– Miről beszélgettetek Miklóssal? – nézett rám várakozó tekintettel a feleségem.
A taxi abban a pillanatban hajtott el a Four Seasons előtt. Elnéztem Mariann feje felett, ki a szélvédőn. A Zrínyi utca, ahol a tömeg már nyüzsgött, mágnesként vonzotta a tekintetemet. Meleg esténk van, állapítottam meg magamban. A kirakatok sárga fénycsíkokként suhantak el mellettünk, fiatal fiúk és lányok csapatokban, kacarászva sétáltak… és akkor minden vörösre váltott bennem, süket lézerfények pásztázták az utcát, valaki feltett egy kérdést (Hol vagy?), amire nem tudtam válaszolni, miközben mély, lüktető zene ülte meg a kocsit, és Mariann egyre csak távolodott tőlem.
Pont éjfélkor léptünk be az UV-fényben villódzó bárba. Rövid, kétségbeesett bolyongás után, miközben már az is megfordult a fejemben, hogy Antónia talán el sem jött, megkönnyebbülve fedeztem fel, ahogy ott táncol az érkezésem óta egyre csak növekvő és sűrűsödő tömegben. Vörös, flitteres, elől mélyen kivágott miniruhát viselt. A zene pulzáló ütemére egy szőke lánnyal táncolt önfeledten, tudomást sem véve az őt vizslató tekintetekről. A szőke egyszerre csak Antónia mögé került, átfogta a derekát és a két lány a zenére – „I’m your slave”, „I’m your slave”, suttogta egy buja női hang – előbb lassan, aztán ahogy a dj vadabb és lüktetőbb ütemre váltott, egyre gyorsabban mozgatta a csípőjét.
Megkövülten bámultam őket, amikor Antónia hirtelen hívogatóan rám mosolygott. „I’m your slave! I’m your slave”, szinte zihálva ismételgette a női hang, s én elindultam Antónia felé. A zihálás felerősödött. Megpróbáltam felvenni a ritmust, és miközben mindkét kezemmel átfogtam Antónia nyakát, a csípőmet szorosan a medencecsontjához nyomtam. Így mozogtunk, most már hárman. A dj valami akcióról kezdett el magyarázni, mire Antónia egy ellentmondást nem tűrő pillantást kíséretében gyöngéden lefejtette a kezem a nyakáról, majd a két ujját felmutatva jelezte, hogy hozzak nekik italt. Egy biccentéssel vettem tudomásul a parancsát, de képtelen voltam megmozdulni, tompa bénultság járta át az egész testem. A szőke unott pillantást vetett rám Antónia válla felett.
„I’m your slave!”, I’m your slave”, ismételgette a női hang, miközben kéjesen fel-felnyögött.
– Mit nézel? – kérdezte undok arccal a szőke.
– Tessék?
– Mit né-zel? – ismételte meg a kérdést, mintha egy gyerekhez beszélne. Egy kalapáccsal agyon tudtam volna verni.
– Semmit – feleltem, s miközben némiképp engedett a bénultságom, segélykérően Antóniára néztem.
– Menj már! Menj! Menj! Siess! – mondta nevetve Antónia, és még egy pajkos sürgető mozdulatot is tett a kezével.
– Köszike – vette el az italát Antónia, és közben felnevetett. A szőke meg sem szólalt.
Így álltunk szótlanul, kis kört alkotva a táncolók közt, én hülyén nevetgéltem, a lányok időnként óvatosan beleittak a whiskyjükbe. Közben már egy másik szám szólt, valami rap, amelybe időnként dallamos betéteket kevert az egyfolytában a tömeget hergelő dj. Cold … time, ezt a két szót tudtam kivenni a szövegből. Noha a tekintetem folyamatosan Antónián pihent, nagyon is jól láttam magam körül mindent: az egybefüggő masszaként táncoló tömeget, amelyen időről időre, mint egy világítótorony reflektorai, sejtelmes fények pásztáztak végig; a bárpult körül álló bamba arcokat; egy miniszoknyás lányt, aki mellettünk tört utat a kijárat felé.
Nagyon sokáig állhattunk így szótlanul – nekem legalábbis óráknak tűnt –, mialatt folyamatosan ugyanaz a két szó lüktetett az agyamban: cold… time.
– Te nem iszol? – kérdezte végül Antónia, miközben szemmagasságig emelte a poharát.
– Nem – feleltem bénán és hidegen, miközben önkéntelenül is az üres kezemre pillantottam. – Nem – ismételtem meg most már szomorúan.
Újabb csönd. Ezúttal rövidebb és metszőbb, mint az előbb.
– Most már elmehetsz – sajnált meg végül Antónia. Kiszabadított a helyzet fogságából. Sem gonoszságot, sem rosszindulatot nem fedeztem fel a szemében, képtelen voltam haragudni rá. Megértettem, hogy az ő életében, így mennek a dolgok.
A mosdókagylókkal és hatalmas falitükrökkel berendezett, csempézett falú helyiség üres volt. Senki nem várt senkire, ahogy én is hiába vártam volna Antóniára. Ez a tudat még egyszer elemi erővel söpört végig rajtam. Belepillantottam a tükörbe, de nem láttam mást, mint ami valójában voltam: egy középkorú férfi, a fáradtságtól karikás szemmel, megroggyant vállal, a fájdalomtól furcsa grimaszba rándult arccal. Fuldokoltam, mintha egy hatalmas hullám terített volna be. Nagyon is ismerős volt már ez a helyzet, az emlékek testetlen szörnyként éledtek fel és törtek rám. Lehetetlen volt menekülni. Becsuktam a szemem, mert nem bírtam elviselni a saját látványomat, aztán teljes erőmből felüvöltöttem.
Néha minden átmenet nélkül és nagyon egyszerűen érnek véget a dolgok.
Persze sejthettem volna, hogy az olyan lányoknak, mint Antónia, egyáltalán nem jövök be. De csak akkor este jöttem rá a teljes és az én ügyemben megfellebbezhetetlen igazságra: nemcsak az olyan kivételesen szép lányok, mint amilyen ő volt, de minden fiatal lány sztárokról, sportolókról, befolyásos emberekről, gazdag pasikról álmodozik. Fel nem foghattam, hogy ez a végtelenül triviális, az élet realitásaitól messziről bűzlő igazság hogy kerülhette el a figyelmemet. Még Pál Ferenc, egy elviekben önsanyargató életet elő szerzetes is könnyedén megfejtette, és az egyik könyvében, ami a kezembe került, fájdalmasan egyszerűen, mindenki számára érthető módon le is írta.
Antóniát hamarosan áthelyezték egy másik csoporthoz, amit nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. Találkozásainak ritkák és esetlegesek lettek, az ilyen alkalmakkor folytatott beszélgetéseink szigorúan szakmai kérdésekre vagy az időjárásra korlátozódtak.
Kötter Tamás: Ikea, vasárnap
