– Mit hallhat a közönség a Notesz – Hanyas vagy, Radnóti? című előadásban?
– A szöveg részben egy tömegsírból érkezik: Radnóti Miklós bori füzetéből, amiben az 1944-ben befejezett életműve utolsó darabjai voltak, eclogák, a Levél a hitveshez, a Razglednicák, (képeslapok) és kisebb versek. 1946 júniusában az abdai exhumálásnál kihantolt holttestek között megtalálták Radnóti Miklós tetemét, egy ceruzával teleírt notesszel a nadrágja zsebében. A jegyzetfüzet első oldalán öt nyelven az állt:
Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére, Budapest VII., Horánszky u. 1. I.
A füzet a felfedezése időpontjában (huszonegy hónappal a költő halála után) olyan állapotban volt, hogy a szövegekről csupán a kézirat alapján nem lehetett volna hiteles leiratot készíteni, de mivel Radnóti a füzetlapok másolatait átadta néhány bori bajtársának, hazatérésük után a segítségükkel sikerült rekonstruálni a verseket, és Bori notesz címen kiadták őket. Radnótitól kizárólag azok a szövegek hangoznak el az előadásban, amik a Bori noteszben vannak. Tíz vers – Szilágyi György Hanyas vagy? című monológjába ágyazva.
A Hanyas vagy? akkor vált kultikus szöveggé, amikor Kálmán György elmondta. 1982-ben készült egy dokumentumfilmes anyag is hozzá [lásd itt – a szerk.], amely hazai és külföldi díjakat is nyert. Maga a szöveg korábbi, az ,,érettnek tűnő” szocializmus időszakának nyomait viseli magán. 1982-ben mintha közmegegyezés lett volna arról, hogy 1948-ban véget ért a történelem, és valójában ez a szöveg nem a szocializmus kritikája, hanem egy nemzedék története. Szilágyi mondatai, a
Hanyas vagy? 28-as? Akkor mi félszavakból megértjük egymást.
szállóigévé váltak, de azért azt a monológot már akkor is nehéz volt a szocializmus dicsőségére kifuttatni. Akik beleélték vagy valamilyen rokoni érintettségük által belehalták magukat a szövegbe, nem úgy olvasták, nem úgy hallgatták, mintha az akkor létező szocializmus apoteózisa lett volna, és azt hiszem, Kálmán György sem úgy mondta el.
– Kinek az ötlete volt, hogy Radnóti–Szilágyi-est készüljön?
– Az Amerikában dolgozó Dégi Jánosé, aki szinte friss ismerősöm. Tavaly rám írt, hogy nem volna-e kedvem egy Radnóti–Szilágyi történethez. Nem szoktam tudni, hogy mihez van kedvem, vagy ha tudom is, nem biztos, hogy megcsinálom, mindenesetre János beletrafált valamibe. Ugyanis gimnazistaként az iskolánk fennállásának valahányadik évfordulójára megengedték, hogy csináljunk valamit a békéscsabai Jókai Színház színpadán, és én éppen a Bori noteszt csináltam meg, szóval a Radnóti-versek már akkor a fejemben voltak, és később is sokszor mondtam őket versmondó versenyeken, különösen a Hetedik eclogát. A hályogkovács dramaturgiai érzékem és a szövegekkel való több évtizedes érzelmi viszonyom azt mondatta velem, hogy a két tömb egymásba építve, egymásból kibontva semmiképp sem gyengíti, inkább erősíti a szövegeket. Mind a kettő nagyon személyes. Szilágyié olyan monológbravúr, ahol a szöveg nagyon sok ismétléssel és inkább belső tartalmi rímmel, mint hangtani vagy más megszokott lírai eszközökkel dolgozik. A Radnóti-versekről pedig aligha kell valamit mondani, önmagukért beszélnek.
– Három éve jelent meg Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplója. Hozzátett valamit a Napló a Radnóti-képedhez?
– Amikor még élt Gyarmati Fanni, gyakran felmerült bennem, hogy csak emberi, mentalitás-, magatartásbeli oka van-e annak, hogy soha nem nyilatkozik a közös életükről, miközben a naplójában szinte mindent leírt. Feltételeztem, hogy a Radnóti nélküli évtizedekben is lett volna mondanivalója. Aztán most egyszer csak az egyik versből, amit már kétszázadszor próbáltam elmondani, rájöttem, hogy ha valakihez írnak egy ilyen verset, akkor az életükről nincs mit elárulni. Ilyesféle magánmegfejtésekre jutottam. Ha valami kiderül belőlük abban a szikár hatvan percben, ami a szöveghalmazból készül, akkor jó, és akkor is jó, ha nem pont az derül ki, amit mi gondolunk Jánossal. ,,Üres” térben leszek, nem kezdünk el vetíteni, nem effektelünk, nem zenélünk, nem keresünk semmilyen pluszhatást, mert olyan tömény a szöveg, hogy önmagában is viszi az előadást.
– Alkotóként érezte valaha valamilyen hátrányát annak, hogy nem Budapesten él?
– Nem, csak előnyét éreztem. Budapesten születtem, és elég zavaros körülmények között kellett túlélnem az első heteimet, hónapjaimat. Az indulás erős hendikepes volt ahhoz, hogy nekem, azóta ne kelljen Budapest. Az, hogy van egy ilyen erős város, és van mellette egy ilyen gyönge ország, brutális aszinkron. Huszonhárom éve heti rendszerességgel bejáró vagyok Budapestre, de nem akartam oda transzponálni a családomat és a baráti kapcsolataimat. Szeged a méretem. Itt tudom, kivel mi történik, és némi befolyással is vagyok rá. 1991-ben alakult a MASZK Egyesület Szegeden, most készülünk a 27. Thealter Fesztiválunkra. Tanítok a Szegedi Tudományegyetem Médiatudományi Tanszékén, és nagyon drukkolok, hogy sikerüljön egy színházi mesterképzést akkreditáltatni 2018-ra. Átadhatnám a fesztiváltapasztalataimat a fiatalabb nemzedéknek, ha kíváncsi rá.
– Mi a ,,becsületes”, első tanult mestersége?
– Magyar-történelem szakos középiskolai tanár volnék, de nem vegzáltam a gyerekeket… Ám most, így ötven felett mégis behúztam egy középiskolai társaságot, és eléggé bírom őket. De azt is, hogy ez egy másik országban van: Aradon. Tavaly elkezdtem középiskolásokkal dolgozni, és májusban bemutatjuk az Aradi Kamaraszínházban Shakespeare A viharjának egy verzióját. Nagyon sokat köszönhetek az Aradi Kamaraszínháznak. Üdítő, hogy az elmúlt hat-hét évben kivettek ebből a ,,kizárólag homogén” Magyarországból. Alig kell arrébb menni, kicsi a távolság, és Arad is pont nekem való méretű város. A Vajdaságba is már több mint tíz éve járok. Az elmúlt években általában Urbán András előadásait hoztuk a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházból, de most nyáron egy szerb rendezőét is elhozzuk. Újvidék lesz a következő város, ami közelebb kerül.
Egyszer, amikor, sepregettem a szegedi zsinagóga körül, arra jött egy ismerős, és azt mondta: Józsi, nem is tudtam, hogy maga zsidó. Valójában én sem, mert református vagyok, de ennek az egész ki kicsodának, mi micsodának mifelénk nincs jelentősége. Söprögetni például sokkal érdekesebb.
– Amikor a minap kerestem, azért nem ért rá, mert éppen komposztált.
– Van a MASZK Egyesületnek egy közösségi háza, ami a színházi tevékenység mellett egy másik láb. A zsinagóga a városé, de nem kell senkinek, mert olyanok a körülmények benne, amiket csak mi és a nézőink viselnek el. Szerencsére sokan vannak, és szeretnek bennünket, több ezer előadásunkat látták. 2013-ban nyertünk egy EU-s pályázatot közösségi ház működtetésére. A Tarján lakótelepen valaha harmincezren éltek, most tizenkét-tizenháromezren, érdekes urbanisztikai jelenség, hogy a hatvanas évek eleje óta eltűnt nagyjából három nemzedék. Úgy gondoltuk, hogy a lakótelep jó terep az egyesületünknek. Arra nem számítottam, hogy ebből a komposztálástól a nyugdíjasjógán, a csecsemő-mozgásterápián, a mesekuckón, a kézműves klubon át a könyvcsereberéig mindenféle lesz. A közösségi kertben a szklerózis multiplexesek egyesülete tagjainak csináltuk az egyik ágyást, és rám jutott a komposzt talicskázása. Ezek az emberek végigdolgoztak négy órát, pedig nehezen mozognak, van, aki már csak ülni tud, van, aki csak állni.
– Hogyan tud időt, energiát szakítani ennyi mindenre?
– Nem fogom előhúzni a bennem élő Paulo Coelhót. Amit jó csinálni, azt jó csinálni. A csináláson van a hangsúly, beszélni róla elég riasztó. Nem lehet, hogy ne menjek oda Pali bácsihoz, aki rálát a közösségi kertre a paneljából, vagy a régi a színpadosomhoz, akit Joó Magdinak hívnak, és tényleg egy jó, csodálatos nő; neki is van ott egy parcellája. Két órán keresztül beszélgettem egy volt gimnáziumi évfolyamtársammal, aki egy rendkívül liberális középiskolában tanít valahol Magyarországon. Azt mondta:
mi tanárok azért olvassuk el a nemzeti alaptantervet, hogy pontosan tudjuk, mitől térjünk el.
Egy korombéli, csodálatos kétszeres nagymama azt mesélte, hogy most voltak Oroszországban, és láttak egy olyan iskolát, ahol a gyerekek állva is tanulhatnak. Mindegyik osztályteremben van két-három állópad, olyan, mint a szerzetesek másolóhelyei, és aki nem ülve akar tanulni, az felállhat. Váltogathatják egymást. Ebből az orosz iskolából indult el az állópados kezdeményezés. Körülbelül tízszeres hatékonysággal dolgozik az agy, ha kering benne a vér, és jelenleg már több mint háromezer orosz iskolában használják ezt a módszert. Komposztálás közben valójában tanultam. Ha az ember a saját környezetében, a saját jó embereivel van, olyan dolgokat tud meg a világról, amit a médiából sosem tudna meg. A médiában egyszerűbbnek tűnik hazudni, és nagy energiákkal igazságként beállítani a hazugságokat. A Magyar Rádióban majd’ tizenöt évig csináltam a Magyarországról jövököt, ami tényleg a valósággal foglalkozott. Mára ez kihalt.
L. Horváth Katalin
