Summer Vacation end concept. Sunset tropical beach with two old chairs and a folded umbrella. Landscape with a quiet sea and the mountain in the distance, Koh Chang, Thailand.
Kultúra

Felülmúlhatatlan elvonókúra némi sörrel

24.hu
24.hu

2016. 09. 11. 09:00

Egy magyar pincér életének 12288. napján elutazik egy thai szigetre, hogy végre kipihenje magát és leszokjon az alkoholról. Útitársa, Márczy Lajos (A csemegepultos naplója, Check-in), dokumentálja titkos naplójában a pincér elvonókúráját, saját küzdelmét, és a thai sziget valóságát: a kiábrándult helyieket és a nyugati világ dőzsölő hordáit; a görcsösen és kétségbeesetten nyugalmat és kalandot kereső nőket és férfiakat.
Korábban a témában:

Hatodik nap

 

December 9.

 

Nyolcórás út várt a pincérre az ismeretlen felé, már csak pár száz kilométer választotta el attól a helytől, ahol végre megkezdheti elvonókúráját. A szervezést rám bízta, illetve hát elfogadta, hogy én szervezek, mert neki sem barátai, sem alapvető internethasználati ismeretei nem voltak, a pincér lelke, feltételezhetően tinédzserkori hatások miatt, valahol a nyolcvanas években rekedt, ott bujkált a telefonfülkék és villamos-jegyek és kaputelefonok és magnókazetták biztonságosan elzárt kazamatáiban. A legkevésbé sem foglalkoztatta a technikai fejlődés, nem szeretett kockáztatni, gyanakvással fogadta minden olyan változás lehetőségét, amely kapukat nyitott volna ki előtte, nem volt számítógépe, nem volt okostelefonja és igénye sem arra, hogy az interneten tartsa a kapcsolatot a barátaival, mert barátai sem nagyon voltak. Ilyenformán én kérdeztem meg ismerőseimet arról, hogy hova érdemes utaznunk, amíg a festő meg nem érkezik. Egyikük azt írta, ő azt a szigetet ismeri a legjobban, ő már négyszer volt ott a férjével, ami nem véletlen, így fogalmazott, azért szereti nagyon, mert hangulatától függően minden típusú helyet megtalál az ember, lehet everyday partizni, írta, lehet nyomtalanul eltűnni a világ elől, és a kettő között szinte bármit, írta, és hozzátette, hogy az én szempontomból nyilván vmi nyugisabb öböl lenne ideális, ami a lehető legtávolabb található a fullmoon party helyszínétől. A sziget északi része sztem tök jó ha vki életvitelszerűen akar hosszabb időt eltölteni ott, írta, van egy halászfalu a közelben, ahol lehet piacozni, kávézni, kocsmázni, vásárolni meg motort bérelni, ennyi civilizáció sztem egészen hasznos, írta a lány, és ezzel én teljes mérték-ben egyet is értettem, és felolvastam a pincérnek a levelet záró gondolatot, amely így hangzott: ami még tökre tetszett abban a szigetben, hogy kevésbé érzed a hülyenyugatiturista-helyicselédség felosztást a külföldiek és a thaiok között, ami pedig sztem eléggé jellemző a régióra. A pincér elolvasta a levelet, és azt mondta, hogy a hely tökéletes lesz, hiszen neki is vmi nyugisabb hely lenne ideális.

– Nekem is vmi nyugisabb hely lenne ideális – mondta a pincér.

– Ennyi civilizáció szted belefér? – kérdeztem. – Sztem bele! – felelte a pincér.

Amikor képeket mutattam neki az öbölről, a kis faházakról és az öböl fölé magasodó dús dzsungelről, azt mondta, jó lesz ez, Lalika.

– Jó lesz ez, Lalika – mondta a pincér, és megint látta magát a függőágyban és a tengerparton fekve és a vízben lubickolva és a napon aranybarnára sülve gyümölcsleveket szürcsölgetve a svéd lányok cicijét lesve a homokból, mert én svéd lányokat ígértem neki, és már nagyon várta, hogy végre svéd lányoknak csaphassa a szelet. A buszon svédek helyett kínaiak ültek mellettünk, akik a pincért végtelenül idegesítették, de egy kedves, mosolygós kisfiú kiengesztelte kicsit, elő-előbújt a széke takarásából, és úgy vigyorgott a pincérre, mint valami földönkívülire, miközben a szülei és a szülők barátai valóban rémes hangzavart csaptak, fájdalmasan éles rikácsolásuk közepette képtelenség volt megmaradni, és a pincér egyszer csak azt dünnyögte maga elé mérgesen, hogy ha még egyszer üvöltözöl, kibaszlak, mint macskát szarni.

– Ha még egyszer üvöltözöl, kibaszlak, mint macskát szarni – mondta a pincér, miközben én a másnaposságommal együtt járó szörnyű fejfájással küszködtem, és mondtam is a pincérnek, hogy rosszul vagyok, amire azt felelte nagy büszkén, és ekkor már a történteket sokkal higgadtabban kezelve, hogy a helyedben én is rosszul lennék.

– A helyedben én is rosszul lennék – mondta a pincér egy elégedett mosollyal a szája szegletében.

Tropical Paradise - Hammock between palm trees at the seaside on a tropical island
Ez a kép illusztráció! Fotó: Thinkstock

Nagyon várta, hogy megérkezzünk a hajóhoz, aztán amikor a busz lekanyarodott a főútról, és egy szerpentinen ereszkedve megpillantotta végre az égszínkék tengert, a sziklás partokat és a kikötőt, azt mondta, hogy ez már jól néz ki, na ez már jónak tűnik.

– Ez már jól néz ki, na ez már jónak tűnik – mondta a pincér, megigazította a haját a fejbúbján, és azt mondta, hogy azért jó lenne, ha lefotóznám a mólón, jó lenne, ha látnák, hogy itt van, hogy lássák, hogy itt van, és én le is fotóztam a pincért, amint sétál kifelé a hosszú móló végében ringatózó katamarán felé, amelynek fedélzetén elnyeli majd a távoli horizont, maga mögött hagyja a szárazföld minden kínját, és megteszi az első lépéseket a gyógyulás útján.

– Azért jó lenne, ha lefotóznál itt, Lalika – mondta a pincér.

Mint tapasztalt matrózt, a Disney társaság egykori alkalmazottját, aki a Kis-Antillák szigetvilágánál csak a Disney Dream -3. emeleti folyosórendszerét ismerte jobban, nem dobta fel és meg sem viselte különösebben a négyórás hajóút, ám amikor az első megállóhoz, az első szigethez érkeztünk, már percről percre idegesebb lett. Tulajdonképpen öt napja úton voltunk, mert Bangkokban nem volt nyugtunk, úton voltunk, és közeledtünk, és egyre türelmetlenebbek lettünk az utastérbe beözönlő só- és homok- és égettbőr-szagú emberek izgatottsága láttán, és a pincér már olyanokat mondott az ide-oda rohangáló japánokat nézve, hogy tedd már le a picsádat.

– Tedd már le a picsádat – mondta a pincér. Rettenetesen felzaklatta az utolsó egy óra, és úgy szállt le arról a hajóról a szigeten, hogy meg sem állt a közértig, ment, mintha csak a Margit körúton ment volna a jól ismert éjjelnappaliig, ahol kikerekedik a szeme, és elpirul, ha arról kérdezik reggel, hogy sikerült-e hazatalálni az éjszaka.

A kelet-európai karantén szorongása tudtomon kívül oly mértékben rám ragadt az évek során, hogy a legkevésbé sem voltam már rugalmasnak nevezhető, minden lépést meg akartam tervezni előre, és némileg szegény pincért is alávetettem ennek a felesleges terrornak. Azért aggódtam, hogy lesz-e cigarettám az öbölben, mert úgy terveztem, hogy ki nem mozdulok abból az öbölből hetekig, és mondtam a pincérnek, hogy érkezésünket követően a közértben cigarettát kell vásárolnunk nagy mennyiségben, még a térképen is megmutattam neki, hogy hol van a közért, így aztán a pincér, amint lelépett a szárazföldre, meg sem állt a közértig. Szótlan volt, és feszült.

Egy kissé ittas thai vállalta a fuvart, felpattantunk a szafariautójára. Ahogy távolodtunk a kikötőből, a pincér megkapaszkodott a mennyezet alatt végigfutó vascsőben, a katamaránt nézte, és feltehetőleg arra gondolt, hogy ezt a hajót legközelebb tisztán és egészségesen, az alkoholizmus láncaitól megszabadulván látja majd viszont. Hamar kiértünk a városból, az utakon egyre kevesebb autó és motor járt, a levegő egyre tisztább és édesebb lett, és ahogy egy hegynek felfelé menet nagy sebességgel távolodtunk a civilizációtól, és az orrunkat megcsapta az út szélén égetett száraz kókuszdiók füstjének illata, a pincér azt mondta, na, ez már kezd kinézni valahogy, ez már kezd jó lenni.

– Na, ez már kezd kinézni valahogy, ez már kezd jó lenni – mondta a pincér.

A sofőr, kihasználva helyismeretünk hiányát, kirakott minket a halászfaluban, amelyről a magyar lány azt írta, hogy tök jó, lehet piacozni, kávézni, megmutatta, hogy melyik az út, amely állítása szerint a közeli öböl felé vezet, és a közért előtt elbúcsúzott tőlünk. A pincér elégedetten nézett végig a csendes falu főutcáján, levette a pólóját, az övébe gyűrte, megigazította a haját a fejbúbján, masszív, mérsékelten szőrös felsőtestét a szikrázó napsütés ölébe vetette, rágyújtott, és azt mondta, na, nézzük, hol az a hely.

– Na, nézzük, hol az a hely! – mondta a pincér.

Én is elégedett voltam, mert nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék annál, mint besétálni egy olyan, a lakhelyemtől nem túl távoli halászfaluba, ami tök jó, biztos voltam abban, hogy ennél a falunál nekem több nem kell, láttam, hogy minden délután ott fogok üldögélni a közért előtt, és onnan figyelem majd a falusiak és a turisták mozgását, ott fogok ülni a közért előtt, ahogyan Borsodban szoktam, a közértnél, a kocsmánál, a buszmegállóban, az élet körforgásának közepén, egészen addig, míg meg nem ismerem a falusiakat, és el nem döntöm, hogy ide soha a büdös életben be nem teszem a lábamat többé, de az ilyesmihez hónapok, évek kellenek, míg az ember a felszín alatt fel nem fedezi és meg nem ismeri az emberi mocskot, mert minden falu, minden közösség ugyanolyan kellemes és ugyanolyan undorító is egyben.

wat arun temple bangkok thailand
Ez a kép illusztráció! Fotó: Thinkstock

Ahogy elindultunk az úton, mellénk gurult egy ötvenes hölgy, egy fiatalos, szőke hippi motoron, és arról érdeklődött, hogy hova megyünk, majd miután megtudta, azt mondta, hogy az bizony két kilométerre van, de mi ennek a hírnek csak örültünk, a testünknek szüksége volt küzdelemre, és már az első komolyabb emelkedő után azt mondta a pincér, hogy ez nagyon jó, ez lesz az edzésünk, amikor besétálunk a faluba, ha kell valami, ennek erőből kell nekimenni, Lalikám.

– Ennek erőből kell nekimenni! – mondta a pincér, és megindult felfelé a kacskaringós, meredek és magasra kanyarodó beton-, majd földúton, ahol aztán felvett minket két szemüveges, jól öltözött, nem éppen helyi parasztnak tűnő fiatal, egy fiú és egy lány. Feldobtuk a csomagunkat a platóra, aztán utánamásztunk, és másfél perc múlva már meg is érkeztünk a bungalóknak otthont adó öbölbe vezető lejtő elé. Lefelé menet a pincér felhívta a figyelmemet arra, hogy hatalmas kókuszfák magasodnak a fejünk fölé hatalmas termésekkel, és úgy sétált el alatta, hogy figyelt, nehogy a fejére essen egy kókusz, és azt mondta, hogy ha egy ilyen a fejedre esik, akkor viszontlátásra, úgymond.

– Ha egy ilyen a fejedre esik, akkor viszontlátásra – mondta a pincér, majd nem sokkal később a motorparkoló mellett elhaladva a főépülethez, a recepcióhoz értünk, amin túl, a méregzöld lombkoronákon átszűrődve már ott kéklett és morajlott a tenger, macskák és kutyák rohantak a lábunkhoz, mindenhonnan erős kabócazúgás hallatszott, és a pincér átadta a stafétabotot, és arra biztatott, hogy szerezzek egy fasza kis házat.

– Na, szerezz egy fasza kis házat – mondta a pincér.

A fasza kis ház a telek egy eldugottabb pontján, az apró félsziget falu felé néző oldalán állt, nem pedig a másik oldalon, ahol a kocsma volt, így aztán a pincér nem láthatott rá a kocsmára, és ezt a körülményt én helyénvalónak találtam. A terasz alatt finoman nyaldosták a hullámok a köveket, a ház fölé hajló lombkoronán madarak csiviteltek, a gerendákon gyíkok vadásztak a rovarokra, és a szomszéd házból, melynek teraszát minden oldalról kifeszített vásznak takarták, tömény fűszag áradt. A pincér egy szót sem szólt, sokkolta a gyönyörű környezet, az öböl, az öbölre néző ház, a távoli hegycsúcs fölött lenyugvó nap és a napfényben szikrázó és ragyogó csendes víztömeg, megkapaszkodott a korlátban, és sóhajtott egy kiadósat, majd az volt az első dolga, hogy kipróbálja a teraszra kifeszített függőágyat, és azt mondta, hogy ő ebből a függőágyból ki sem akar kelni, ő abban a függőágyban fog aludni.

– Én ebben fogok aludni – mondta a pincér, és akkor én még nem sejtettem, hogy a pincér kivételesen tartja magát egy ígéretéhez, valóban abban a zöld, vízálló függőágyban alszik majd heteken át, hogy abba bábozódik majd be esténként, ahol az alkoholista arra vár, hogy pillangóvá, vagyis absztinenssé válhasson, és tovaszállhasson a boldogság könnyű, kék egén. Nem pusztán délután, de éjszaka is ott feküdt, átengedve nekem az egyszobás ház franciaágyát, és én ezt a körülményt is igen helyénvalónak találtam, de azért megkérdeztem a pincért többször is, hogy biztos nem tesz-e rosszat mindez a derekának. A közlegény, a focista, a bepállott tökű pincér minden kétségemet eloszlatta, azt mondta, hogy teljesen jól van ő ott.

– Teljesen jól vagyok én itt – mondta a pincér, és alig lehetett abból a függőágyból kimozdítani.

Young woman relaxing by practicing yoga on the beach at sunset, close-up of hands, gyan mudra and lotus position
Ez a kép illusztráció! Fotó: Thinkstock

A pincér, amellett, hogy valóban rengeteget dolgozott, állítása szerint felszolgálóként átlagosan napi harminc kilométert gyalogolt, a lustálkodás és semmittevés igazi nagymestere volt, szeretett órákat feküdni televíziókészülék előtt vagy a kádban, másnaposan, a kora délutáni órákban, kipihenve az előző nap fáradalmait, alapos felkészülést végezve a kád kora délutáni elhagyását követő kora esti ivászatra, amely rendszerint kora hajnalig tartott. A rendszerek kidolgozása, szabályaink, törvényeink követése minden ember számára fontos, és ez alól a pincér sem volt kivétel. Egy alkalommal, számomra is meglepő módon, életének 11805. napján őszintén és mindenre kiterjedő részletességgel vallott fájdalmas szakítását követő párizsi hétköznapjairól egy szarajevói bárban. Vallomását, melyet mindvégig csibészes mosollyal, emelkedett hangulatban osztott meg velem, egy papírszalvétára jegyeztem fel, miközben az augusztusi hőségben jéghideg csapolt sarajevskót fogyasztottunk egy sötét kocsmában egy rozsdás ventilátor alatt.

 

Hétfő:

Munkakezdés: 17:00

Fogyasztás: munkahelyen: 2 pohár korzikai fehérbor Otthon: éjjelnappaliban vásárolt 1 üveg rozé, 2 üveg

Kronenburg

Ivás: 24–2

Tévéműsor: séfmester

 

Kedd:

Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: munkahelyen: 2 pohár korzikai fehérbor Otthon: éjjelnappaliban vásárolt 1 üveg rozé, 2 üveg

Kronenburg Ivás: 24–2

Tévéműsor: tetoválós

 

Szerda:

Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: ugyanaz, mint hétfőn és kedden vagy 2 üveg rozé sör nélkül

Ivás: 24–2

Tévéműsor: tetoválós, túlélős

 

Csütörtök: Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: 2 üveg rozé, 3 sör

Tévéműsor: lehalkítva, zenehallgatással

Ivás: 24–3

 

Péntek:

Munkakezdés: 10:30

Fogyasztás: 1 üveg rozé, 1 üveg fehér, 1 üveg vörös, mirelit pizza, darált hús, bab, fokhagyma.

Az éjjelnappaliban 4:30-ig rozévásárlási lehetőség.

Ivás: 24–fakultatív

 

Szombat:

Ébredés: 11:30–12:00

Fogyasztás: maradék rozé, maradék tíz szál cigi 12:30 reggeli készítése telefonálással

Mosoda, kocsmában egy sör. Mosoda után piac, két üveg vörösbor vásárlása. (Megjegyzés: a vörösbor nehezen tisztítható a fogakról, ajakról, ezért ajánlott pincéreknek kizárólag hétvégi fogyasztásra.)

16–22: az úgynevezett szétivás: park, mozi, étterem látogatása, röviditalok fogyasztása

22: szerencsejáték, kötekedés arabokkal, zenehallgatás a kocsmában

Éjjelnappali: 1 üveg rozé

Ivás: 24– fakultatív, hajnalig

 

Vasárnap:

Ébredés: 11:00: gólösszefoglaló nézése az ágyból, 1 pohár bor, csikkek

12:00–12:45: gasztroműsor, megéhezés, közért: borjúszegy, chorizo, tojás

13:00–14:00: munkaruha vasalása, teregetés Kocsma: két üveg bor közös fogyasztása a kocsmárossal

16:00–21:00: szerelmi bánat

Éjjelnappali: fakultatív, többnyire rozé

 

Az ég felhős volt, a part üres, a homok kapucsínóbarna, a pincér izgatott. Én leültem a homokba, a tenyerem közé ékeltem fáradt koponyámat, masszíroztam a halántékomat, lábamat a homokba fúrtam, és nem mozdultam hosszú percekig, mert tudtam, hogy megérkeztem, hogy engem innen egy tornádó, de még a jóisten sem mozdít egy darabig sehova, úgy éreztem magam, mint aki hosszú évek után hazatér a frontról, hiszen jártam már ilyen helyeken régebben, és tudtam, hol vagyok, öböl partján, faházban, kis kocsmák bambuszból készült bárszékein, ahol az idő megáll ugyan, de a napok mégis száz lábon szaladnak. A védett öböl szűk kétszáz méteres partszakasza két félszigetben végződött, alakja olyan volt, mint egy óriási rája. A hullámok csendesen értek partot, mert felfogták őket az öböl bejáratának koralljai. A pincér egy szót sem szólt, nem ült le mellém, mert velem ellentétben ő nem haza-, hanem megérkezett, csípőre tett kézzel állt szótlanul, nagyokat szívott a cigarettájába, sejtelmesen hunyorgott, tekintete megtelt a biztonságos távolságban és állagban elraktározott emlékekkel, betette őket a sufniba, hogy mindig kéznél legyenek, de rájuk zárta a reteszt, aztán megindult, nem bírt az örömével, mert életében először látott ilyet, ugyanúgy megindult, ahogy Bangkokban, ugyanúgy felfedezőútra ment, mint egy kismacska, kihúzva magát, mozdulatlan felsőtesttel, kezében a strandpapucsával lassan lépdelt a habokban, és ahogy távolodott, alakja egyre kisebb és kisebb lett. Elment egészen a homokos part végéig, és ott felmászott a köveken, a sziklákon lépkedett, aztán, akárcsak a nap utolsó sugarai, eltűnt a fák közt, mintha csak egy hangya mászott volna bele egy brokkoliba. Mikor visszatért, ugyanúgy tett, mint minden felfedezőútja után, pár pillanatig csendben volt, a tengert nézte, aztán foghegyről megjegyezte, úgymond, hogy talált valamit, mindig talált valamit, általában ugyanazt, nem éppen meglepő módon azt mondta, hogy talált egy fasza kis kocsmát.

– Találtam egy fasza kis kocsmát ott a fák között – mondta a pincér, majd újfent arra kért, miután lefotóztam, ahogy meghúzza a sörét a tengerparton állva, hogy a közeljövőben, másnap, amikor szép fények lesznek, készítsek róla egy fotót, ennyit tegyek meg neki, egy fotót, amin ő látható a házzal, az öböllel, de még véletlenül se egy olyat tegyek ki a közösségi oldalra, amin iszik, mert valójában szeretné, ha Mia látná, hogy hol van, azt azonban nem szeretné, ha Mia úgy látná viszont, mint ahogy legutoljára és általában látta, sörrel a kezében.

– Szeretném, ha Mia látná, hogy hol vagyok – mondta a pincér.

Bár őszintesége meglepett, a felkérésben szereplő kitételek miatt természetesen kinevettem a pincért, akit mindez érzékenyen érintett, azt mondta, hogy ellentétben velem, ő legalább szerelmes valakibe, és azt is mondta még pár nappal korábban, hogy ez velem sem mehet így tovább, majdnem tíz éve nincs barátnőm. Barátnő. Ez minden, amit a pincér el tudott képzelni a boldogság és az élet értelmeként, ehhez viszonyított mindent, ha van barátnő, minden rendben van, ha nincs, akkor egyetlen dolog van az iváson kívül, a barátnő helyett, hogy nincs barátnő, és az nem jó.

A monkey walking at the beach
Ez a kép illusztráció! Fotó: Thinkstock

Egy rövid szieszta után a pincér és én meglátogattuk a bárt, és megismerkedtünk Mayjel, kocsmárosunkkal, aki a legkevésbé sem volt benzinkutas, úgy ült ott a kényelmes, kipárnázott bárszékén, mint a sziklák a félsziget csúcsán, pár házzal arrébb élt a telek tulajdonosának fiával, akivel két gyermeket nevelt, két thai zsidót, lévén, hogy May nyolc évvel korábban Izraelből települt át a szigetre. A pincér egy kanadai hippi és May lányának baggamonpartijában gyönyörködött, a két, nyolc év körüli, félvér kislány játékában, amit vajpuha mosollyal szemlélt csendesen, aztán beszélgetésbe elegyedett az édesapával is, aki felettébb awesome-nak találta, hogy magyarok vagyunk, bár később kiderült, hogy az édesapa életében igen kevés dolog adódik, amit nem talál awesome-nak. A tenger visszahúzódott és elcsendesedett, a kövek előbújtak a víz alól, mint a csillagok a felhők mögül, halászhajók zöld reflektorainak fénye vibrált a horizonton, és a halk reggae duruzsolása közepette egyre nagyobb fűfelhő borította be a pult körül ülő társaságot. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartozunk a bár célközönségéhez, de szerencsére nem mindenki szívott, ott volt például egy rottweiler, egy dán dog, egy apró kis korcs és egy disznó, egy óriási házi vaddisznó, egy kutyák közt nevelkedett szürke koca. A bárszéken ülve lábamat a kocára helyeztem, elégedetten fogyasztottam a sörömet, és pusztán a sors fura, de igazságtalan szeszélyének találtam, hogy mind ez idáig nem ittam olyan kocsmában, ahol lábamat egy békésen röfögő és szuszogó vaddisznóra támaszthatom, aminél kellemesebb élményt elképzelni sem tudtam volna, sőt megkockáztatom, hogy ott, azon a helyen, abban a pillanatban mindez még egy barátnőnél is fontosabb elvárásommá vált a hátralévő pár ezer napom tekintetében. A pincér természetesen bevetette a sármos pillantását, gesztenyebarna szemében színes égők villogtak, és miközben megpróbálta elbűvölni a pultosunkat, sorra és egyre gyorsabban rendelte a nagy kiszerelésű söröket, és azt mondta, hogy ő az egész életét le tudná élni itt.

– Én az egész életemet le tudnám élni itt – mondta a pincér, és én újfent megkértem, hogy ne ragadtassa el magát, továbbá tájékoztattam arról, hogy távozom, aludni térek. Meglepetésemre a pincér velem tartott, igaz, jött velünk még egy bontatlan nagy kiszerelésű Leo is, a pincér új barátja, egy rövid nyakú, nagy testű sörösüveg. Lefekvés előtt lelkizett kicsit a szerelemről meg arról a fotóról, aminek elkészítésével megbízott, aztán lefeküdt a függőágyba, ellenőrizte, hogy be tudja-e takarni magát a szúnyogok elől, végül a gubója sötétjéből még annyit mondott, na, ez fasza.

– Na, ez fasza – mondta a pincér.

– Biztos ott akarsz aludni?

– Teljesen jó ez, Lalika. Tíz napot minimum maradjunk itt, jó?

– Jó.

– Nem sietünk sehova.

– Holnaptól nem iszol? – kérdeztem, mielőtt beléptem volna a házba.

– Ja, ja, az lesz – felelte a pincér, és sóhajtott egy nagyot.

 

A kép nem illusztráció! Forrás: Gerlóczy Márton

Költségek:

12 kávé

75 szendvics

90 szendvics

291 3 cigi

200 taxi

80 nagy chang

160 2 nagy chang

180 étkezés

80 nagy chang

55 kis chang

80 nagy chang

60 kis chang

 

 

 

Gerlóczy Márton: Elvonókúra

Scolar, 2016

Megrendelhető itt: http://www.gerloczymarton.hu/uj-konyv-elorendelese/

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.