Szeged, 2013. július 31.
Szöcskével etetnek egy egy hónapos tompaorrú krokodilt (Osteolaemus tetraspis) 2013. július 31-én a Szegedi Vadasparkban, ahol összesen kilenc született. Az állatkertek nemzetközi adatbázisának (ISIS) adatai szerint az elmúlt egy évben csak Szegeden sikerült szaporítani a veszélyeztetett fajt a világon.
MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely
Poszt ITT

Dr. Gyarmati Andrea: Fecskendő a krokodilnak

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2016. 11. 16. 10:00

Korábban a témában:

Igazi undok, hideg téli nap volt. Tudod, az a fajta, amikor már bőven reggel van, és még mindig olyan sötétség, mintha éjszaka lenne, és kora délután is úgy érzed, hogy már megint beesteledett, és haza kellene már menni.

Tudom, vannak a télnek is szépségei (én ugyan a magam részéről kevés szépet találok benne), de ez olyan igazán nem szép téli nap volt. Őszintén szólva, kimozdulni se nagyon volt kedvem, de hát a muszáj nagy úr, és nekem aznapra igencsak volt mit tennem. A körzeti orvosi – vagy hivatalosan háziorvosi – munka egyik része, és talán nem is olyan kicsi része az iskolaorvosi ellátás.

Szűrések, oltások, osztályvizsgálat, olykor felvilágosító előadás. Benne van a munkaköri leírásomban. Nem tartozott, sokáig nem tartozott a kedvenc feladataim közé. Most sem mondom, hogy ha választanom kellene, vagy lehetne, ezt jelölném-e meg a legjobb dolgok egyikének, de van néhány olyan történet, amitől ma már elmondhatom, szívesen megyek hetente az iskolába. Ilyen ez a történet is.

Mondom, undok téli nap volt, és meglehetősen nem volt kedvem az iskolába menni. Szerencsére a segítőim mindig mindenben valóban a segítségemre vannak, ezért igazán csak a szakmai részre kell figyelnem, mivel a szervezés és az adminisztráció zöme nem az én dolgom. Az pedig, hogy gyerekeket vizsgálhatok, még egy ilyen undok napot is elviselhetővé varázsolhat.

Az oltási nap

Ráadásul ez a bizonyos nap oltási nap volt ott és akkor abban az iskolában. Kicsit több izgalommal, kicsit több odafigyeléssel, de mindenesetre különleges napja azoknak a kisgyerekeknek, akik „szurit” kapnak. Ne érts félre, én nem izgultam az oltások miatt, de tudtam, nagyobb lesz a zsizsegés.

Van, aki fél, van, aki félvállról veszi az egészet, és van olyan is, aki nagyon hősiesen kezdi, aztán mégis eltörik a mécses. Igaz, a fordítottja is megesik, hogy a nagyon izgulós aztán csak annyit kérdez a szúrás után: ennyi volt?

Egy szó mint száz, úgy ahogy vannak, nagyon aranyosak. Jönnek szépen sorban, nagyjából névsor szerint, bár ez alsó tagozatban még nem megy mindig flottul. Különösen akkor nem, ha a betűket is alig ismerik még.

Némelyik tolakszik, a másik meg elbújik, amikor ő következne. Pont olyanok, mint mi, felnőttek, akármilyen különleges vagy kicsit félelmetes helyzetben. Emberek, ha kicsik is, jellegzetes és még nagyon őszintén felvállalt karaktervonásokkal. Szeretem figyelni őket, és tanulni tőlük.

Miképpen attól a kicsi fiútól és a szüleitől is, akiről, akikről áttételesen ez a történet szól. Arról a kicsi fiúról, aki történetünk idején még alig volt több mint hétéves. Mit oltasz, miért szúrsz meg? Meddig nyomod be a tűt, fájni fog? – záporoznak a kérdések. Nagy a zaj.

Hol tanultam, kitől, nem emlékszem már, talán olvastam valahol, ha nagyon halkan szólsz egy zsibongó gyerekcsapathoz, maguk is elcsendesednek. Hittem, nem hittem, amikor olvastam, azt sem tudom már, mindenesetre kipróbáltam. Működik. Halkan kezdek válaszolni, miközben a védőnéni és a tanár néni sorba állítja őket, és valóban elhal a zsivaj. Egyszerre csak egy kérdésre tudok válaszolni – mondom –, tehát elmesélem, mit oltunk, miért kell ezt szúrni, és miért nem lehet megenni.

 

Doctor holds an injection vaccination the child
Fotó: Thinkstock.com

Megmutatom a felszívó és a valódi szúró tű közti különbséget. Azt is, meddig kell bemennie a tűnek, és megbeszéljük azt is, hogy kicsit fájni fog. Bólogatnak. Ha nem ugrálsz, és lassan tudom beadni azt, ami a fecskendőben van, alig fogod érezni – mondom az előttem álló kislánynak, úgy, hogy a többiek is hallják.

Megértik, némelyik rögtön hozzá is fűzi, figyelj, ne ugrálj, mondja az éppen szúrásra váró társának, hallhattad, akkor nem fog fájni. Évek óta tudom, de mindig elvarázsol a gyerekek nyitottsága. Ha megérti és elfogadja, majd mindegyik úgy kooperál, ahogy szerintem a felnőttek nem szoktak. Igaz, ebben kevés tapasztalatom van, csupán néhány év az ortopédián, ahol felnőtt betegekkel is foglalkozhattam. De az régen volt, és nincs is jelentősége.

Mindössze három évig nem voltam gyerekek között orvosként, és mondhatom, nagyon hiányoztak. Szóval aranyosak, segítenek, sőt egymásnak is segítenek, hiszen van, aki tényleg nagyon fél, azt biztatják azok, akik már túlestek a szúráson.

Laci, a hétéves

Úgy a közepe felé érkezik, már amikor jön, akkor is látszik: egyéniség. Szemüvege van, kicsit vöröses fényű a haja, és nagyon komoly arcot vág.

Félsz? – kérdezem.

Dehogy, doktor néni, csak szeretnék veled üzletet kötni.

Hmm, és mi lenne az ajánlatod? – kérdezem, és igyekeznem kell, hogy ne nézzek a védőnénire, mert akkor elvész a dolog komolysága.

Szükségem lenne a fecskendőre, sőt több fecskendőre – mondja. Már épp kérdezném, hogy mi célból, amikor hozzáteszi – a munkámhoz kell.

IIIIGEN??… és mivel foglalkozol? – kérdezem nem kiesve a beszélgetés komolyságából

Az Állatkertben dolgozom, heti három alkalommal.

Egek ura, hát még ki sem látszol a földből. Mi történt, hogy már Magyarországon is van gyerekmunka.

– Elmondod, hogy mi a dolgod? – kérdezem, miközben persze a sor halad előre.

Persze, ha adsz fecskendőt – hangzik a jól végiggondolt válasz.

Figyelj, ezek piszkos fecskendők, nem szabad őket semmire sem használni. Képzeld úgy, mondjuk, veszélyes hulladék, még ki sem dobhatod bárhova, csak speciális helyre.

Azt sem tudom, tudja-e, mi a speciális, de bőszen bólogat.

Maradj itt, és ha végeztem, beszéljük meg ezt az egészet.

Rendben – mondja, majd rám néz –, tudok addig is segíteni neked? – kérdezi… Hát nincs mese, ez egy szorgalmas, jól nevelt gyerek, az a fajta, aki szeret segíteni.

Persze – mondom –, adogasd a vattákat, amit ráteszünk a szúrás helyére.

Mellém áll, és katonásan adogatja a vattákat. Közben még az osztálytársait is biztatja. Nagyon cuki, és nagyon komoly. Csendesen dolgozunk. Lassan elfogynak a gyerekek. Nagy halomban előttünk az üres fecskendők és a használt tűk. Még be kell írni az oltási könyvbe a dátumot, az oltás számát. Van még dolog, de közben már lehet beszélgetni. Közben megtudom a nevét is.

– Mondd csak, Lacikám, hogy is van ezzel a munkával?

Jaj, doktor néni, az hosszú történet, lehet, téged nem is érdekel, de kellene fecskendő a munkámhoz.

Aha, szóval az a fajta vagy, aki nem adja fel – gondolom, és melegség támad a szívem környékén.

Mi nem vagyunk gazdagok

Jó, ha nagyon akarod, elmesélem – mondja. Úgy látszik, ez kell a fecskendők megszerzéséhez, gondolhatja, hát legyen, és belekezd a mesélésbe. – Mi nem vagyunk gazdagok. Anyáék azt mondják, minden fillérnek megvan a helye. Tudod, be kell osztani.

Őszinteség

Lehet, gyerekkori emlék, de meggyőződésem, hogy a gyerek úgy lesz teljes jogú tagja egy családnak, ha beavatják az élet mindennapi örömeibe, de gondjaiba is.

Úgy nőttem fel, mindig tudtam, mire van vagy éppen nincs pénzünk, nem volt a „jaj, csak ne a gyerek előtt” című cirkusz. Bizonyára volt egy csomó dolog, amit nem kötöttek az orromra, de sose titkolóztak, vagy küldtek ki a szobából. Hálás vagyok érte.

Megalapozta azt, hogy merek hangot adni a véleményemnek, és kiállni az igazam mellett. Igyekeztem Mátét is így nevelni, és biztatok is mindenkit erre, ha megkérdezik, mit gondolok. Néha akkor is, ha nem kérdezik.

Itt érzem úgy először, hogy csendben gratulálni szeretnék a szüleinek.

– Szóval – mondja a kisfiú –, kitaláltam, hogy szeretnék egy saját számítógépet. – Kifizetjük a felét – mondta a papám, de a többit nekem kell megkeresni.

Hát ezek jóval előbbre vannak, mint ahogy én valaha is voltam – gondolom, és egyre jobban figyelek

– Kinéztem a gépet, nem olcsó, de mindent tud, amire szükségem van.

Szűzanyám, én meg csak úgy ülök a gép előtt, és fogalmam sem volt róla, mikor megvettem, hogy mi kell legyen benne. Egyre érdekesebb.

– Mondhatom, nem olcsó, tehát jól fizető munkát kellett találnom. Persze voltak feltételek, csak néha lehet menni, és csak ha kész a lecke, és olyan helyre, ahová már eljutok egyedül is. Hát körbenéztem, és kiválasztottam az Állatkertet. (A körzetem és az iskola is a VII. kerületben van, közel az Állatkerthez.)

– Értem, és hogy sikerült álláshoz jutnod?

– Hát, gondoltam, nem lesz könnyű csak úgy az utcáról, felhívtam az Állatkert igazgató bácsiját. Esik lefele az állam. Igaz, a történet még bőven a gazdasági válság előttről való, de hogy valakinek gyerekként ilyen képességei legyenek, és ilyen talpraesett – engem elbűvölt.

– Tudod, doktor néni, az igazgató bácsi nagyon aranyos volt, adott egy időpontot. Akkor odamentem. Úgyis meg akartam nézni, hogyan jutok oda a legegyszerűbben. – Munkát szeretnél? – kérdezte, mivel ezt már említettem neki a telefonban, sőt azt is elmeséltem, miért van szükségem arra, hogy dolgozhassak. Gondolom, az Állatkert akkori igazgatóját éppúgy elvarázsolta ez a kisfiú, mint engem.

– Igen, és elmondtam, mikor tudnék jönni. – És melyik állat a kedvenced? – kérdezte az igazgató bácsi. – Az mindegy, az a kérdés, hol tetszik a legtöbbet fizetni. Végül is kiderült, a krokodilok körüli segítség hozza a legtöbbet a konyhára, ezért azt választotta.

– És hát az a helyzet, ott kellene nekem a fecskendő az etetésnél.

– Jól van, megértettem, megnézem, mit tehetek érted. Ezeket a használtakat nem viheted el, már csak azért sem, mert akkor mindenkinek adnom kellene az osztályból, de ha bejössz a héten a rendelőbe, találunk valami megoldást.

Jött, amikor megbeszéltük, én meg kerítettem nagy, úgynevezett farkas fecskendőket, hogy jól menjen a munka. Nagy boldogan elmasírozott vele. Elégedetten néztem utána, megígérte, ha összejön a gépre való, okvetlenül elmeséli majd.

Meg is tette, írt egy szép e-mailt a saját gépéről, és meglátogatott az iskola orvosi rendelőjében is. Hiszem, hogy a sport keményen megtanít a munka tiszteletére. Arra, hogy annak van értéke, amiért megdolgozol.

Amíg nem ismertem Lacit (és a szüleit), tudtam ugyan, van másik út is, de nem igazán éltem meg, hogy mi lehet az. Hát a fecskendő és ez a történet bebizonyította, lehet így is, és ez sem kevésbé példaértékű, mint egy sportteljesítmény.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Az Országgyűlés plenáris ülése
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.