Kultúra

Harminc órája volt talpon a mentős – elette a fájdalomcsillapítót a beteg elől

24.hu
24.hu

2016. 12. 11. 09:00

Önt vágta már orrba profi bokszoló? Lehet, megéri. Német a mai Matiné, vicces.
Korábban a témában:

Az éjszaka közepén ott áll az ajtóban a volt feleségem.

– Mi történt? – kérdem tőle döbbenten.

– Segítened kell. A házasságom az összeomlás szélén áll.

– A  mostani házasságod? – hebegem, és zavartan a hajamba túrok.

– Persze, hogy a mostani! – csattan fel. – Szerinted melyik? A mi házasságunkat három hónapja felbontották, az már nem tud jobban összeomlani.

– Kösz, hogy emlékeztetsz rá – mondom tompán.

– Szívesen. Na mi lesz, beengedsz?

Hideg éjszakai levegő tolakszik be mellette aprócska lakásomba.

– Kevésbé szívesen – válaszolom őszintén.

– Miért? – kérdi, és gyanakodva kukucskál be a lakásba a vállam fölött. – Talán egy másik nő van itt?

– Mi az, hogy egy másik nő? – kérdezek vissza. – Elváltunk. Ha kedvem tartja, orgiákat is rendezhetek, és még csak meg sem kell beszélnem veled.

– Na, az aztán rád vallana! – kiabál. – Mivel nem jutottál túl rajtam, ráveted magad az első ribancra, aki az utadba kerül!

Sóhajtok. Fáradtan nincs kedvem veszekedni, és ezzel Ellen is tisztában van. Úgyhogy a házasságunk alatt lehetőleg mindig kora reggel vagy késő este kezdett balhézni.

– Beszéljünk reggel – kérem barátságosan.

Összeszorítja a száját, és elgondolkodik. A  másodperc töredékére feltámad bennem a remény, hogy talán tényleg beleegyezik. Pedig hét év házasság után illene tudnom, hogy tévedek.

– Az ugye megvan, hogy ez a lakás igazából az enyém? – kérdezi gúnyosan. – Meg a rendelőd is, amelynek a bérleti díját már egy ideje nem fizeted! Szerintem ezek után elvárhatok egy icipici szívességet.

Rám néz. Ismerem ezt a nézést. Ha most az orrára csapom az ajtót, kikapcsoltatja a vizet vagy a villanyt. Vagy mindkettőt. Esetleg kilakoltatásra is számíthatok. Ellen nagyon kellemetlen tud lenni, ha nem úgy táncol az ember, ahogy ő fütyül.

Bosszúsan félreállok, hogy bejöhessen.

– Most mit vagy ilyen? – méltatlankodik a konyha felé masírozva. – Megesküdtél, hogy segítesz annak, aki rászorul!

– Semmi ilyesmire nem esküdtem – felelem, és becsukom az ajtót. – Ha a hippokratészi esküre gondolsz, azt a pszichológusok nem teszik le.

Eltűnik a konyhában.

Stairwell lined in concrete, leading to the Historic Show Flat, on the first floor of an ISAI or Immeubles Sans Affectation Individuelle apartment block, designed from 1946 by Auguste Perret, 1874-1954, who led the reconstruction of Le Havre in the 1950s, after the town was completely destroyed in WWII, Le Havre, Normandy, France. The apartment, of early 1950s design, used all modern conveniences, including internal kitchen and bathroom, contemporary mass produced oak furniture, natural light flowing from front and back, children's study bedroom, central heating and domestic appliances such as vacuum cleaners and refrigerators. Rene Gabriel and Marcel Gascoin designed the furniture in Scandinavian style, which came to typify reconstruction design. The centre of Le Havre is listed as a UNESCO World Heritage Site. Picture by Manuel Cohen
Fotó: Thinkstock

– Fehérborod nincsen? – kiabál vissza. A válaszomat meg sem várva, jó nagy zajjal elkezd kotorászni a hűtőmben.

– A fagyasztóban van – igazítom útba, és lehanyatlom egy konyhaszékre.

– A fagyasztóban? Hát ott fel tud robbanni az üveg! – szörnyülködik.

– Na, még jó, hogy jöttél – vágom rá. – Ugyan felvertél álmomból, meg előtte elraboltál pár évet az életemből, de legalább a fehérborom nem robban fel mindennek a tetejébe.

Tölt magának, és kérdőn felemeli a palackot. Bólintok, és én is kapok egy pohárral.

– Na, mondjad – biztatom, és iszom egy kortyot.

– Mi van? Itt? Most komolyan, ebben a kis konyhában beszéljek a házassági problémáimról?

– Hol szeretnél beszélni róluk? Van még egy kis fürdőszobám, meg egy kis hálóm.

– Most mi van már megint? – ordít. – Nem felel meg a drágalátos igényeidnek a lakás, amit kaptál? Tudod te, hogy a barátod, Adam Weberknecht…

– Adam Weberknecht nem a barátom. Még csak nem is ismerem valami jól.

– Jó, az a lényeg, hogy ő a válása óta egy híd alatt lakik!

– Ott biztos több a hely, mint itt. Lehet, hogy majd meglátogatom.

Megvetően kifújja a levegőt az orrán, belekortyol a borába és elfintorodik.

– Úh. Ez sem volt valami drága, igaz?

– Két euró valamennyi – rántom meg a vállam.

– Aha. Olyan is. Majd vigyél egy üveggel Adam Weberknechtnek, ha meglátogatod a híd alatt.

– Bocs, Ellen. Amint újra megengedhetek magamnak valami márkás pezsgőt, szólok.

– Tudod, mi a te bajod, Jakob? – kérdezi élesen.

– Tudom. Az, hogy beléd botlottam – válaszolom.

Elengedi a megjegyzést a füle mellett.

– Az a te bajod, hogy lekvár vagy. A legkisebb nehézségtől megfekszel.

– Milyen jó, hogy már tudjuk, nekem mi a bajom. Akkor talán rátérhetnénk arra, hogy neked mi bajod van.

– Csak hogy világos legyen: nem ingyen kérem ám a segítségedet. Légy szíves, számlázd ki, rendben?

– Jó, meglesz.

– Egyébként a honoráriumodat természetesen levonom a bérleti díjból, amivel tartozol. Elvégre…

– Jól van, Ellen – intem le. – Inkább meséld el, hogy mi nyomja a szívedet.

Megint iszik a borából, és körülnéz.

– Nyomaszt ez a pici konyha.

– Ellen, késő éjjel van! Tényleg nem ér rá reggelig? Tied a holnapi első időpont. Reggel nyolcra már jöhetsz is, rendben?

Iszik még egy korty fehérbort, és végigmér.

– Abból, hogy el vagy maradva a bérleti díjjal, már sejtettem, hogy rosszul megy a praxisod. De azt nem tudtam, hogy a csőd szélén állsz.

– Ezt honnan veszed?

– Az a pszichológus, aki az éjszaka közepén időpontot tud adni másnap reggelre, totálisan le van égve.

– Kösz az értékelést – mondom. – És akkor most beszéljünk rólad.

– Nyugodtan elmondhatod, ha rosszul állsz anyagilag.

– Kölcsön akarsz adni, vagy élvezkedni a nyomoromon?

Eltűnődik.

– Na figyelj, Ellen. Amikor megtudtam, hogy a házassági szerződésünk kizárólag azt a célt szolgálta, hogy biztonságban tudd tőlem a halálos beteg nagybátyád millióit, abban a pillanatban örökre elvesztetted a jogodat arra, hogy beleüsd az orrodat a pénzügyeimbe. Ha ez boldoggá tesz, felőlem zsarolhatsz azzal, hogy anyagilag függök tőled, de a tanácsaidtól kímélj meg, légy szíves.

Rám néz, és a szája széle lefelé görbül. Közben összeszorul az ajka, mint mindig, amikor támadásba lendül.

Megelőzöm:

– És most mondd el, miért vagy itt, különben már fekszem is vissza.

Ekkor csöngetnek.

– Már itt is van! – mondja riadtan Ellen.

– Kicsoda?

– Armin. A férjem. Valahogy észre kell térítened! Őrülten féltékeny, és rám egyszerűen nem hallgat!

A csengő megint megszólal. Ezúttal hosszabban.

Feltámad bennem a gyanú.

– Te tudtad, hogy idejön! Direkt idecsaltad, hogy ne neked kelljen megbirkóznod vele, hanem nekem!

– Még jó! – feleli. – Hát melyikünk a pszichológus?

Beletelik egy pillanatba, míg megemésztem, hogy a volt nejem milyen magától értetődően rángat bele az éjszaka közepén a házassága problémáiba.

– Oké. Drogozott? – kérdezem. – Vagy ivott?

Rázza a fejét. Megint csöngetnek.

– Pillanat, jövök! – kiáltom az ajtó felé, majd visszafordulok Ellenhez: – Van még valami, amit tudnom kéne?

– Bokszoló. – Bokszoló?

– Igen. Profi.

– Szóval ott áll az ajtóm előtt egy féltékeny pasas, aki hivatásszerűen ver össze embereket? Neked elmentek otthonról, hogy idehoztad?

Ellen vállat von.

– Bocs, de…

– Milyen súlycsoport?

– Pehelysúly.

Kilesek a kémlelőnyíláson. Nyiszlett alakot látok a félhomályban, aki talán a nyakamig érhet. Kicsit idegesnek, de amúgy ártalmatlannak tűnik. Megnyugtató látvány.

– Nyitom! – mondom, és elfordítom a kulcsot. Abban a pillanatban felpattan az ajtó, és Armin beviharzik a lakásba, olyan gyorsan, hogy nem is igen veszem észre, hogy ütéshez készül. Csak akkor esik le, hogy Ellen férje be fog húzni nekem egyet, amikor az ökle már milliméterekre jár az orromtól. Még épp van időm arra a reményteljes gondolatra, hogy talán sikerül baj nélkül elintézni a dolgot, amikor reccsenést hallok, és éles fájdalom hasít az arcomba. Olyan érzés, mintha valaki egy kalapáccsal beleverte volna az orromat a koponyámba.

Japanese champion Shinsuke Yayamaka (L) gives a left onto Panama's challenger Anselmo Moreno (R) during the fifth round of the WBC bantamweight title bout in Osaka, western Japan. Yamanaka defended the title with knockout in the 7th round.     / AFP PHOTO / JIJI PRESS / TORU YAMANAKA / Japan OUT
Fotó: AFP / Getty Images Hungary / Jiji Press / Toru Yamanaka

Miközben a padlóra csuklom, mint egy nedves zokni, eldöntöm magamban, hogy búcsút intek a szakmának. A dolgok mostani állása szerint amúgy sem várna rám fényes jövő. Szomorú, de igaz: nyomorultul megy az üzlet. Csak idő kérdése, hogy mikor húzhatom le végleg a rolót. És hát nem is lehetek valami jó pszichológus, ha olyan rémes az emberismeretem, mint amilyen most is. Milyen kár, gondolom, ahogy egy puffanással a ronda szőnyegre rogyok. Pedig igazából szeretem a munkámat. Meg mondjuk nem is értek semmi máshoz. Aztán minden elsötétül előttem.

Egy mentőautóban térek magamhoz. A  fejem zúg, és valami lüktet a halántékom alatt. Beteges bőrszínű langaléta fickó ül mellettem. Rág valamit, és egy magazinban lapozgat. – Maradjon fekve – szól rám anélkül, hogy felnézne belőle.

Leteszem a fejemet, mire a lüktetés átvándorol az orrom környékére.

– Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót?

– Sorry, de most kaptam be az összeset – motyogja, és tüntetően nyel egy nagyot.

– Maga is páciens? – kérdezem ingerülten.

Megrázza a fejét.

– Dr. Kessels vagyok. Az orvos.

– Aha – mondom bizonytalanul. – És akkor miért eszi el előlem a fájdalomcsillapítót?

– Mert harminc órája talpon vagyok, és elfogyott az amfetaminom. Vagy szeretné, ha elvinne a gyomorfekélyem?

– Azt nem. Viszont az orrom meg baromira fáj.

Bosszankodva felsóhajt, és öklével rácsap a vezetőfülke falára.

– Kapcsold be a szirénát! Valakinek sietős!

A sziréna feljajdul, az autó pedig nagyot rántva felgyorsít.

– Köszönöm – mondom.

Az orvos legyint.

– Sokat nem segít magán. Vagy háromtucatnyian vannak maga előtt a balesetin. És egy betört orral eléggé hátul van a listán.

– Esetleg keresztülmehetnének rajtam, mielőtt bevisznek – vetem fel.

Rekedt nevetésben tör ki, amitől köhögőrohamot kap, de leküzdi egy asztmaspray segítségével, amelyre némi keresgélés után talál egy limlommal teli dobozban. Nehézkesen lélegezve visszaül a kisszékére.

– Ne röhögtessen már egy láncbagóst.

A mentőautó csikorgó gumikkal lefékez.

Nyíregyháza, 2016. április 6.
Egy mentő érkezik a nyíregyházi Jósa András Oktatókórház megújult sürgősségi osztályára 2016. április 6-án.
MTI Fotó: Balázs Attila
Fotó: MTI / Balázs Attila

A kórház folyosóján vásári hangulat uralkodik. Ahogy az orvos előre megmondta, tolong itt pár tucat beteg, plusz a családtagok és a barátok. A legtöbben beszélgetéssel ütik el a várakozási időt. Van, aki telefonál, mások kártyáznak. Nekem ki kell töltenem egy többoldalas betegfelvételi űrlapot, és fel kell készülnöm néhány óra várakozásra. De legalább most már kapok fájdalomcsillapítót.

Keresek egy helyet magamnak, és nekifogok, hogy áttanulmányozzam az űrlapot.

– Én meg ezt hittem, én vagyok itt az egyetlen, aki viccesen néz ki – szólal meg egy hang.

Negyvenes évei végét taposó férfi áll előttem bohócjelmezben. Mindkét hüvelykujját pöttyös hózentrógere alá dugva tartja, és vigyorog. A homlokán és az őszes borostáján sminkmaradványok látszanak. Mintha egyenesen a cirkuszból jött volna.

– Maga olyan, mint Jack Nicholson a Kínai negyedben – folytatja, és leül mellém. – Amúgy az egy jó film. Ismeri?

Nem értem, mire gondolhat, aztán a nyakamat nyújtogatva megpillantom a szemközti üvegablak tükrében, hogy a kialvatlan dr. Kessels átmenetileg bekötözte az orromat, méghozzá nem kevés géz felhasználásával. Mintha nem is ellátni akart volna, hanem leszigetelni.

Sóhajtva hátradőlök, és a bohócra nézek, aki engem mustrálgat, és feltehetőleg a válaszomat várja. Csak sajnos közben elfelejtettem a kérdést. Épp megtudakolnám, mi volt az, de a bohóc megelőz:

– Ki vitt be magának ilyen tiszta ütést?

Mintha kifejezetten el lenne bűvölve az orrtörésemtől.

– A volt nejem férje – válaszolom.

– Tud a fiú – jegyzi meg a bohóc.

– Nem csoda. Profi bokszoló.

– Akkor örüljön, hogy egyből padlót fogott. Különben valószínűleg még csúnyábban elintézte volna.

Ezen meglepődöm.

– Honnan tudja, hogy egyből padlót fogtam?

– Hát… régebben én is bokszolgattam – feleli. – És ez itt – mutat az orromra – tiszta K.O. Gondolom, mire annyit mondott volna, fapapucs, már feküdt is. És azt is gondolom, hogy váratlanul érhette az ütés, mert ilyen tiszta orrtörést gyakorlatilag lehetetlen összehozni, ha az ellenfélnek fent van a fedezéke.

Muszáj mosolyognom. Teszik nekem ez a tag.

Kezet nyújt.

– Egyébként Abel Baumann vagyok.

– Jakob Jakobi – mutatkozom be én is. – Örvendek. Hát maga miért van itt?

– Vicces történet – mondja Baumann. – Fellépésem volt egy céges ünnepségen. És utána szúrást éreztem a szívem táján. De nincsen semmi szervi bajom. Az utóbbi időben párszor már előfordult ilyen. Az orvosom szerint pszichoszomatikus a dolog.

– Hát az lehet – helyeselek. – Nagy stressznek van kitéve a munkában vagy a magánéletben?

Baumann bólogat.

– Mondhatjuk.

– És terhes ez magának? Gyakran érzi magát fáradtnak és lehangoltnak? Vagy esetleg rosszul alszik?

Baumann megint elgondolkozik, aztán kissé hátrahőköl.

– Helló, várjunk csak! Maga ért ehhez a pszichoizéhez, nem?

Néha a magánéletemben is előjönnek a terápián használt kérdezési technikák. Foglalkozási ártalom, amibe már beletörődtem.

– Így van. Pszichoterapeuta vagyok.

– Hát ez óriási! – örvendezik Baumann. – Nekem pont egy ilyen magafajta kéne, hogy elmúljon a szívbajom. Az orvos is ezt mondta.

Normális esetben átadnám Baumann-nak a névjegyemet, és felajánlanám, hogy jöjjön el a rendelésre, csakhogy Ellen férje fürdőköpenyben küldött padlóra, úgyhogy se pénz, se irat, és a tetejébe még névjegy sincs nálam. És egyébként is most akartam felhagyni a praxisommal. Talán ez a Baumann jobban tenné, ha másik terapeutát keresne. Olyat, akinek professzionálisabb a fellépése, és van jövője a szakmában.

– Sajnálom, de jelenleg nem praktizálok – hazudom.

Elgondolkodva néz rám.

– Hogyha a pénzről van szó… – mondja aztán –, az nem probléma. Van pénzem.

– Nem. Nem a pénzről van szó. Csak épp a szakmai útkeresés fázisában vagyok.

– Aha. – Baumann csalódottnak látszik. – Na és, mibe kerül az ilyesmi? – érdeklődik. – Csak hogy képben legyek.

– Nálam egy foglalkozás negyvenöt percig tart, és nyolcvan euróba kerül. Hogy ebből mennyit fizet az egészségpénztár, az egyénfüggő. Új páciensekkel mindig tartok egy próbafoglalkozást, hogy lássam, működik-e a kémia. Ezt például a legtöbb pénztár nem téríti meg.

– De kár, hogy most nem praktizál – sajnálkozik Baumann. – Pedig elég biztos vagyok benne, hogy köztünk működne a kémia.

Megvonom a vállam, mintha én is sajnálkoznék.

– És arra sem tudom rábeszélni, hogy legalább ezt a próbafoglalkozást megtartsuk? Az még semmire nem kötelezné. – Egy százast húz elő a bohócjelmezből, és meglobogtatja az orrom előtt. – Kápéban fizetek. Szóval egy próbafoglalkozásra futja magánál. Előre fizetek. És még kijön belőle egy kis reggeli is kettőnknek.

Portrait of funny clown with arms raised against colored background
Fotó: Thinkstock

– Most rögtön terápiás beszélgetést szeretne?

– Persze, miért ne? Van a sarkon egy kávézó, ahol beszélhetünk. Ilyenkor biztos nincs ott senki. Itt meg úgyis még órákig kéne várnia.

Ebben igaza van. Általában nagyon nem szívesen foglalkozom páciensekkel rendelési időn kívül, pláne, ha még nem is ismerem őket. Másrészt viszont jól jönne egy kávé, meg egy normális reggeli. Ez a Baumann egyébként is rendes pasasnak látszik, átlátható problémákkal. Szóval miért ne vetnék el egy-két elvet, ha a helyzet úgy kívánja? Elvégre a pácienseimnek is folyton ezt prédikálom.

– Megbeszéltük – felelem tömören, és felkelek a székről. – Csak szerzek még pár fájdalomcsillapítót, aztán mehetünk reggelizni. De ha már a foglalkozást kifizeti, akkor a reggelit én állom.

Baumann vidáman bólogat.

– Korrektül hangzik.

Félórával később egy kávézóban ülünk a kórház közelében. A pult mögött akkora kávéfőző masina áll, mint egy halászcsónak. Apró termetű olasz fényesíti a fémfelületet, úgy, mintha egy bikinis szépség testét kenné be naptejjel. Minden mással a hervadófélben lévő felesége törődik. A házasságuk valószínűleg nem boldog, de a kapucsínójuk világszínvonalú.

– Már elkezdtük a foglalkozást? – kérdezi Baumann, mialatt a signora édesköményes szalámit, pármai sonkát és egyéb finomságokat tálal fel.

– Mindjárt jön a frissen facsart dzsúsz is – mondja az asszony, és elsuhan.

– Nem. Maga mondja meg, mikor kezdjük – válaszolom Baumann-nak. – Ha készen áll, kezdhetjük.

– Jó, én kész vagyok. Mit akar tudni?

– Mit szeretne elmesélni?

Baumann kortyol a kapucsínóból, hátradől és összefonja a karját a mellkasán.

– Amiről itt beszélünk, az ugye köztünk marad?

– Igen. A pszichológusoknak elvileg titoktartási kötelezettségük van. Miért kérdi?

Felfigyel egy szóra.

– Mi az, hogy elvileg?

Vállat vonok.

– Hát ugye, kivételek mindig vannak. Ha például az a benyomásom támadna, hogy maga veszélyt jelent önmagára vagy másokra, akkor a törvény bizonyos feltételekkel arra kötelez, hogy jelentsem ezt. De ilyesmi nagyon ritkán fordul elő.

Tűnődve bólogat.

– Olyasmiről akar beszélni, ami jogilag problémás lehet? – kérdezem.

Most Baumann vonja meg a vállát.

– Mit tudom én, mit tart maga jogilag problémásnak. Csak arra szeretnék garanciát, hogy nem csukat be. Az ugyanis nekem most nagyon nem volna alkalmas.

– Ilyen garanciát sajnos nem adhatok – válaszolom. – Vannak törvények, és nekem be kell tartanom őket.

Felsóhajt, és egy darabig az abroszt bámulja töprengve.

– Talán még egyszer nyugodtan át kellene gondolnia, akar-e egyáltalán beszélni velem – javaslom. – El is felejthetjük ezt az egészet. Fizetnie sem kell. – A pillantásom az előttünk álló finom falatokra téved, és sietve hozzáteszem: – Bár a reggeli árával kisegíthetne. Honorárium nélkül ugyanúgy nincs egy vasam sem, mint eddig.

Még egy kicsit gondolkodik.

– Értem – mondja végül. – Meg tudná nekem ígérni azt, hogy egy ilyen döntésnél nemcsak a törvényeket veszi figyelembe, hanem a megérzéseit is? Tudja, a törvényben nem igazán bízom.

– De a megérzésemben igen? – kérdezem csodálkozva.

Bólint.

– Magát ma már pofán vágták egyszer. Nyilvánvalóan tudja, hogy a tévedéseink fájhatnak is.

Én is hátradőlök, és iszom egy korty kapucsínót. Ki ez az ember, aki itt ül velem szemben? Szemlátomást rosszul mértem fel ezt a bohócruhás pasast. Ki tudja, miféle meglepetéseket tartogat még Abel Baumann. Az érdeklődésemet mindenesetre felkeltette.

– Jó, megígérem – mondom. – És most izgatottan várom, hogy mit akar elmesélni.

Baumann megköszörüli a torkát, és előrehajol. Ebben a pillanatban érkezik a signora a frissen facsart dzsússzal, és tesz egy hevesebb mozdulatot, amivel véletlenül a törött orromba könyököl. Egy pillanatra felvillan előttem a csillagos égbolt, aztán megint elsötétül minden.

 

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Animus, 2016

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.