Kultúra
Raw pork liver

Nyers májat evett, bukta a csókolózást a nyomozó

24.hu
24.hu

2017. 10. 01. 09:00

Ráadásul fókából származott az a máj. Végigszerelmeskedett éjszaka után gyilkosság. Nagyon fincsi dán Matiné.
Korábban a témában:

De nem kell sok,

egy csók a vállára, egy finom érintés, és már meg is feszül, orrlyukai kitágulnak, ferde mandulaszeme rám mered, érzem az ujjait,

és minden kezdődik elölről.

Reggel erőszakkal legyűrjük a száraz pereceket, amelyeket Karina hozott magával. Aztán elválunk a nyolcas blokk előtt, ahol lakik, négytömbnyire az otthonomtól.

– Felhívhatlak? – kérdezi.

Nemet mondok, otthon ne, hiszen úgyis találkozunk a munkahelyünkön.

– Kezdek beléd szeretni – mondja örömtelenül.

Otthon még mindenki alszik. Én nem aludtam néhány óránál többet, mégsem vagyok fáradt, inkább fel vagyok dobva. Főzök egy kávét, és leülök újságot olvasni. Néhány perc múlva Lærke is felkel, és kicaplat a fürdőszobába. Kijön a konyhába és tölt egy csésze kávét.

– Jól sikerült?

– Kitűnően.

– Találkoztok még?

– Attól tartok.

Karina kézen fogva vezet a nuuki éjszakai életben. Minden kemény fiút ismer, aki hasist csempész és ad el;

mindenkit összevernek, aki kemény drogot akar a városba hozni.

Olyan kocsmákba vonszol magával, ahova egyedül nem merészkedtem volna be, ahol a vendégek kilencvennyolc százaléka grönlandi, a Hammond-orgona mögött ülő kövér férfival jelentjük a fennmaradó két százalékot.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

– Ha egyedül jöttél volna – mosolyog –, nem biztos, hogy sértetlenül távozol innen, nem a szőke hajad és a dán mosolyod miatt, hanem mert itt egyszerűen ilyenek a körülmények. Gyakran van verekedés, mert egy-egy part menti idióta nem tudja, hogyan kell viselkedni.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Az egyhangú zajt megtöri az üvegek csörömpölése, a gumiszerű puffanás, amellyel egy ököl eltalál egy állkapcsot, egy fickó ordítása, aki lezuhan a lépcsőn, egészen a bejáratig, mielőtt kirúgják a hidegbe.

Én azonban védelem alatt állok. Karina a szárnyai alá vett, és ezzel nemcsak védett vagyok, hanem különös helyzetbe is kerülök. Egyértelmű, hogy magasan jegyzik valamilyen rejtett hierarchiában, ha a dán szeretőjét – akinek a fajtájára egyébként megvetéssel tekintenek – ekkora tisztelettel veszik körül. Sosem kérdezem meg tőle, mit tett, hogy ilyen nagy megbecsülést vívott ki magának, de valamennyire ki tudom találni. Takki, Effa, Kunuk, Eli, ezek a két szótagú grönlandi névvel rendelkező férfiak nemcsak akkor köszönnek nekem, amikor vele vagyok, hanem akkor is, ha az utcán, a bolt előtt vagy a buszon találkozunk. Van bennük valami szertartásos, ősöreg méltóság. Egyfajta nemességhez tartoznak, melynek megvannak a maga szabályai, normái, és

nemcsak félnek tőlük, hanem tisztelik is őket,

mert sokan úgy érzik, hogy ők a grönlandi büszkeség egyetlen letéteményesei, ők a nekik gáncsot vető grönlandi politikusok és a dán hivatalnokuralom ellentételezői.

Karina megtanít, hogy miként mozogjak ebben a világban. Ha széttett lábbal, kezemet a combomon pihentetve, oldalt kiálló karral ülök, megbök.

– Ne ülj így. Agresszív hatást keltesz.

Megtanít, hogy sose igyak háromnál több sört, de

legyek nagylelkű a többiekkel szemben, akár megengedhetem magamnak, akár nem. Mert egyszer visszaér a kör.

Mindent, amit teszel vagy nem teszel, megjegyeznek, és később visszakapod. Rájövök, hogy nyugodtan járkálhatok a városban üres pénztárcával. Mindig akad valaki, aki a születésnapját ünnepli, vagy úgy érzi, tartozik nekem valamivel, és meghív egy-két sörre anélkül, hogy nagy feneket kerítene a dolognak. A közösségi házakat és a nagycsaládok idejéből származó hagyományokat úgy ápolják, hogy megosztják egymással mindazt, amijük van. És ez a hagyomány nemcsak a kocsmákban él tovább, de mindenhol a grönlandi társadalomban,

rejtve a dánok elől, akik már rég nem ítélik el az ősi, eszkimó hagyományokat, inkább a múzeumokba száműzik őket.

Karina az anyjával, két húgával és két gyerekkel él együtt, akiknek az apját soha egyetlen szóval sem említi. Egy kislány és egy kisfiú, az egyikük sötét, a másik világos bőrű, három- és ötévesek. Úgy beszél róluk, mint valami gyötrelemről, egy baleset szerencsétlen következményeiről. Szemmel láthatóan az anyja látja el őket a mindennapokban, de az anyjuk szobájában alusznak, a lány rácsos ágyban, a fiú a földön, egy matracon az anyjáé mellett. Szerencsére kitűnő az alvókájuk, vagy megtanulták, hogy ne vegyenek tudomást mindarról, ami lefekvéstől felkelésig történik körülöttük. Mindenesetre hónapokig csak két alvó gyereket ismerek.

A lakás teljesen olyan, mint a miénk a négyes blokkban, csak éppen a másodikon van, nem a harmadikon. Karina a barlangomnak megfelelő szobában alszik a gyerekeivel, ahogy most én is. Művészien kialakított háromszögben élek, miután lefektettem Johannest és Marie-t és jóéjtpuszit adtam Lærkének, a nyolcas blokk felé veszem az irányt, onnan

a Karina ölelésében töltött kimerítő éjszaka után a kórházba megyek,

majd munka után visszatérek a négyes blokkba, bevásárolok, főzök, lefektetem a gyerekeket és esti mesét olvasok. Egyetlen szót sem írok. Magamat azonban azzal nyugtatom, hogy anyagot gyűjtök.

Maroslele, 2016. december 18.
Tóth Katalin lakó egy új szociális bérlakás konyhájában a Csongrád megyei Maroslelén 2016. december 18-án Ezen a napon ünnepség keretében  adtak át hét új szociális bérlakást a településen. A lakások 48-52 négyzetméter alapterületűek, egyszobásak, egy másfél szobás van köztük. A lakásépítés célja, hogy a településhez kötődő fiatalokat ott tartsák.
MTI Fotó: Rosta Tibor
Fotó: MTI /Rosta Tibor

Az anya kezdetben tartózkodó velem szemben, de

amikor elpusztítok egy nagy adagot a rizskásával és hagymával készült fókaleveséből, felenged.

A testvérek éteri lények, néhány évvel fiatalabbak Karinánál. Sosem szólnak egy szót sem, de szemükkel köszönnek, amikor az utcán összefutunk. A nappali, amelyen a hálószobába vagy a hálószobából vezető úton átmegyek, nyomasztóan zsúfolt, minden vízszintes felületet terítők és nippek borítanak, a függőlegeseken pedig gyöngyhímzések, hímzett harangfutók, családi fényképek, polcok még több nippel és tükrök. Szép és rendezett, és mindig érezni a frissen felmosott padló, a főtt hús és a hal illatát, melyet Karina vadász nagybátyja hoz. Néhány napig egy fóka hever egy szemeteszsákon a konyha kövezetén. Az anya késsel a kezében, terpeszben áll fölötte, hosszú, folyamatos vágással felnyitja, kiemeli a beleket és a belsőségeket, és egy tálba teszi.

Levág egy darab nyers májat, és a késpengén felém nyújtja. Elveszem és megeszem, rákényszerítem magam, hogy megrágjam, mielőtt lenyelem. Vér- és mogyoróíze van.

Karina fintorog.

– Nyers májat eszel?

– Miért ne?

– Véres a szád. Soha többé nem csókollak meg.

A mosogató fölé hajolok, lemosom a vért az ujjaimról és a számról, aztán letörlöm egy konyharuhával.

A nyers máj úgy melegíti a gyomrom, mint a pálinka.

– Kalak – mondja Karina. – Koszos grönlandi.

Az osztályon mindennap grönlandi ételt szervíroznak. Mindent megeszek. Tőkehal, fekete laposhal, pásztás farkashal, pisztráng, rénszarvas, pézsmatulok, bálnasült.

A fókaleves alvadt vérre hasonlít.

Az alka- vagy a pehelyréceleves után csak úgy köpködjük a tollat és az ólomsörétet. Dán munkatársaink orrukat felhúzva közlik, hogy undorító, én azonban látványosan megrakom a tányéromat, és titokban, csukott ajtók mögött a grönlandi kollégákkal ebédelek, a szabályok ugyanis tiltják, hogy az ételhordó kocsiról vegyek.

Nyelvtudás tekintetében már rég lehagytam honfitársaimat, mert bár tíz-húsz éve az országban élnek, néhány szitokszónál mégsem tudnak többet, azokat azonban buzgón használják. Fél év után odáig jutok, hogy fel tudom venni a telefont, megértem, mit mondanak, és érthető választ tudok adni. Még mindig előfordulnak félreértések, de általában csak nevetnek rajta, nem dühösek. A mellényzsebemben noteszt hordok, amelybe mindennap beírom az új szavakat és kifejezéseket, és másnapra megtanulom őket. Megkérem a grönlandi személyzetet, hogy kizárólag az anyanyelvükön beszéljenek velem, ám ezt egy darabig fel kell adnom. Még mindig túl sok az ismeretlen kifejezés.

Az étel egyben nyelv is.

Egyrészt elősegíti a beilleszkedést, másrészt segítségével elhatárolódom földijeimtől, akik annak ellenére, hogy kétszázhetven éve jelen vannak az országban, még mindig a sárgaborsó és a sült karaj körül gyűlnek össze, és gyanakodva figyelnek mindent, ami a grönlandi kezekből kikerül.

Chop with stewed vegetable, isolated on white background
Fotó: Thinkstock

Nem mindenki lelkesedik az asszimilációs törekvéseimért. Ez egyaránt jellemző a grönlandiakra és a dánokra. Időnként talán túl kihívóan, túl hízelkedve, túlbuzgón próbálok azokkal a farkasokkal ordítani, akik között élek. Valaki talán megütközik ezen, kínosan érzi magát, vagy azt hiszi, csak komédiázom, és bolond vagyok. Pedig csak azt nem érti, hogy nem őket akarom minden eszközzel leküzdeni, hanem saját magamat.

Arra ébredek, hogy Lærke rázogat.

Van valaki az ajtónál.

Sóhajtok, felülök az ágy szélén, és megdörzsölöm az arcom, ránézek az ébresztőórára. Fél hat. Megint kopogtatnak, szapora ütések, egy ökölbe szorított kéz hív.

Felkelek, felveszem a nadrágom és lemegyek.

Kint nyár van, hétágra süt a nap, mégis jéghideg szél simogatja meztelen testemet. Lazarus, a település önkormányzati megbízottja, a hatóság személyesen áll a lépcsőn. Egyenruhában van, kék overalljának bal mellén sárga embléma. Tisztában vagyok azzal, hogy az éjszakai pihenésnek vége.

– Jöjjön velem Esajashoz – mondja dánul.

– Mi van vele? – felelem grönlandiul.

– Ő talán meghalni. Valdemar azt mondja, megölni.

Végigmegyünk a traktorúton, el a bolt, az önkormányzat és az iskola mellett, ahol Johannes egy hónap múlva megkezdi tanulmányait, fel a dombra, mely átvezet a szemétlerakóhoz. Esajas háza az út bal oldalán, a barakkok között áll. Hét méter hosszú és három méter széles, és nincs hozzá bevezetve se a víz, se az áram. A falakon kopott a festés. Az ablakok nagy részét farostlemezekkel helyettesítették. Azon kevés házak egyike a településen, amelyekben még nem jártam, a berendezés azonban nem lep meg. Egy rozzant kanapé, egy üres sörösüvegekkel és dohánymaradékokkal borított asztal és egy komód, amelyből hiányzik három fiók. Félhomály van. Bomló szövetek kesernyés szaga terjeng.

Esajas a hálószoba padlóján fekszik alsónadrágban, feje furcsa szögben a falnak támaszkodik, karja a teste mellett hever, tenyere  felfelé néz.

Felemelem az állát, mutató- és középső ujjamat a nyakára teszem, ahol köralakban, mint egy keskeny ibolyaszínű gallér, végigfut egy véraláfutás.

Már kihűlt, a bőr viasszerűen rugalmas, és az ujjhegyeim okozta bemélyedések nem tűnnek el, amikor elveszem a kezem.

A látszat kedvéért előveszem a táskámból a sztetoszkópot, és meghallgatom a mellkasát. A saját vérem zúgásán kívül semmit sem hallok.

– Teljesen halott? – kérdezi Lazarus.

– Teljesen.

Lehajol és felvesz valamit. Egy horgászzsinór darabja. A farostlemezek között beszűrődő fény felé tartja, és a másik mutatóujjával rámutat.

– A gyilkos fegyver – mondja, és leteszi a zsinórt.

Valdemar, Esajas unokatestvére egy órával ezelőtt kereste fel, miután felébredt, és látta, hogy unokatestvére holtan fekszik a padlón. Nem emlékszik rá, hogy megölte volna, de – biztos, ami biztos – bevallotta a gyilkosságot. Mindössze annyira emlékszik, hogy előző este berúgtak. Most a fogdában várja, hogyan alakulnak a dolgok.

Néhány órával később, a fedélzeten két rendőrtiszttel és egy orvossal helikopter száll le az iskola előtti mezőn. Feltámadt a szél. Vihar készülődik, vakító kék égből lecsapó jéghideg, száraz nyugati vihar, amelyet nem lehet látni, amíg minden mozdíthatót magával nem ragad a településről. Ezért sietnek a vizsgálattal, aztán Valdemart bilincsben elvezetik a városba.

Beismerte tettét, valószínűleg gondatlanságból elkövetett emberölésről van szó.

Tanúk a túlbuzgó letartóztatottat kivéve, akinél időközben lehúzzák a redőnyt, nincsenek. Háromtól öt évig terjedő büntetést kap majd, melyet a nuuki börtönben fog letölteni, elvonókúrának vetik alá, munkát kap, és napjának szilárd keretet adnak. Rehabilitáció. A gyilkosság Valdemar jegye a visszatéréshez az életbe.

A holttest nálunk marad, az én feladatom gondoskodni róla.

Nukával, az ápolóállomás műtőssegédjével átviszünk egy hordágyat. Nuka nem túl lelkes. Huszonkét éves, és még sosem látott halottat, most pedig el kell látnia. De elég büszke ahhoz, hogy megpróbálja elrejteni a rettegését.

Délután két óra van. Beállt a hullamerevség. Vagyis

bárhogyan próbálom elhelyezni, olyan, mintha egyáltalán nem lenne halott, felemelt fejjel fekszik, és szinte lyukat bámul a ráterített lepedőbe.

Nuka sápadt és erőtlen, imbolyog az orkánszerű oldalszélben, többször is megbotlik, és majdnem elejti a hordágyat. Egy nejlonkötéllel szorosan átkötöttem a testet. A lepedő egyik sarka mégis lobog a szélben. A szél még erősebben belecsimpaszkodik, majdnem letépi a lepedőt. Esajas egyes testrészei láthatóvá válnak, fehér lábfeje és sárgás körmei kikandikálnak,

sörénye fehéren lobog a viharban, élettelenül vigyorog.

Odakiáltok Nukának, hogy álljon meg és tegye le a hordágyat a földre, hogy letakarhassam. Egy lélek sincs az utcákon, de tudom, hogy az ablakokból szemmel tartanak. Három férfi jár odakint orkán idején, két eleven és egy halott.

 

Kim Leine: Kalak

Scolar, 2016

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.