brüsszelt?”, örülhet, hogy pofán vágás nélkül megússza, Fekete Györgytől majdnem kap is egyet, kis híja.

Ákos, a popzenész-énekes pöffeszkedve lök oda pár szót, jaj, mi lenne, ha kevésbé keresztény volna ő.

Hoffmann Rózsa legalább mond valamit, Bencsiknek fogalma sincs, mit mondjon, illetve azt jobban tudja, mit ne mondjon. Aztán jön Kövér, a kérdésre köszönésféle a válasz, a visszakérdezésre, mármint, hogy a kérdésre nem válaszolt, azt mondja, ez a válasz, igaza van, hülye liba, mit nem ért azon, hogy számára nincs válasz.

Nem tudják a fideszesek, hogy megállítottuk-e Brüsszelt

Bencsik András szerint el sem indult, Hoffmann Rózsa dolgozik rajta, de a legfrappánsabb választ Kovács Ákos adta.

És hát, persze, megjön a pocakos, számolatlan testőrrel, kettő azt lesi, honnan jön az ellen, aztán a többiek, akik már a két figyelőt is őrzik-védik, támadás semerről sem érkezhet, Kötcsén a pocakos legalább olyan fokozatú védelemben részesül, mint Putyin Pesten, a költségeit ne is adjuk össze, a népes testőrség kitenne egy focicsapatot, lehet, erősebbek lennének, mint a válogatottat alkotó vitézek.

A pocakos megy befelé, hátra sem néz,

ellentétben a testének őreivel, ők bizony hátranéznek, aztán hátrálnak, rák módjára tolják befelé a főnököt a kötsei birtokra, el is tűnik a szem elől, de nem, sajnos mégsem tűnik el.

Egy pillanatra még látszik, ott van, ingujjban, amit majd könyékig tűr, hogy bekanalazza Szilárd testvér bográcsos magyarosát, mindegy is, hogy mi, gulyás vagy pörkölt, ettől a naptól kezdve az lesz a legújabb hungarikum, mi lenne más.

Ők irányítják az országot? Ők a mi szolgálóink? Ők veszik föl a milliós fizetéseket a mi adónból? Ők akarnak megnyerni minket, választópolgárokat? Ők hozzák a minket érintő döntéseket? Ők a „polgári” kormányzás főemberei? Ők, akik szóba sem állnak a munkáját végző tévéssel? Persze, nem csak vele, senkivel. Ha mégis, akkor csakis a kivételezettjeikkel.

Lassan rádöbbenek, rá kellett döbbennem: nem létezünk. Nem vagyunk.

Hiába van személyi igazolványunk, lakcímkártyánk, hiába szerepelünk az anyakönyvek oldalain, hiába van személyi számunk, hiába vagyunk választásra jogosultak: nem létezünk. Ez van, kedves magyar honfitársaim! Nincs már „lenni vagy nem lenni”: nem lenni, oszt jó napot.

Szó, kérdésre adható válasz nélkül, biodózerként gázolnak át rajtunk, meg se látnak, észre se akarnak venni, , bizonyítva, hogy totál alkalmasak a korlátok nélküli hatalomra.

Hét éve még csak furcsálltuk, miket találnak ki, még csak hitetlenkedtünk, nem, ez nem lehet igaz, ez biztos csak vicc, ezek a fiúk tréfálnak,

viccelődnek, az nem lehet, hogy a demokráciát meghazudtolva és legyalázva ilyenet merjenek tenni.

Aztán már nem annyira lepődtünk meg, amikor fölzabáltak mindent, ami kontrollt jelenthet, mindent, amivel fékezhetővé válhattak volna, és csak vonultak, rendületlenül, átgázolva minden értelmes emberi vívmányon, és minden emberen, át az értelmen, a logikán, a józanságon, a tisztességen és a becsületen.

Lealáztak mindenkit és mindent, ami hozzájuk, az elveikhez, és eszméikhez nem passzolt.

Legyártották a hatalmuk fönntartásához szükséges ellenséget, és harcba hívtak mindenkit, akit a kijelölt ellenség ellen akartak uszítani. A harc azóta is tart, egzisztenciákat tettek és tesznek tönkre, miközben egzisztenciákat teremtettek lakájaiknak, talpnyalóiknak, udvaroncaiknak, és persze a lakájaik lakájainak, talpnyalóik talpnyalóinak, udvaroncaik udvaroncainak.

Rák módra terjednek, talptól homlokig, nyelvtől seggig lett áttétes a burjánzó daganat,

és úgy tűnik, menthetetlen, minden menthetetlen.

Ezeket öleli körül a birkanyáj, mely immár nem csak egy hangon béget, de egyformán vak is: nem látja, nem hajlandó látni mindazt, ami ott történik az orra előtt, sőt, jobb színben látja, mert lassan minden bégetőnek megéri jobb színben látni azt, amit, ha használná az eszét, elítélne, ami ellen, ha volna még erkölcsi tartása, üvöltve tiltakozna.

Működik a zseniálisan kiagyalt kommunikáció, hasznot hoz a folytonos harcba hívó, ellenség ellen fordító verbunk, és még mindig nem szégyelli magát senki. Nincs bőr a képükön, képhiba, orvosolhatatlan.

Itt vannak a nyakunkban, igen, ránk telepedtek, tapadókorongjaikat a bőrünkhöz nyomták, karmaikkal belénk martak, lerázhatatlanok.

Azt tesznek, és igen, velünk is azt tesznek, amit akarnak.

Rohadt nagy az ellenállás. Csak bele ne pusztuljunk. Néhanap egy tüntetésecske, máskor egy kis tiltakozáska, olykor-olykor egy kis köpködéske, kiabáláska, miegyebek, aztán a választások előtt egy kis szövetségkeresés, persze eredménytelenül;

s hol az a tökös fazon, aki a töketlenek élén erőt tud mutatni?

Ellenzék, annak mondják, de miféle? Ellenzik, ellenezzük, oszt akkor mi van? Tűrés van, nyelés és kussolás van. Némi korrupció leleplezés, ami éppúgy szart sem ér, mint az erőtlenné lett tüntetések.

Kiszolgáltatottak? Gyávák? Lúzerek? Legyőzöttek? Tehetetlenek? Olyanok, akik csak szövegelnek, de valójában nem is akarnak? Köröttük is birkanép? Bégetők, akik közös üvöltésre képtelenek? Erőtlenek, akik még az általuk jónak gondolt cselekedetre sem képesek rábírni az élükre álló karrierpolitikust?

Sehol se vagyunk, ahogy föntebb mondtam: nem létezünk. Nem hagyják, hogy létezzünk.

Nem vagyunk mi olyan fontosak, mint amilyen fontosnak gondoljuk magunkat.

És mintha az ügy se lenne annyira fontos. Jó ez az akolmeleg ellenzéki hodály, amit pedig kapunk, tűrjük, gondolván, ennél rosszabb már nem lehet. Erre azért mérget nem vennék.

Még négy év, és azon is átgázolnak, ami eddig érintetlen volt, és azokon is, akik eddig élvezték az akolt. Akkor térnek majd észhez, amikor nekik is rá kell döbbenniük: nem léteznek. Most már ők sem léteznek. Vagy ha az a létezés, ami nekik jutott, akkor jobb lenne, ha nem léteznének.

Kiemelt kép: MTI/Varga György