Hetek óta keresek egy jelképet. Olyasmit, ami egybetereli mindazokat, akikben elég civil kurázsi gyűlt össze ahhoz, hogy megmutassák magukat, tudassák, hogy jelen vannak, hogy nem olvadtak bele az Orbán rezsim nem, nem, nem nemzeti együttműködési rendszerébe.
Azt reméltem, ha nem előbb, akkor utóbb, vagy előbb-utóbb, de felszínre tör végre valahol a ledugaszolt vulkánból a láva, ha nem a csúcsán, a fortyogó kráterből, akkor valahol a hegy oldalából, sziklákat robbantva ki. Mivel a hegy mélyén félelmetes erők feszülnek, a robbanás nem maradhat el. Ezt gondoltam. Ugyanezt gondoltam 1980 táján, a nyolcvanas évek első felében kiváltképp, akkor épp arról a rendszerről gondolkodva, mely nemcsak Oroszország egészét, de Európa minket is érintő hányadát letarolta, fogva tartotta, gúzsba kötve. Azt gondoltam akkor is, mint most: sokáig nem maradhat fönn a rossz, az „Ó-rossz”, az ember számára elviselhetetlen, az abszurd, a lélekrontó, a szellempusztító.
Farmer és kockás ing
Akkoriban öltöny, fehér ing és gumipántos nyakkendő takarta el, fedte le, tette fogyaszthatóvá a kor hatalmaskodóit, így kell kinéznie egy elvtársnak, annak is, aki titokban vagy nyilvánosan kivetkőzik magából, ezzel a szerkóval legalizálva a fehéringes bűnözést.
Humoristaként a hetvenes évek derekán álltam először közönség elé, és bár akkoriban csak az öltöny, fehér ing, nyakkendő volt illendő, képtelen voltam eszerint, az elvárások szerint öltözni. Jelezni akartam, hogy ezekhez – innen nézve azokhoz – még kinézetre sem akarok hasonlítani, és úgy őriztem meg kisemberi létemet, a periférián élő, oda kényszerült hétköznapi emberekhez tartozásomat, hogy farmerban és kockás ingben léptem föl.
Persze, az újságírók rákérdeztek, voltak, akik értetlenkedtek, de hát az öltönnyel tudnád megtisztelni a közönséget, én meg ahol tudtam, mondogattam: amikor föllépek, nem előadóművész vagyok, hanem egy azok közül, akik beültek a terembe, és önálló estjeimet se előadóművészként teszem eléjük, én csupán beszélgetni jöttem, megbeszélni mindazt, ami nekik is, nekem is szemet szúrt abban a nehezen elviselhető rendszerben.
Akarva-akaratlan vált a kockás ing a védjegyemmé, kritikusok emlegették föl, kollegák fogadtak el így, igen, ez a Bandó.
Bandó, pedagógus, szülő
A történelem ismétli önmagát, mondhatnám, és nem is áll messze az igazságtól. Most a közoktatás terén tapasztaltak adtak okot arra, hogy a pedagógusok, a szülők, a fekete ruhás egészségügyiek, a közlekedésiek, a szimpatizánsok, mindazok, akiknek elegük lett a fehéringes, nyakkendős, régmúltat idéző, a magukat hatalmasságoknak gondoló ország-szolgák ellen forduljanak, és mindezt sokezres demonstrációval, ötperces, esőverte csönddel, és pár napja kockás ing viselésével is kifejezzék.
Mendrey László, a PDSZ elnöke mondta minap egy interjúban, nagyon helyesen és okosan:
Nem a kormánynak van országa, hanem az országnak van kormánya.
Mecsoda különbség! Akár így is mondhatnám: nem az országnak van Orbánja, és nem Orbánnak van kormánya. Lehet, erről Orbán nem tud, vagy nagyon is tudja, és mégsem eszerint él, munkálkodik, politizál, cselekszik.
Megkockáztatom: fölfogása szerint létezhet egy külön Magyarország, mely az övé, és egy másik, amelyiket nem ismer, vagy nem ismer el, és kiközösít, nem fogad el, lealáz. Épít és kiépít magának egy saját Magyarországot, benne a vazallusaival, csókosaival, bólogató Jánosaival, megvásárolt embereivel, a haverjaival telepakolt közhivatalaival, ügyészséggel, alkotmánybírósággal, művészeti alappal, köztévének hazudott saját, külön bejáratú televízióval, közrádiónak titulált, saját szócsöveként használt magánrádióval.
Olyan saját országot, „magyar” országot épít magának Orbán Viktor, melyben bármi megtörténhet, amit aláírásával vagy szavaival, hallgatólagosan vagy fennhangon jóváhagy. Ha a párizsi Disneylandig épül ki a felcsúti vicinális, akkor ott lesz a végállomás, punktum.
Orbánország
Ha Habony a Szépművészeti Múzeumban akarja megtartani az esküvőjét, akkor ott tartja, grátisz, belefér a keretbe, Ráhel és István esküvőjéből maradt egy kis lóvé, mit számítanak Habony költségei. Az esküvő végén nászajándékul kap néhány barokk festményt is a köztulajdonból, „szocialista megőrzés céljából”, és ha ez nem elég, akkor irány Róma, a Sixtus kápolna, és eredetiben hozzák haza neki a Michelangelo összest, és ha ad még pár jó ötletet Orbánnak, akkor ráadásként megkapja a Piétát is.
És, nem akarok károgni, de ha Habony be akar költözni a Szépművészetibe, másnap zsebében lesz az új lakcímkártya, sőt, ha lehet, már megvan a teremfoglalás a majdani fölravatalozására is, és már öntik is az ágyúkat, melyek díszlövéseket adnak le a budai palotára. Lázár Jánost boldoggá avatják, Michelangelo remekművei előtt, hisz ő csak tudja, hogy ebben az Orbán-teremtette saját országukban boldogok a lelki szegények, akik örülni tudnak annak, hogy vannak, akik érdeklődnek a 18. századi képzőművészet iránt.
Ebben az Orbánországban ha a földszerzéshez, földajándékhoz az kell, hogy Mészáros Lőrincnek meglegyen az aranykalászos gazda vizsgája, meglesz. Egyáltalán: Mészáros Lőrincnek mindene meglesz, és ha jól viselkedik, ő kezelheti Orbán vagyonát is, némi Júdáspénz fejében.
Ebben az Orbán csinálta saját országban nem boldogul más, csak aki alkot (Orbán kedvére), aki munkás (köz). A saját országban senkit nem hagynak az út szélén a sajátjaikból, legyen az kutyaütő, csibész, adócsaló vagy bukott adófőnök, hazug, vagy egy egyszerű Quaestor-vezér, legyen akár csaló „álamelnök”, sőt, ebben a saját országban nemcsak megünneplik az „álamelnököt”, de ki is tömik pénzzel, evégre ő volt a kormány jószolgálati küldötte is.
Ebben az országban legalább úgy hazudnak nemzeti együttműködést, mint milliós válaszokat a rohadt sokba kerülő kérdőíveikre. Ebben a saját országban azt játsszák, hogy megvédik a magyar állampolgárokat a terroristáktól, és közben pusztulni és csődbe menni hagynak magyarokat, csak mert ebben az országban keresztényi hevülettel dönthetnek az üzletek vasárnapi nyitva tartásairól.
Ebben az országban sorolgathatja az ember, hogy milyen korrupciós ügyek vannak, akár a falról, minden lepereg az országlókról. Ebben az országban büntetlenül jelentheti ki Kövér, az országgyűlés elnöke, hogy az ő pártszövetségük által támogatott polgári kormány ott áll a salgótarjániak, ott áll Simon Tibor polgármesterjelöltjük mögött, kvázi zsarolva a tarjániakat: ha nem rá szavaztok, ottmaradtok az út szélén, elvtárskáim.
Jó élni
Ebben az országban jó élni. Jól élni a Fideszhez közelieknek, és ebből az országból ezrével menekülnek azok, akiknek elegük volt Orbánból, Lázárból, Habonyból, és társaikból, s mindabból, amit tettek, és amit képtelenek voltak megtenni.
Akinek nem inge, az Orbánország jólfizetett polgára, akinek inge, az meg kesereg, és jobbat akar, mert ez az ország így, ahogy van, élhetetlen.
Kockás ingesek, ne adjátok föl! A jövőnkről van szó, sőt: a gyerekeink jövőjéről. Olyan jövőről, melyet már nem Orbániában élnek meg.
