Poszt ITT

Ha a hatalom képes volna elfogadni a segítséget, nem lenne baj a civilekkel

Zsolt Péter
Zsolt Péter

szociológus. 2017. 01. 24. 14:08

Civilek ajánlkoznak tragédiák esetén, hogy segítsenek. Nyilván velük nincs semmi gond. Mások megszervezik, hogy nyugdíjasok besegítsenek az iskola utáni házi oktatásba. Nyilván velük sincs semmi gond. Gyakran tömegsport rendezvényeket szerveznek, egészséges életre nevelnek. Formálissá szerveződnek 60+ csoportok. Civil szervezetek alakulnak betegségtípusok szerint.

Nyilván velük sincsen gond. Figyelnek a környezetvédelemre ott, ahová már nem ér el a hatóság, hiszen a hatóság nem tud minden eldobott szemetelő mellé rendőrt állítani. A végeken, a láncok legvégső pontjain elkel a civil segítség, de tulajdonképpen nemcsak a környezetvédelemnél, hanem minden területnek épp ez a jellemzője:

a civilek ott dolgoznak, ahová az állam már nem ér el.

A civil társadalmat aztán az állam elkezdi pénzelni, épp azért, mert kiderül, hogy együtt sokkal hatékonyabbak. De amúgy vannak korrupt civilek is, ahol az egyesületek vezetői nem a megjelölt célokra fordítják a kapott pénzeket, a beteg gyerekeknek gyűjtött pénzt például magukra. Ezért kell ellenőrizni őket még szigorúbban, mint egy magánember adóbevallását, hiszen közösségtől kapott pénzzel dolgoznak. Hasonlóképp vannak állami alkalmazottak meg politikusok, akik a közpénzeket szintén nem a kívánt célokra fordítják, őket ellenőrzi a sajtó, a megosztott hatalmi ágak, az ellenőrzéssel megbízott állami szervek és ezeket is segítik egyes civilek.

Hibázhat az állam a maga bürokratikus tehetetlenségénél fogva másban is, melyre a civilek szintén a végeken felhívhatják a figyelmet. Például mikor az állam elvette a rokkantnyugdíjakat, jogsegélyszolgálatot csak a jogvédő civilek nyújtottak. Bizonyára sokan csalással jutottak a leszázalékoláshoz és a felülvizsgálat nem volt épp alaptalan, de nem mindenki csalt azok közül, akiktől elvették a pénzt.

Sőt, tudunk olyan esetről is, ahol a trafik elvétele kapcsán mondta ki Strasbourg az állampolgár számára kedvező ítéletet. (Lásd: itt). Elvileg ennyi konfliktus még elfogadható állam és civilek közt, feltéve, ha belátja a hatalom, hogy szervei sem tévedhetetlenek. Ez esetben ezekkel a civilekkel se kellene, hogy gond legyen.

Voltaképp nem tragédia az sem, ha nagyon ellentétes elképzelések alakulnak ki, mint amilyen a városligeti projektben a kormányzat és a ligetvédők közti konfliktus. E konfliktuskezelés viszont nagy szakmai tudást igényel, amelyre bár van felajánlás, ez eddig igény nem mutatkozott rá. (Például a Méltányosság Politikaelemző Központ tett egy mediációs ajánlatot. Lásd: itt.)

Nagyon érdekesek azok a helyzetek, amikor egy civil szervezet túljut egy konkrét eseten és általános érvet próbál elfogadtatni. Egy nem régi történetben, pusztán mert szegény volt az anya, a bölcsődéből kiemelte a gyereket a gyámügy és elvitte. Legalábbis ezt állítja nagyon határozottan a Város Mindenkié csoport és általánosságban is követelik, hogy ne válasszanak el gyerekeket a szüleiktől, csak azért, mert szegények vagy lakástalanok.

Elvileg ez egy elfogadható szempont, s akinek nem tetszik, vitassa! Ugyanakkor nem egyszerű helyzet a gyámügyé sem, mert bármi tragédia történik, őket okolják, hogy miért nem emelte ki időben a gyereket, sőt, hallottam már olyat is, hogy ha a kiskorú örökségét eladósították, a gyámügyet kellene felelősségre vonni, hogy miért engedte az irreálisan magas összegű kölcsön felvételét a családnak, miért nem védte meg a kiskorú pénzügyi érdekeit. Nem olyan egyszerű meghozni egy gyámügyesnek sem a jó döntést. Ám ha az elveket vitathatják a nyilvánosságban blogoló magánszemélyek,

miért ne tehetnék civil szervezetek is?

Ha ilyen egyértelmű a civilek hasznos tevékenysége, hogyan történhet meg mégis, hogy terjed a velük szembeni gyanakvás? S nem csak Magyarországon figyelhetők meg ilyen tendenciák természetesen, de hogy épp mi járunk ebben az élen, különösképp irracionális. Ha valakinek elemi érdeke volna – nemzeti szempontból -, hogy általános érvényűként fogadtassa el a civilek állami megbecsülését és partnerként kezelését, az épp az olyan nép volna, melynek nagy számban élnek honfitársai az országhatárain kívül. Hiszen ha magyar szervezeteket támogatunk innen, bármikor megvádolhatnak minket, hogy ügynököket képzünk meg beleavatkozunk más állam szuverenitásába.

Ideális az volna, ha az együttműködés fontosságát nem tagadnák, ugyanakkor semmilyen állami pénz nem kerülne a civilekhez. Utóbbi mindenütt gondot okoz, legyünk akár Norvégiában – ahol nagyon sok állami pénz megy a civilekhez, több mint ami a politikába (erről itt olvashat angol nyelven) –, vagy Kelet-Európában, ahol Putyin voltaképp azért növeli az állami pénzek civilekhez juttatását, mert így próbálja saját hatókörébe vonni őket. (Lásd erről ezt a fantasztikus interjút.) De a norvég sztori, ahol nem megvásárolni akarják a civileket, hanem bevonni a döntéshozatalba, ami akaratlanul azt eredményezi, hogy a civilek nem fogják kritizálni még a rossz törvényeket sem, hiszen létrehozásukban szerepet kaptak. Az állami finanszírozás pedig mindenütt ugyan olyan hatással bír: elkényelmesít és kooptál. (Ezekről a mechanizmusokról a tanulmányomat lásd itt.)

Újabban sokat gondolkodtam azon, létezik-e esetleg valamilyen pszichológiai magyarázata annak, hogy a civilek időről időre nemkívánatos szereplőként, sőt ellenségként jelennek meg a kormányzati kommunikációban. (Legutóbb Németh Szilárd keltett vihart.) Kézenfekvő volna, hogy csak a kritizáló civileket nem szereti a hatalom, de nem erről van szó.

A külföldi pénzekkel gazdálkodókat nem szereti, függetlenül attól, hogy kritizálnak-e vagy csak jótékonykodnak.

Teljesen mindegy a hatalom számára, hogy milyen karitatív tevékenységet folytat valamelyikük, s ha ezt helyesen látom, akkor a kérdés az: miért?

A civilek egyébiránt leginkább állampolgári és vállalkozói pénzeket szeretnek elfogadni, ez után jön a külföldi, és csak legutoljára a kormányzati támogatás. Pontosan azért, amiért a posztkommunista reflex – tisztelet a kivételnek – az, hogy aki adja a pénzt, az rendeli a muzsikát. A civilek nem alattvalói akarnak lenni a kormánynak, hanem partnerei. Ettől persze még elfogadják az állami pénzeket is, meg a külföldieket is. Küldetésük megvalósítása az első, nem a forrás kiléte. Ha a kormányzat alattvalóként akar a civilekre tekinteni, akkor a civilség lényegét támadja, amelynek a kormányzaton kívüliség az alapja.

Fogadjuk tehát el, hogy az átlag civil per definitionem szabad és segítő. Vele a hatalom problémája nemcsak az autonómiájában lehet, hanem a segítésben is. Nem olyan könnyű más segítségét elfogadni. Aki segítséget fogad el, elismeri azt is, hogy segítségre szorul. Ez pedig különösen annak kínos, aki erősnek akar látszani. (Erre az alapigazságra ráadásul nem is az ország, hanem kis településem megfigyelése vezetett, ahol tényleg minden összeadódik a bratyizás civil kritizálásától az olyan bosszúig, ahol meg a polgármester fojtja meg az olyan egyszerű civil tevékenységet is, mint az óvodai faültetés vagy a parlagfű irtás. Lásd itt.)

Belátni azt, hogy valamit a hatalom sem tud megoldani, valamint azt, hogy a segítés nem vonja maga után a leköteleződést, egy történelmi tanulás eredménye. Az uralkodók gyakran csak szimbolikus kitüntetésekkel „hálálták meg” egy-egy alattvaló jó cselekedetét, de nem érezték magukat ettől kisebbnek vagy lekötelezettnek.

A demokráciában ugyanezt jelentheti a társadalmi presztízs emelkedése. Nem is volna baj, ha a civilek munkáját megbecsültség övezné, ám ezt a megbecsültséget fokozni már nem egy leereszkedő uralkodói gesztussal szokás. A politikusok ma Nyugaton inkább csak tiszteletüket fejezik ki. Nálunk viszont mindez másként van. A feudális leereszkedő magatartás párosul a tömegdemokráciák kényszerű rossz mechanizmusával, a kooptációs (bekebelezős) próbálkozásokkal.

A magyar kormányzat csak a legnagyobb tragédiák során gyenge. Az olasz buszbalesettel kapcsolatos nyilatkozatok esetén láthattuk a megdöbbenést, a kétségbeesést, a megrendülést. (Szijjártó sajtótájékoztatója nagyon emberi volt.) Ez a ritka kivételek közé tartozik. Az, aki mindig erős, aki sohasem látszik gyengének egy idő után elidegenítő hatást vált ki, mert gépiesnek tűnik. Amikor Orbán Viktor utasította a megfelelő szerveket, hogy tegyenek meg mindent, az már ilyen gépies viselkedés. Utasítani egy autonóm állami szervet nem is kéne. Ahogy nem kell az orvosokat sem, hogy gyógyítsanak, a kórházakat sem, hogy fogadják a hazaszállított sérülteket, úgy a kivizsgálás feladatát ellátó állami szerveket sem. Furcsa épp az volna, ha nem tennének meg mindent a baleset körülményeinek kiderítése érdekében.

A civilek segítségét az tudja értékelni, aki tisztában van nem csak a másik autonómiájával, de azzal is, hogy időnként jól jön neki a segítség. Erre főként nagyobb katasztrófák vagy tartósabb társadalmi problémák esetén van szükség, egy buszbaleset problémáját még tudja kezelni az állam, bár itt is érkeztek felajánlások, segítségek. És ez így van rendjén. Ki kell mozdulni a lojalitás, elköteleződés függőségi viszonyok torz látomásából a párhuzamosság és kölcsönös tisztelet autonóm állampolgári világa felé.

Civilek és állam közt akkor lesz megint harmonikus az együttműködés, ha a segítő nem azzal a céllal segít, hogy bebizonyítsa a másik alkalmatlanságát, a segítést elfogadónak pedig nincs szorongása amiatt, hogy majd az emberek gyengének és vezetésre alkalmatlannak fogják találni. Civilek és állam együttműködéséhez önbizalomra volna szükség az állam részéről. A civilek pedig mindenütt a világon biztos államon kívüli finanszírozásra és vegzálás mentes környezetre vágynak.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.