Poszt ITT

Lakner Zoltán: Kockás inges politika

Lakner Zoltán
Lakner Zoltán

politológus. 2016. 02. 19. 19:26

Van abban valami báj, amikor a kormány azt követeli: a tiltakozók ne vigyék be a politikát az iskolákba. A politika iskolákba hurcolásának vádja nem arra érvényes, akire mondják, hanem arra, aki mondja. A jelenlegi „politikai kormányzás” körülményei között a „szakkérdések” nem vitathatók meg politikai aktivitás nélkül. Különben is, mi lehetne fontosabb politikai téma, mint az oktatás vagy az egészségügy jövője? Az igazi kérdés inkább az, lehet-e hatásosabban és hitelesebben politizálni, mint ahogy eddig megszoktuk?
Korábban a témában:

Az oktatási rendszer nem mellékszál, hanem az egyik fő csapásirány az orbáni „országátszervezésben”. A munkáltatói jogok, az intézmények, az adminisztráció, a beszerzések, a tananyag, a tankönyvpiac és az érdekképviselet egyidejű központosításában benne van az erőpolitika, az ideológiai irányítás és a centralizált korrupció minden vonása. Ha mindez nem lenne elég, az egész le van öntve a kenetteljes moralizáló retorika ragacsos szószával.

A kormánypárt politikája nemhogy behatolt az iskolákba, de teljességgel maga alá is gyűrte őket. A tiltakozók követelései a tanítás autonómiájának helyreállításáról szólnak. Vagyis, a hatalmi irányítás kijjebb parancsolásáról. Ez az, aminek a kormány nagyon nem örül. Még az a néhány tiltakozói pont is ebbe az irányba mutat, ami a pénzügyeket hozza elő.

Az állandó szégyenlősködés helyett ideje kimondani, hogy az egzisztenciális biztonság hiánya, az anyagi kiszolgáltatottság mindennapos élménye iszonyatosan romboló erejű és minden szinten elfojtja az állampolgári kezdeményezéseket, nem csak az oktatásban.

Mivel az oktatás mélyen beágyazott az orbáni hatalmi konstrukcióba, majdhogynem lehetetlen a lényegi, vagyis az autonómiákat legalább részlegesen helyreállító változásokat elképzelni a „nemzeti együttműködési rendszer” keretein belül maradva.

Itt van a forrása annak a vitának, hogy többek szerint mi mindent kellene még követelniük a tiltakozóknak. Legvérmesebb támogatóik lényegében „forradalmat”, Orbán uralmának megdöntését várják tőlük, azt, hogy a tanárok tiltakozása nyomán feltörő elégedetlenség szemeket nyisson fel, bátorságot öntsön az emberek szívébe, mégpedig lehetőleg azonnal.

A kormány munkájával ugyan csak a választók kisebbsége elégedett – és ez a leállíthatatlan kormányzati sikerpropaganda közepette eléggé figyelemre méltó –, mégsem beszélhetünk kormányváltó, pláne rendszerváltó hangulatról. Éppen ezek a hetek bizonyítják, mennyire forgandó a politikai szerencse, de azt azért nehéz volna figyelmen kívül hagyni, hogy a kormánypárt 2015 végén valósággal triumfált, s támogatottsága most is kiemelkedően magas. A kormány ellen azonnal „harcra” hívható tömegek tehát igencsak korlátozottan állnak rendelkezésre.

A demokrata ellenzék hívei közül sokan ismernek saját nézeteikre, egyébként joggal, a tanárok követeléseit látva. Ám valószínűleg tévednek, ha afféle fregolinak nézik a tiltakozást, amelyre meg nem valósult céljaikat most ráakaszthatják.

A tiltakozás hitelességét pontosan az adja, hogy a képviselői szerepazonosak. Tanárként, szülőként a gyerekekről és a tanításról beszélnek. Azt szeretnék, hogy a gyerekeket és az iskolákat hagyja békén a hatalom.

Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy ehhez konfliktust kell vállalniuk és tömegbázist kell szervezniük az érintettek körében. A kormány az, amely egyre-másra próbálja berángatni a tiltakozókat a pártpolitikai mezőbe, nem riadva vissza a szervezkedést kezdeményező tanárok, oktatási szakemberek, de akár egy 17 éves diák elleni kampánytól sem. Az igazi fordulat az, hogy a megfélemlítés és lejáratás megszokott eszközei egyelőre legalábbis a visszájukra fordulnak: a tiltakozókat segítik abban, hogy egyre világosabban lássák és láttassák, miről van szó.

A tanári mozgalom jellegzetessége ugyanaz, ami az internetadós megmozdulásoké is volt, hogy a „szokásos” tiltakozásoknál sokkal szélesebb a hatóköre. A mostani esetben ráadásul az ügy sokkal összetettebb. Ez erősebb vázat és szilárdabb belső tartást ad a tiltakozásnak, ami a szerveződés várható élettartamát is jelentősen meghosszabbítja. A sorjázó események, a jelképpé vált esernyő és kockás ing a saját egyeztető fórum létrehozása mind kilépést jelentenek a kormány által felállított keretek közül. Az ilyen tiltakozás közösséget, közös történetet teremt, sikerélményt nyújt. A szolidaritás és a cselekvőképesség érzését árasztja, megélhetővé teszi az állampolgári jogokat és a demokrácia gyakorlását. Nehéz lenne többet elérni annál, mint hogy ebben pártszimpátiára való tekintet nélkül minél többen készek legyenek részt venni.

Az orbáni rendszer ellenében az oktatást valószínűleg lehetetlen érdemben megváltoztatni. Nem alaptalan azt remélni, hogy ha az oktatási tiltakozás sikeresnek bizonyul, akkor a teljes politikai konstrukciót megingathatja.

Mégis, egy tiltakozó mozgalomnak megvannak azok a fázisai, amelyeket nem lehet átugrani. Ami most elindult, abból akár kinőhet egy átfogó politikai mozgalom, főként, ha a kormány továbbra is az üres ígéretek és a fenyegetőzés reakcióira képes csupán. De az ilyesfajta döntés csakis akkor születik, amennyiben a tiltakozók ezt látják helyesnek, és amikor ők odaérnek egy ilyen döntéshez. Ehhez persze szükség van stratégiai tudatosságra, előrelátásra, de rájuk tukmálni egy ekkora felelősséget aligha lehet.

Aztán persze van rengeteg kérdés, amire ma nehéz volna válaszolni. Tartósan fennmarad-e a tiltakozás szervezőinek belső kohéziója? Továbbra is hangot találnak-e a tiltakozás új hősei a régi szakszervezetekkel? Csatlakoznak-e a gimnáziumokhoz tömegesen, arccal és névvel mondjuk a szakiskolák tanári karai? Csatlakoznak-e más szakmák is, vagy idővel beválik a kormány összeugrasztó taktikája? Még távolabb merészkednek-e a tiltakozók a rendszerkeretektől? Megpróbálkoznak-e például egy olyan sztrájkkal, ami felrúgja a jelenlegi sztrájkszabályozást? A február 29-re hirdetett bojkott ebbe az irányba tett lépésként is értelmezhető. Aztán meg hova álljanak azok a levegőért küzdő ellenzéki pártok, amelyek a tiltakozással többnyire tényleg egyetértenek, azonban idő előtt zsilipelnék át az ügyet a pártpolitikai szférába? S mit vet be még a kormány? (És ha azt gondoljuk, bármit, akkor mi az a bármi?)

Ha valakire ma Magyarországon azt mondják, politizál, az a megbélyegzéssel egyenlő. És, az az igazság, hogy a hazai politikán tényleg nincs mit szeretni. A politizálásról való lemondás azonban végső soron azt jelentené, hogy vagy elfogadjuk a fennálló viszonyokat, vagy legfeljebb felfelé kiabálunk, ameddig be nem rekedünk. Egy új, kockásinges politika tulajdonképpen nem jelentene mást, mint az állampolgári öntudat és a változtatás képességének felfedezését saját magunkban.

Nem nagy dolog ez, csak a demokrácia.

 

 

 

 

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.