Budapest, 2010. március 8.
Kertész Imre Nobel-díjas író felolvasóestet tart Végső kocsma című, megjelenés előtt álló regényéből a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
MTI Fotó: Beliczay László
Poszt ITT

Szégyen, hogy egy ilyen nekrológ megjelenhetett Kertész Imréről

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 04. 05. 15:22

Április elsején jelentette meg a Magyar Idők az egyetlen Nobel-díjas írónk, Kertész Imre nekrológját. Maga a szöveg amúgy nem érdemli meg, hogy nekrológnak nevezzék, már ha tartjuk magunkat a szó értelmezéséhez, miszerint az ilyen cikké formált halotti beszédek az elhunyt életének és munkásságának éltetései. Azt persze nem tiltja sem hagyomány sem illem, hogy a hasonló búcsúzásokban a pozitív mondatok mellett felbukkanjanak kérdések, megjelenjen netán a személyes kétely hangja, de hogy egy elhunyt neves személyiségről hullagyalázó kitételek íródjanak le – nos, ez minimum gyomorforgató.

Nem, nem áprilisi morbid tréfáról van szó, a szerző, Csontos János tollából a legvérfagyasztóbb szavak buktak elő, és irománya minden szempontból méltatlan munka. Nos, Csontos valóban temetni jött, nem dicsérni, és sikerült olyan mélységekbe lezülleszteni „nekrológját”, ami minden képzeletet felülmúl.

Nyugosztalja Kertész Imrét a közös Istenünk; de ezzel be is fejezném a tiszteletköröket, mert ennél fontosabb közös dolgainkról lesz szó.

Budapest, 2016. március 16.
Csontos János József Attila-díjas költő és publicista bemutatja Őrangyalok - A magyar légiforgalmi irányítás 100 éve - 1916-2016 című könyvét Budapesten 2016. március 16-án.
MTI Fotó: Kovács Tamás
MTI Fotó: Kovács Tamás

Így indít Csontos, és aztán rögtön bele is csap a lecsóba. (A szövegének elolvasása után persze nem kérdés, hogy nekem mi a fene közös dolgom lehet vele…) A tiszteletkör után jó messziről kezdi. Hogy a díjakat nem kapják, hanem adják. És hosszan próbálja elkenni, szétmázolni a Nobel-díj jelentőségét. Hogy nincs neki, hogy csak egy politikai ügy, csak reprezentációs célja van, és hogy tulajdonképpen roppant kínos, ha megkapja valaki. Épp úgy, mint az Oscart. És hogy jaj, épp Kertész és a Saul fia kapott Nobelt és Oscart? Hát ez roppant kellemetlen, zsenánt dolog, büdös és nekünk kell szagolni. A legszebb, mikor kifejti, hogy Alfred Nobel egy halálgyáros volt (a dinamit feltalálója), hogy emberéletek ára az, amit megkapnak a díjazottak.

Hogy Kertész Imrére és egész magyar népünkre nézvést zsenánt, hogy egy gyilkos, egy emberirtó finanszírozza a projektet, és voltaképpen Kertész, ha következetes, el sem fogadhatta volna azt.

Csontos itt már kezd belendülni. Figyeljük csak meg a következő mondatot:

Kertész keserű öniróniájával visszatérően reflektált arra az abszurd szituációra, hogy úgy került ebbe az internacionális szcénába, mint Pilátus a krédóba. Álságosnak érezte a helyzetet, s azt is, hogy a díj elfogadásával óhatatlanul ennek a kultúrpolitikai celebgépezetnek a részévé vált; miközben persze gyermeki örömmel költött drága kalapokra, mert végre megtehette.

WTF?! Kertész egész életében elemző, öngyötrő, önvizsgáló ember volt. Kívülálló. Olyan író, akinek valóban voltak olykor egészen vállalhatatlan kinyilatkoztatásai is. Csontos nagyon téved, amikor arra figyel, amit az író nyilatkozgat, mond, ahogy esetlen – neki tetsző, vagy nem tetsző módon – megnyilvánul. Mindig felháborított, amikor egy irodalmi művet a szerző személyén keresztül kezdik megítélni. Könyörgöm: teljesen mindegy, az író mit mond, mit gondol, mit érez a saját munkájával kapcsolatban. Az író nem politikus, nem reklámfigura, nem kritikus, és semmiképpen nem szócső. Nem képvisel mást, csak önmagát. De azt hangsúlyozottan és szigorúan a műveivel. Mi köze Kertész életművének a körülötte lévő eseményekhez? Kikezdheti-e egy elfogadott/nem elfogadott díj, egy-egy közéleti hozzászólás magát a művet? Csak az olyan megcsontosodott elmebajosok szemében, mint amilyen a „nekrológ” szerzője.

Kertesz-Imre(210x140).jpg (Array)
Fotó: MTI

De tovább is van, mondom még, mert az ízléstelenségben nincs határ.

Általában véve rettenetesen szerette és gyűlölte magát, ő maga töltötte be a saját világegyetemét, s ez a felfokozott érzelmi intenzitás időről időre kismesteri tehetségét is izzásig átfűtötte. Szörnyen induló személyes és közösségi sorsa önkéntes „sorstalanságba”, vállalt gyermektelenségbe hajszolta, s tudatosan vállalt ontológiai önzését kéjesen részletezve, artisztikusan meg is indokolta.

Hoppá, van még bűne Kertésznek! Ez az önző alak nem vállalt gyereket! Nem szaporította hazánkat! (Képzeljük el, mit kapna és milyen szavakkal egy nő hasonló szituációban.) Ráadásul ez az egoista kalapfetisiszta még képes volt írni is erről, hogy tovább terjessze a mételyt. A magyar nők Kertész miatt nem szülnek! Miatta fogy a Magyar!

Aztán simán lekismesterezi, és gyorsan odakavarja mellé Spirót is, legyen édesebb a hab a tortán. És a kés, ha már a sebben, gondolja Csontos úr, forgat még rajta:

Életének auschwitzi-buchenwaldi alapélménye, illetve ennek a minden egyebet árnyékba borító élménynek az eredeti módon való, autentikus megformázása, az azonosulás kísértésének elvetése azonban kiemelte abból a szürke, jelentéktelen életből, amiben otthonosan rosszul érezte magát, ám amiből nem is túlságosan vágyakozott el soha.

Auschwitz (Array)
Fotó: MTI

Hogy tehát Kertész legyen hálás a holokausztnak? Vagy mi is akar ez lenni? Hogy ha nem történik meg vele az emberiség szégyene, akkor egy senki volna, tehát nagy köszönet érte? Nem hiszem el, amit olvasok. De még mindig nincs vége!

Senki nem merte megmondani neki, hogy fölösleges a kafkai (német) hagyományhoz törleszkednie, mert egyrészt az a villamos már elment, másrészt amúgy sem volna elég pénze villamosjegyre. (Ezt képletesen értettem: amúgy Stockholm után nyilván bőséggel lett volna.)

Nincs komment. És az ezt követő kitételre még inkább nincs. Ilyet gondolkodó ember ma le nem ír.

Tévhit volt azt gondolni, hogy a németek – a magyarokkal szemben – példásan vagy példásabban szembenéztek volna történelmi felelősségükkel és bűneikkel. Nem, nem néztek szembe; mert akkor a mai történelmi felelősségükkel és bűneikkel is szembe kellene nézniük.

Migránsozzunk is egy kicsit Kertész kapcsán, szuper.

Szégyen, hogy egy ilyen búcsúztatás megjelenhetett. A szerzőé és a lapé egyaránt. Nagyobb szörnyűség, mint az első pillanatban (olvasásra) gondolnánk. Mert ezek a gondolatok nem csak egyetlen szerző és szerkesztőség fejében forognak. És ez azt jelenti, nagy a baj.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

silhouette of man golfer with golf club at sunset
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.