Karácsony előtt a vásárlók tömegével párhuzamosan mindig megjelennek a vásárlókat és a karácsonyi hajszát ostorozó publicisztikák.
Megírják a moralisták, hogy rohanó világunkban rohanó emberek árasztják el az áruházakat, és ott ül az arcokon a gondterheltség. Mert csak a vásárlás, csak az ajándékok. Csak a hajsza, ami nem hogy alábbhagyna a szeretet ünnepén, de még csúcsra is jár.
Bezzeg régen mit jelentett a Karácsony.
Összejött a család. Mindenki mesélt, nem a tévét, a számítógépet, az okostelót studírozta, üziket küldözve lélektelenül. Persze nem volt tévé, csak rádió, aztán lett tévé, és akkor már mindenki azt nézte, nem csak a Szabó családot hallgatta. Aztán lett számítógép is, aztán okosteló. Jó régen volt az a Karácsony, amikor még tévét se néztek egész este.
Ilyenkor tehát mindig megírják, hogy el kéne gondolkodni azon, mit is kellene jelentenie a Karácsonynak, mert hát mit jelentett régen, és mivé züllött azóta. Mert mostanra eltűnt az ünnepi készülődés öröme, eltűnt a kedves várakozás. Se nyugalom, se békesség, se család, se pihenés, se szeretet. Az ajándékozás puszta formalitássá üresedik. Az lett a lényeg, hogy letudjuk az egészet.
Na, nézzük csak meg ezt a puszta formalitást.
A karácsonyi ünneplés formalitása voltaképp archaizálódás. Mert míg a vallás lényege a hit, a benső, a magunkba szállás, addig a pogányság lényege a külső, a tett, a rítus. A rómaiakat nem érdekelte, ki milyen istent imád, mindenki azt csinál, amit akar, csak ne lázadozzon a társadalmi rend ellen, és fizesse az adót. A keresztények bűne a társadalmi veszélyességük volt, egy vadiúj gondolkodás megjelenése, nem az, hogy valami júdeai meghaló-feltámadó istenséget imádtak.
Nos tehát, amikor valaki rohan a plázába, hogy időre meglegyen minden, majd az egészet letudja, akkor voltaképp a kötelező rituálét hajtja végre. Ez szertartás. Nincs töprengés, gondolkodás, meditáció, szemlélődés, különösebb érzelmek, csak a megszabott cselekvéssor, ami automatikusan hat, és működteti a világot, mint a kényszerbetegeknél.
Jézusnak ehhez speciel tényleg semmi köze. Jézussal vesztette érvényét a régi mágikus világ szerződése, a do ut des elve, hogy adok neked saját helyi-törzsi istenem, hogy te is adj nekem. A pogány úgy gondolta, hogyha istenének szentélyt emel, bemutatja az áldozatot, akkor az istene cserébe mágikus erejével segíti őt.
Ha megvan a napi-heti-évi kultusz, és hozzá a rítus, akkor ad neki vagyont, segít az ellenségei legyőzésében, fiúgyermeket nemzhet, és így tovább, magyarán sikeres lehet. Majd jött Jézus, aki eltörölte ezt, mondván, képmutató farizeus, ne az edény külsejét tisztogasd, hanem a belsejét. Ne a szertartást csináld. Figyelj befelé. Magadba.
Nos, a karácsonyi őrület Jézus rendes megtagadása és visszapogányosodás, csak mágikus hiedelemvilág nélkül. Ez a forma. És mi a tartalom?
Az évnek ebben az időszakában költenek legtöbbet az emberek. A néptömegek előre készülnek nemcsak magára az ünnepre, de az ünnepi költségek előteremtésére is. Sokan nyúlnak ilyenkor tartalékaikhoz, és gyorsan tűnik el a fizetés a plázák mélyén. Vannak, akik adósságba is verik magukat, hitelt vesznek fel, áruhitelt, gyorskölcsönt, személyi kölcsönt. (Bár ez pont a magyarokra kevéssé jellemző, de a jelenség létezik.)
Vagyis áldozatot hoznak. Az áldozat lényege, hogy az ember egy magasabb célért odaadja, amije van. és minél értékesebbet ad, annál becsesebb az áldozat. Ez esetben is a legbecsesebbet áldoznak: pénzt.
Hogy a pénz mi is valójában, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a közös bizniszben elolvadnak a világnézeti ellentétek. Láttam én antiszemita fajmagyart és belpesti zsidó csávót nagyon összecimbizni, mert bár ellentétesen szavaztak és szövegeltek, de a pénz és a siker erősebb összetartó erő volt minden világnézeti különbségnél. És láttam ennek az ellenkezőjét is: kölcsönadott egyik fajmagyar a másiknak, aztán az nem tudta visszaadni, kiperelték a házát, amibe az illető belehalt. Pedig együtt védték a nemzetet.
Az ún. szakemberek vajon kinek nyaliznak? A pénzesnek, vagy egy okos, tehetséges, zseniális, de szegény embernek? Egyszer mondta egy vállalkozó ismerősöm, hogy valami expedícióra ment volna Mongóliába, és mivel ő lett volna a szponzor, azt mondja a társa: az a kutató értelmiségi még a zsákodat is maga cipeli, ha leereszkedsz odáig, hogy támogatod az utat.
A művészekkel ugyanez a helyzet. Pénzért bárkinek bármit. Aki nem ezt teszi, közismerten hülye, és éhen hal, vagy elmegy segédmunkásnak.
Az egyházakban, gyülekezetekben, mindenféle vallási és kvázivallási közösségekben ugyanez a helyzet. Aki gazdag, és befolyásos, elöl ül. A vallások is szponzort keresnek, mint a művészek vagy a tudósok, és ezért bármire képesek. A New Age pedig kifejezetten arról szól, hogy ha nagyon jól használod a pozitív spirituális energiákat, sikeres és boldog (vagyis gazdag) leszel ebben az életben.
Ne legyenek illúzióink a betlehemi kicsi Jézus jászolára és a pásztorokra gondolva. Az evangéliumi példázatban a gazdag ifjú elszomorodik, mert nem mehet be a mennyeknek országába, mert képtelen odaadni a vagyonát a szegényeknek. Elszomorodik, de akkor se adja oda a lóvét, hanem szépen elballag. Ez a társadalmi valóság.
Merő lírizmus. A szegény ugyanolyan önző, aljas, kapzsi, sikerorientált és mindenek előtt pénzéhes, mint a gazdag, csak neki vagy a körülményei, tanult tehetetlensége, hátrányos helyzete, vagy szimplán csak lustasága és pechje miatt nem jutott abból, amit irigyel. De vágyik rá. Nem az igazságos társadalomra. Arra pár magamfajta hülyén kívül senki nem vágyik. Ugyanarra a mocsokra vágyik a szegényember is, csak mások helyett ő hemperegjen a pocsolyában, ő legyen a menő.
A pénz ma már nem tárgy. Nem állatbőr, nem fémlapka, nem aranyérme. Szám. Ez a szám az ember lényege. Voltaképp nem anyagi létező. Szelleminek is mondhatnánk akár.
A pénzhajhászás pedig félreértés elkerülése végett nem munka, hanem játékszenvedély. De még inkább az én felépítése. Az ember az, amilyen ruhában jár, amilyen kocsija van, amilyen nője vagy pasija van a húspiacról, ahol és amilyen lakásban lakik. A márka ugyanaz, mint a törzsi jel vagy az amulett. A pénz pedig a varázserő maga. A márkás cuccokban több a varázserő, ahogy az amulettben. Ennyi minden szarra, amire költ az ember, senkinek nem lenne szüksége, és ezt még a legtöbben tudják is. Státuszszimbólumnak mondják, de ez maga a személy.
Minél többe (lehet az bárminő szemét), annál nagyobb az értéke. Mert annál több benne a varázserő. Egy gyógyász minél nagyobb kezelési költséget mond betegének, annál nagyobb az esély a gyógyulásra.
Tudjátok, mi van ingyen? A magaskultúra és a Szentlélek. A Szentlélek kegyelme szigorúan ingyenes. Tényleg. Az antik világban sok természetgyógyász és guru árasztotta el a Római Birodalom provinciáit, akik pénzért hókuszpókuszoltak, főleg keresett keleti szellemi importcikkekkel, pont mint ma, és a pénzesebb rétegnek, sztároknak, értelmiségieknek adtak mindenféle exkluzív bevatásokat. Az őskeresztények ingyen gyógyítottak és vezették be a novíciust a krisztusi misztériumba. Krisztusi szemszögből nincs tanátadás meg energiaátadás hétvégén harmincezer forint plusz áfáért.
A Szentlélek ingyenes, mert nem mérhető. Nem szám.
Ezért nem kell senkinek. Csakúgy, mint a szépirodalom, amit bárki letölthet a netről, esetleg megvehet 100 forintért az antikváriumok előtt az utcán egy papírdobozból.
Nos tehát, Karácsonykor ebből, a legfőbből, sőt az egyedüli lényegesből áldoznak a jóléti társadalmak tagjai. Azt adják, ami nekik a legdrágább. Ami a lényegük: pénzt. Van ennél nagyobb áldozat az ünnepért?
