Kultúra

Rossz helyzetből is lehet jó színházat csinálni

24.hu
24.hu

2016. 10. 25. 18:40

Az a mondás, hogy nehéz mesterség a színházművészet. Egyszeri és megismételhetetlen, a pillanat művészete, mindig változik, a közönség is változik, hol szereti a színházat, hol elfelejti, felkapja, nem kapja, eltemeti, újraéleszti és így tovább. Ráadásul folyton pénzprobléma van, ha valami nem úgy megy, ahogy kellene, az első reflex, hogy ennek biztos a pénz (hiány) az oka. De azt is szokás emlegetni, hogy a kreativitásnak, a művészetnek inspiráló, ha nehéz a helyzet. Van téma, adrenalin, dac és dolgozik az életösztön. Feléled a szenvedély. A színházművészetnek abban van az egyik legnagyobb ereje és különlegessége, hogy az itt és most van, a jelenben él, képes azonnal reflektálni a körülményekre, világra, és a világ is azonnal reflektál rá. Tapsol a közönség. Megveszik a jegyeket.

Az elmúlt öt-tíz évben a független, kísérletező és alternatív színházművészet például újra virágkorát éli, miközben, kis túlzással, az alkotói nagyobb részének majdhogynem felkopik az álluk a pénzblabla miatt, hiszen állami támogatásban nem, vagy csak nagyon kis mértékben részesülnek ezek a csoportok. Így aztán nagy a tét: a jegybevételekből, adományokból, a közönség érdeklődéséből és támogatásából kell fenntartaniuk magukat, tehát nem mindegy, mit, hogyan csinálnak. Mi hajtja mégis őket? A szenvedély?

Fotó: Zellei Boglárka

Persze a mennyiség nem jelent feltétlenül és azonnal minőségi gyarapodást is, de a nagy számok törvénye alapján a mennyiségi növekedés hosszútávon kitermel egy bizonyos minőségi nívóemelkedést is. Ráadásul az anyaszínház nélküli, állami támogatásokból nem, vagy csak nagyon kismértékben részesedő független társulatok szabadok, azt csinálnak (meg), amit akarnak. Ha jól csinálják, közönségük tartja el őket, ez ilyen egyszerű, még akkor is, ha nem lehet egyszerű kevés vagy nulla pénzből produkciókat előállítani. Főleg úgy, hogy a prioritások között szerepelnie kell, gondolom, a következő elveknek: legyen olcsó, jól szállítható a díszlet, lehetőleg próbáljanak ingyen vagy jelképes összegért a színészek, a jelmezeket oldják meg saját ruhából.

Szinte a semmiből nőtte ki magát körülbelül egy éve a Terminal Workhouse nevű társulat, saját bevallásuk szerint műhelyük:

alkotóközösség, kötetlen színházi csoportosulás, alkalmazott színház.

A M’ámor, vagy amit akartok című produkciójukat hónapok óta teltházakkal játsszák Budapesten és vidéken, színházakban, fesztiválokon, alternatív játszóhelyeken. Idén ősszel a Szkénében mutatták be a Shakespeare: Szentivánéji álom című színmű újraértelmezését, mai magyar környezetre alkalmazva. A történet Makkoshotykán, egy kis faluban, annak is a kocsmájában játszódik. Az eredeti komédia dramaturgiát követve egy könnyed, szerelmi bonyodalmakkal teli, sírva vigadós, néha-néha dalra fakadós, ízig-vérig mai és magyar kortárs előadást hoztak létre.

Az alkotók egyedi műfaji meghatározást kreáltak a produkciónak: zenés vígnépszínművelet. A kivitelezés épp annyira facsarja ki, írja át, teszi idézőjelbe a népszínművek világát és dramaturgiáját, mint a műfaji meghatározás. Ez az egyedi világ, sajátos humor, az érzelmek és poénok túltolása teszi élővé, hitelessé és ismerőssé a művészek által létrehozott keserédes, szánalmas, de szerethető mai valóságot. A színészek improvizációja alapján a shakespeare-i történetet Dancsecs Ildikó írta és rendezte, a darabban több szerepet is ugyanaz a színész játszik el, csak gondolni lehet, hogy ezt is anyagi okokból oldották meg így. Ez azonban semmit sem vesz el a színházélményből, a Szkénébeli előadást is teltházzal, vastapssal zárták.

Fotó: Horváth Judit

Ahogy ez a sztori, úgy Moliere A nők iskolája című komédiája sem egy ördöglakat. Egyik darab és előadás sem kíván túl sokat a nézőtől, a cselekmény jól követhető, a története(ke)t mindannyian ismerjük, a csattanót értjük. Mindkettő átirat, bizonyos értelemben újraértelmezés, mai nyelvezettel, modern kulisszával, de ezen kívül semmiben sem hasonlít a két előadás.

Ascher Tamás a Katona József Színház nagyszínpadára rendezte meg A nők iskoláját, melyet az író a maga idejében gúnyiratnak szánt és legfőképp az egyházat és a megkövesült erkölcsi normákat kívánta támadni benne. (Némelyek szerint volt ebben a munkában némi terápiás szándék is, Moliere így segítette sajátmagának feldolgozni nagyon fiatal feleségével szembeni féltékenységét és szégyenét.) A Katona József Színház előadásának legnagyobb erénye, hogy elővett egy olyan témát, amely a „nőkérdést” feszegeti. Nevezetesen azt, hogy hogyan gondolkodnak, beszélnek férfiak a nőkről. A szexista, hímsoviniszta közhelyekkel játszó szöveg és történet kortalan, még ma is, a huszonegyedik században, Európa közepén is vannak férfiak, akik úgy gondolkodnak a nőkről, mint Moliere szánalmas figurája.

Fotó: Horváth Judit

Ám azon kívül, hogy elővette ezt a kérdést a Katona, semmi más nem történt vele. Sajnos sem a sztori, sem az újrafordított és újraírt szöveg, sem pedig az előadás nem tudta elérni a szükséges minimumot, olyan unalmas volt, hogy többen elaludtak a nézők közül. A karakterek nem születtek meg, a színészek inkább csak illusztráltak egy-egy figurát: ilyen lehet kábé egy csúnya, öreg kéjenc, egy szép, fiatal lány, egy szerelmes férfi, stb. Így aztán a konfliktusok is csak jelzésértékűek maradtak, se a szereplőkkel, se a nézőkkel nem történt közben semmi.  Pedig a díszlet, jelmez parádés, forgószínpad, variálható párhuzamos és merőleges falak, kortalan, ötletes jelmezek, remek író, rendező, színészek, közönségszervezés, sajtófigyelem, bérletes előadások, minden.  Minden megvan, amiről azt gondolnánk, optimális körülmény egy pöpec előadás létrehozásához.

Persze, lehet, hogy csak épp az az előadás, amit én láttam, az volt ritmustalan, kedvetlen, fáradt, és amúgy az összes többi előadásban volt, és lesz íve a cselekménynek, tétje a szerelmi gabalyodásnak, voltak és lesznek benne karakterek, és nem csak a két szolgálót alakító színész tartja bennünk a lelket szenvedélyesen, hogy ne aludjunk el. Az is lehet, hogy nagyon nehéz helyzetben van az a színház, ahol nincs különösebb tétje a dolognak, nehéz úgy fenntartani a lendületet, szenvedélyt, hogy bármilyen is lesz a fogadtatás, a közönség tapsol, a bérletek kelnek, az előadásra van pénz, a kritika jó és sok és a vízcsapból is folyik.

 

Tallér Edina

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.