Kultúra

Weiler Péter: A menni vagy maradni kérdése ma is nagyon benne van a levegőben

Borovitz Tamás
Bielik István
Borovitz TamásBielik István

2017. 09. 13. 17:37

A képzőművész megfestette 80-as éveket, cakkumpakk, Kádárostul-Aligástul. Interjú.

Mindenre emlékszem a 80-as évekből. MINDENRE. Hétévesen, ’82-ben a középső szobában állva őrjöngtem, amikor a belga Czerniatynski negyed órával a vége előtt bevágta, és kiestünk a vébéről. Aztán, amikor ’86-ban esélyesként utaztunk Mexikóba. Emlékszem Irapuatóra. Sírtam.

Emlékszem az első kettős rangadóra, amire kivittek: több ember volt kint a Népstadionban, mint ma az összes forduló összes meccsén.

Emlékszem a karácsonyra, amire Z’ZI Labor-kazit kértem, és a szülinapra, amire Moncsicsit kaptam. Külföldről. Nyugatról. Igen, a fiúknak is volt, nemcsak Ullmann Mónika vágyott rá.

Emlékszem a pillanatra, amikor a nagymamám adott egy kétforintost, hogy ügyesen dobjam be a templomi perselybe, és a 10 perccel későbbi pillanatra, amikor inkább Népsportot vettem rajta. 1,50-ért.

Hát nem csoda, hogy amikor megláttam Weiler Péter balatonaligai retró-tematikájú képeit, rácuppantam a témára, mint 84-ben a német turisták által kidobott menő üres sörösdobozokra.

Az Üdvözlet Aligáról kiállítás visszarepít az egykori pártüdülő ma már elképzelhetetlen világába, ahol az ország elitje nyaralt. A képeken megjelenik Kádár elvtárs, aki vidáman kacsázik a Balatonnál, Szokol-rádiót hallgat és krumplilevest fogyaszt; az Aligán nyaralók dinnyét esznek, és NDK-sokkal kerülnek kapcsolatba, valamint megjelenik a Balatonon kívüli világ is:

az egyik legerősebb alkotás az Itthon nyaralunk, amelyen fellelhető minden akkori magyar háztartás kötelező tartozéka, a pálmafás poszter.

Az elvágyódást és a reménytelenséget szimbolizáló tapétáról és a nosztalgia veszélyeiről is beszélgettünk a képek alkotóival, Weiler Péter festőművésszel.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Ez már nem az első hasonló tematikájú kiállítása: a Balaton vagy a retró a becsípődés?

A Balatonhoz csak jó emlékek kötnek. És a Balaton valahol maga is retró: vákuumos kapszulaként megőrizte retró jellegét, a mai napig, ha elmegyek nagymamám nyaralójába, mindent úgy találok, mint húsz éve – ugyanaz a tévé, ugyanazok a bútorok. Egy egyórás úttal időutazást élhetünk át. Úgy látom, a Balaton az összes magyar embernek fontos, az ott átélt élményeink kollektív tudatunkban vannak: ugyanúgy ettük a lángost, ugyanúgy fogtuk a palacsintát, és mindannyiunknak megvan az emlék, ahogy a papírcetliket tologatták be a kínálatot jelző táblára a fagyisnál, hogy most épp csoki van vagy vanília. Óriási aranybánya tehát az ötletekre, de most megpróbáltam kicsit máshogy gondolkodni a témáról.

Hogy jutott el Aligához és Kádárhoz?

Kieselbach Tamás barátom már vagy húsz éve megvásárolta hagyatéki árverésen Kádár János óráját. A Kádár-rendszer által tőlünk ellopott időt szerette volna szimbolikusan így visszakapni.  Azóta ilyen ambivalens viszonyban élt az órával, és nemrég eszébe jutott, hogy lehetne valamit kezdeni vele. Megkeresett, hogy készítsek egy képet, amit az órával együtt betehetnénk Kárpáti Tamás Panoptikon-gyűjteményébe, hogy kicsit meséljen arról a korról. Megcsináltam az első képet, és rájöttem, hogy nagyon tetszik ez a téma. Gondolkodtunk a Godot Galériával, és végül ezt a koncepciót választottuk. Rendkívül izgalmas a terület: önmagában az üdülő története is érdekes, és ott van az is, hogy a Balaton partján nyaral a vezetőség és a káderek, ugyanazt a lángost eszik, ugyanazt a sört isszák, mint a nép, de persze olcsóbban; olyan nyugati filmeket tudnak megnézni, amiket még mozikban sem vetítettek. Egy olyan kiváltság, olyan luxus ez, ráadásul azokkal az épületekkel, ami mai szemmel már megmosolyogtató. Ezen az üdülőn keresztül tudtam most a Balatonról és Kádárról is mesélni.

Nosztalgiával?

Van benne egy nosztalgikus, színes, nem brutális, inkább abszurdba hajló képregényes világ. Ami nem azt jelenti, hogy nem ítélem el azt a kort. Ezért is írtuk bele a kiállítás katalógusába: „Mi már jártunk Aligán, hogy neked ne kelljen.” Mi már ezen túl vagyunk, és remélhetőleg minden tanulságát át tudjuk adni a következő generációnak.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

El lehet hermetikusan választani a szép gyermekkori élményeket a diktatúra szörnyűségeitől?

Igen, ez egy veszélyes terep, ezért először le kell szögezni, hogy Kádár diktátor volt, egy rendőrállam feje – és közben meg tudjuk, hogy vannak olyan dolgok, amiket sokan visszasírnak; minden csak nézőpont kérdése. Mivel mi voltunk a legkevésbé nyomorultak a térségben, hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni; arra, hogy amikor jöttek a lengyel meg szovjet pajtások a táborba, akkor sokkal bénább cipőik voltak, mint nekünk. De közben mind ugyanannak a rendszernek voltunk a leendő katonái.

Nem lehetett egyszerű feladat ábrázolni ezeket az ellentmondásokat.

A galériában körbenézve azt látom, hogy szép színes, vidám hangulatú képek vesznek körül, de azért benne van mindegyikben a szomorúság is. Itt van például a lány a kanapén az Itthon nyaralunk című képen. Mindannyian emlékszünk a pálmafás poszterekre, amik a panellakásokban tűntek fel, egy általunk ismeretlen világot bemutatva. Vicces, mert nekünk a lellei nyaralónkban is volt egy ilyen – Balaton mellett is kellett egy pálmafás poszter, jelezve, hogy akár a tengerparton is lehetnénk, de nem ott vagyunk. Van tehát a képekben egy melankolikus szomorúság, de alapvetően szeretem a képeken megfestett figurákat, szívesen átölelném őket. Leszámítva persze Kádárt és Fidel Castrót vagy Che Guevarát.

Itthon nyaralunk. Forrás: facebook.com/weilerart

Ha ki kellene emelni egy képet, melyik lenne az?

Egy Ikarus-busznál áll két lány, és búcsúzkodnak. Mindig olyan érzésünk volt a 80-as években, hogy az szív, aki itthon marad, és milyen könnyű annak, aki külföldön él, mondjuk a rokonoknak vagy a turistáknak, akik nem az NDK-ba, hanem az NSZK-ba mennek haza.

Azért is fontos ez a kép, mert a menni vagy maradni kérdése ma is nagyon benne van a levegőben.

Hál’ Istennek a gyerekeink ma már tudnak bárhol Európában tanulni vagy dolgozni, nekem annak idején borzasztó nehéz volt elérni, hogy Amerikában tanuljak. Gothár Pétert kértem fel, hogy nyissa meg a kiállítást, mert amellett, hogy a Megáll az idő a kedvenc filmem, ezt a menni vagy maradni témát nála senki nem járta szebben körbe. Ez alapkérdése volt annak a kornak. Minden nap kérdőjel, hogy miért vagyunk még itt.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Aliga a legtöbb magyarnak csak elérhetetlen álom volt, de van a kiállításon két kép, ami olyan emlékeket idéz fel, ami mindenkinek megvolt: a „Semmi nem működik – az érdi emelkedőnél” a lefulladt kocsija, illetve az említett pálmafás poszteres „Itthon nyaralunk”. Hogy lehet, hogy ezt a világot visszasírják?

Amiatt, hogy le lehetett menni a telekre Trabival, egy csomó mindent megbocsátottak az emberek. Sokaknak csak az volt a fontos, hogy

folyt a csapból a víz, és volt áram – innentől kezdve nem mindenki akar forradalmár lenni, hogy az eszmékért is harcoljon.

És ott van a rendszer reménytelen kiszámíthatósága: nekünk természetes volt, hogy úttörők vagyunk, és biztosak voltunk benne, hogy a gyerekeink és az unokáink is úttörők lesznek majd, és hogy ez az egész megváltoztathatatlan. Ajándékként gurult oda 89, kezünkbe kaptuk a cellakulcsot.

Weiler Péter: Üdvözlet Aligáról

A kiállítás a Godot Galériában tekinthető meg október 14-ig.

Megnyitó: 2017. szeptember 13-án 19 órakor Megnyitja: Gothár Péter

Mennyi a fikció és a valóság aránya a képeken? Tudjuk, hogy Castro járt Aligán, de vajon vetítettek neki? Igen, Che Guevara tényleg felszólalt a KISZ-kongresszuson, de ugye a koktél itt már az irónia része?

Valós, hogy Fidel járt Aligán, és tény, hogy volt egy különleges kertmozi, ahol sokkal előbb vetítettek jó filmeket, mint az ország többi részén, és megvolt a klasszikus balatoni kertmozi-feeling: visszük a kis takarót, és csontszáraz popcornt rágva nézzük a Bud Spencer-filmeket. De innentől szabadon engedtem a fantáziámat: elképzeltem, hogy Fidel kedvéért kiürítették a mozit, ráadtak egy 3D-szemüveget, és bemutatták neki az első 3D-s élményt. Mivel a technológia az ötvenes évek óta létezik, akár mindez meg is történhetett volna. Egyébként a magam szórakoztatására játszom ezekkel, a képeket kicsit színház módra berendezem díszletekkel, teszek bele embereket, rakok rájuk 3D-szemüveget, aztán leveszem, és egyszer csak azt mondom, hogy na, most kész.

Aligai kísérleti 3D vetítés Castronak. Forrás: peterweiler.com

„Kádár János megtekinti a Liget makettjeit”, „Lövészóra után” – ezekről a képekről nem tudtam nem egy másik vezetőre asszociálni, aki átrendeztette a Ligetet, és ugyanez az érzésem volt a Gagarin erőműves képnél, ami akár lehetne Paks II. is. Csak nekem jutott eszembe ez a párhuzam? Készülhet hasonló sorozat vidáman szotyizó Orbán Viktorról is?

Vannak áthallások, de próbáltam elvontabban gondolkodni erről, és semmiképp sem direktben, didaktikusan foglalkozni aktuálpolitikával. Ennek a galériának van egy nagyon fontos művésze, Nagy Kriszta, aki már ellőtte az Orbán Viktor témát. Az volt a kiállításában a szuper, hogy nem mondott se jót, se rosszat a miniszterelnökről, csupán egy jelenséget mutatott be: hogy mindenhol Orbán Viktor van. És aztán büszkén vásárolta meg a képet Orbán Viktor felesége is, és a legnagyobb ellenzékiek is.

Fotó: 24.hu / Bielik István
Fotó: 24.hu / Bielik István

Az elveszett jövő

Dr. O. Réti Zsófia kultúrakutató lapunknak elmondta: Weiler képein a színek, a tárgyak, a tapéták, Kádár János egyre inkább ikonikussá váló arca, a tapéta, a szobanövény, a makaó – mind-mind olyan markerek, amelyek jó eséllyel idézik fel a nyolcvanas éveket olyan formájában, ahogyan például a korabeli mediális lenyomatokban, filmekben, klipekben, sorozatokban megjelenik.

„Nagyon izgalmas, hogy egy-egy képen a ruhák nem a nyolcvanas évek ‚valóságát’, hanem inkább napjaink divatját idézik, ezzel mintha arra hívnák fel a figyelmet, hogy amit Magyarországon ‚nyolcvanas évekként’ értünk, az még a vizuáliák szintjén sem tökéletesen feleltethető meg annak a poptörténeti időszaknak, amit tőlünk nyugatabbra ‚eighties’ néven emlegetünk” – mondja a kutató.

O. Réti Zsófia szerint a „mai fiatalokat” két dolog szokta meglepni a 80-as évekkel kapcsolatban: egyrészt a különbözőség, másrészt a hasonlóság. Különbözőség, mert 1986-ban még simán bezúztak popzenei újságot (Pop-panoráma) ideológiai okokra hivatkozva, vagy könnyedén tiltottak be folyóiratot egy fél évre (Tiszatáj). És a hasonlóság, amikor ráébrednek, hogy a nyolcvanas években, ha valaki nem célzottan emlegette azt a néhány tabut, amelyek a nyilvánosság kereteit meghatározták (1956, ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok, stb.), akkor egészen sok csatornán keresztül majdnem mindent ki lehetett mondani.

„Azt lenne fontos megmutatni, hogy a kor fiataljai, a Moszkva tér-nemzedék (mostanra a szülők generációja), a körülményeik minden különbözősége ellenére teljesen normálisak voltak: nem feltétlenül harsogtak ideologikus szólamokat, vagy ha mégis, biztosan nem vették őket komolyan. Mostanában egyre több olyan szépirodalmi munka születik, amiből erre rá lehet jönni; ott van például Vörös István Gagarin, avagy jóslástan alapfokon, vagy Benedek Szabolcs A kvarcóra hét dallama című regénye, a korabeli filmek közül pedig leginkább a dokumentumfilmeket ajánlanám: Dobray György K1-K2 filmjeit, vagy Dér András és Hartai László Szépleányok című munkáját az 1985-ös szépségversenyről. Olyan képzőművészeti alkotásból, amely valamiképpen megmutatná ezt a kettősséget, nem sok van – ezért is tartom nóvumnak Weiler munkáit.”

A kultúrakutató szerint a nyolcvanas évek-nosztalgia jó része az elveszett jövőre irányul.

„Ez a nosztalgia egy kicsit ambivalens is, hiszen már például a tárgyak tekintetében is olyan múltról beszélünk, ami sokszor másodrangúként, egyértelműen rosszabbként jelenik meg, mint a jelen, gondoljunk csak a Trapper farmerre (szemben például a mindenki által hőn áhított Levi’s nadrágokkal). Ugyanakkor azt is nagyon fontos látni, hogy az évtized médiaforradalmat is hozott magával: videoklipek, új magyar sorozatok, szuperprodukciók kora volt ez, megjelent az első magyar „celeb” a tragikus sorsú Molnár Csilla személyében, szóval egy csomó minden történt, ami miatt könnyű az időszak vizuális és tárgykultúráját felidézni. Ebben persze az internet logikája is segít, hiszen az ilyen multimediális tartalmak, amelyek közös tudást igyekeznek felidézni, nagyon jól mennek, gondoljunk például a Janka néni és a Vágási Feri-mémekre.”

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.