Rear view of workers inspecting cargo containers in shipping yard
Kultúra

Anyámnak hidraulikaolaj szaga volt

24.hu
24.hu

2016. 02. 21. 09:50

És reméli, hogy egyszer darukezelő lehet. És ma este randija van. Jenki Matiné.
Korábban a témában:

Olyan csúf volt, hogy nem is látszott halnak. Hideg hús sziklája, iszamós bozót tompa zöldben és fehérben. Először észre sem vettem, de aztán közelebb préseltem az arcomat az üveghez. Képtelen bozontba temetve, grimaszba torzult, húsos ajkak görbültek lefelé. A szem apró, fekete gyöngy. Sötéten pöttyözött, vaskos farok. És semmi más, semmi halszerű.

– Csúfság.

Mellettem öregember szólal meg: kéretlen meglepetés. Eddig soha senki nem beszélt hozzám ezen a helyen. Sötét helyiségek, nyirok, meleg, menedék a kinti hó elől.

– Hát, igen – feleltem.

– Az ikrák. Az ikrákat védi.

És akkor én is észrevettem. Addig azt hittem, a hal félig elbújt a tengeri szellőrózsa lágy, fehér, apró gömbjei mögött, de már láttam, a csokrokhoz nem tartozik szár, minden kis gömböc külön áll, mégis mind a hal oldalához tapad.

– Hárompöttyös szőrös békahal – mondta a férfi. – Senki nem tudja, miért a hím őrzi az ikrát. Talán így biztonságosabb. Vagy a kishalakat akarja odacsalni.

– Hol a három pötty?

Az öreg kuncogott.

– Jó kérdés. Több a pötty azon a halon, mint egy öregember kézfején.

Nem néztem rá. Nem akartam látni a kezét. Nagyon öreg, már szinte halott. Legalább hetvenéves, de még egész jól áll a lábán. A lehelete is öregemberes.

Nekitámaszkodtam az üvegnek, és kissé eltoltam magam az akvárium falától, mintha csak jobb látószöget keresnék.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő.

– Miért nincsenek veled a barátaid vagy a mamád? Egy ilyen helyes kislánnyal?

– Anya dolgozik. Itt szoktam megvárni. Fél öt-ötre ér ide, a forgalomtól függően.

A hal megemelte egy kicsit az uszonyát, mintha a lábujjait fejtené le a szikláról, halvány, lágy bőr villant.

– A mi lábunk, karunk is uszony – mondtam –, nézze!
Ő meg mintha a lábujjaival markolászná a sziklát.

– Nahát – mondta az öreg –, annyit változtunk, hogy rá sem ismerünk önmagunkra.

Ekkor ránéztem végre az öregre. A bőre foltos, akár a halé, a haja olyasféle szögben hullik az arcába, ahogyan a hal felső uszonya az ikrák fölé. Száját fintorítja, ajka lebiggyed. Apró szeme rejtőzik, szinte besüpped a puffadt, ráncos bőrbe, elfordítja a tekintetét. Fél.

– És maga miért van itt? – kérdeztem.

– Csak látni akartam. Kevés az időm.

– Akkor nézheti velem.

– Köszönöm.

A békahal nem lebegett a kövek fölött, hanem hozzájuk tapadt. Mintha bármelyik pillanatban szökéshez rugaszkodna, pedig nem mozdult, csak a lábujjait igazgatta.

– Fogadok, hogy jó meleg a víz. Mint a trópusokon, Indonéziában. Egy egész élet a jó meleg vízben.

– Mintha az ember sosem kelne ki a kádból.

– Pontosan.

Egy másik hal úszott el a fejünk fölött, csupa leopárdmintás csipke kissé elnyúlt foltokkal. Áttetsző uszony, az alak kivehetetlen, csak egy maszatnyi minta.

– Sávos békahal – mondta az öreg. – Rokon. A latin nevében benne van az antenna szó.

– De hol a szája, a szeme, bármije?

– Nem tudom.

– Hogyan hívhatnak egy ilyen szerzetet halnak?

– Jó kérdés.

– Maga hány éves?

A férfi elvigyorodott.

– Úgy hangzik, mintha azt kérdeznéd, hogyan hívhatnak egy ilyen szerzetet embernek?

– Sajnálom.

– Semmi baj. Néha magam is ezen tűnődöm. Ha alig bírok járni, ha egyedül vagyok, ha én sem ismerek magamra, az arcom nem is hasonlít a régire, a részei elrejtőznek, nem felismerhetők, akkor lehet még ugyanaz a nevem? Vagy már egy másik lény vagyok? Ha mások észre sem vesznek, vagyok egyáltalán?

– Sajnálom.

Biggest aquarium in the world. Atlanta, Georgia.
Fotó: Thinkstock

– Ugyan! A kérdés érdekes, gondoljuk végig együtt. Örömömre szolgálna. Gondoljuk végig, ő vajon hal-e, és én ember vagyok-e még.

– Mennem kell. Már majdnem fél öt, anya bármikor megérkezhet.

– Holnap mikor jössz?

– Kettő negyvenkor van vége az utolsó órámnak. Nagyjából negyed négyre érek ide.

– Melyik iskolába jársz?

– A Gatzertbe.

– Nincs az túl messze gyalog?

– De, lehet. Viszontlátásra! – siettem kifelé a fénnyel keretezett, sötét folyosókon. Maga az akvárium mintha úszott volna a víz alatt: tengeralattjáró iszonyatos mélységben. Fölmerültem az előcsarnokban, és egyszerre egészen más világban találtam magam, láttam a seattle-i naplemente ragyogó felhőit, néhány narancssárga foltot szürke háttérrel és a nedves utcákat odalent. A hó barnásfekete latyakká változott, várta, hogy jéggé fagyjon. Anya autója még nem állt a járdaszélnél.

Felvettem és becipzáraztam a kabátom. Szerettem dupla akkorának érezni magam. Fejembe húztam a műszőrmés kapucnit. Majdnem láthatatlan lettem.

Anya ritkán jött értem fél ötre. De fél öttől mindig vártam, így maradt időm megbámulni a síneket az út túloldalán, még hátrébb az autópálya felüljáróit. Az ég hatalmas betontömbökre hasadt, felszeletelődött a világ. Innen északra és délre vezetett az út, de mi mindig délnek fordultunk. Az utcát Alaszkai útnak hívták, de sose mentünk rajta végig.

Kamionok és autók hömpölyögtek végtelen áradatban, beton, hangok, hideg – semmi köze a halak lenti birodalmához. Ők sosem érzik a szelet. Nem fáznak, és nem látnak havat. De várniuk kell. Mást se tesznek, csak várnak. Vajon mit látnak az üvegen át? Látnak minket, vagy inkább csak önmaguk tükörképét, egy tükörházat?

Ha felnövök, halbiológus leszek. Ausztráliában, Indonéziában vagy Belizben élek, esetleg a Vörös-tenger mellett, finom meleg vízbe merülve, mint ők. Egy hatalmas, több ezer kilométerre elnyúló víztartályban. Mert az akváriummal az a baj, hogy nem lehet csak úgy belemászni.

 

Anyám egy ősrégi Ford Thunderbirdöt vezetett. Mielőtt megérkeztem erre a világra, nyilván szabadabb életet képzelt magának. Elöl a motorháztető majd’ az autó feléig ért. A hatalmas motor fölmordult, majd elhalkult a járdaszegély mellett. Bármely pillanatban kifulladhatott, de előbb fölemésztette a világ összes benzinjét.

Kétféle barna máz, oldalt világosabb, a tetőn és a motorháztetőn málladozik, a festék alatt galaxisok nyílnak meg, ezüst napok fürtökben, túl távol ahhoz, hogy nevet kaphassanak.

Az ajtó szélesre tárult, úgy mozdult, ahogy a daru sokmázsás ellensúlya. Két kézzel tudtam csak visszahúzni.

– Hogy vannak a halak?

– Rendben.

– Szereztél új barátot? – Anyám majd mindennap ezzel viccelődött: barátkoztam-e a halakkal. Nem volt kedvem elmondani, hogy ma éppen tényleg szereztem egy új barátot.

Végül sikerült becsuknom az ajtót, és a motor hörögve indult. Nem kötöttük be a biztonsági övet.

Anyám a teherkikötőben végzett kétkezi munkát. Súlyos bakancsot viselt, barna kezeslábast, flanelinget, a haját lófarokba fogta. Nemrég kezdett el a hevederekkel dolgozni, és remélte, hogy egyszer darukezelő lehet. A darusok sokat kerestek, néha százezernél is többet. Még gazdagok is lehetünk.

– Mi volt az iskolában?

– Semmi különös. Gustafson tanár úr azt mondta, jövőre már számítanak a jegyeink.

– Most nem?

– Nem. Szerinte a hatodik még nem érdekes. A hetedik egy kicsit. Azt mondta, nyolcadikig semmi nem számít igazán, de a hetedik egy kicsit.

– Istenem, honnan veszik ezeket a tanárokat? És ez állítólag egy jó iskola. Hazudtam a címünkről, hogy felvegyenek.

– Én szeretem Gustafson tanár urat.

– Tényleg?

– Tényleg. Vicces. Sose talál semmit. Ma mindannyian az egyik könyvét kerestük.

– Akkor jó. Visszaszívok mindent, amit mondtam.

– Na, ugye? – mondtam, hogy mutassam, értem.

A graffitit figyeltem, ahogy máskor is. A vagonokon, falakon, kerítéseken, régi házakon. Sorozatok követték egymást, mint a pörgetős könyvekben. MOE, az animerajongók kedvenc felirata élénkzölddel és kékkel, cső alakban kanyarog fölfelé a domboldalon, narancs- és citromsárgában tarajosodik, az arany és a vörös árnyalataiban süllyed, majd kékben-feketében újra emelkedik, napba futó, végtelen ösvény. A várost sebességből kell nézni, de mi mindig elakadtunk a forgalom miatt. A lakásunk mindössze nyolc kilométer az akváriumtól, mégis sokszor fél órába telt, mire hazaértünk.

Az Alaszkai út déli irányban Keleti Határúttá változott, ami messze nem olyan romantikus. Sokkal nehezebb álmodozni róla. Ha a hazautunkat tengeri körutazásnak álmodom, az egyik állomásunk az Északnyugati Gleccser lesz, csakhogy nem hatalmas jégtömbök zuhognak benne, hanem készre kevert cement-homok és kavics nagy tartályokban, silókban, krétafehéren.

Egy reptér, a Boeing Field közelében laktunk, de innen nem indultak gépek. A helyet működő és működésképtelen repülőgépek tesztelésére használták. A környékünkön volt még fűrésztelep, gumiabroncsos, haditengerészeti raktár, TacoTime mexikói étteremlánc, traktor- és pelenkanagyker, gumi, hamburger, világítótestek. Mindkét oldalunkon beton nyúlt el sok kilométernyire, sehol egy fa, hatalmas parkolók, forgalmasak és elhagyatottak, de az ember ezt nem tudhatta, ha a lakásunkba lépett. Ablakaink a logisztikai osztály parkolóira néztek, narancssárga útzáró bóják, hordók és sorompók, mozgatható betonkorlátok, kamionok végtelen, váltakozó sorait láttuk, de a lakótelepünk nyolc épületét fák vették körül, és odabent minden éppen olyan szép volt, mint a város gazdagabb negyedeiben. Támogatott lakások kiugró ablakfülkével, pasztellszínekben, szép fa léckerítéssel. És állandó rendőrjárőrrel.

Mihelyt hazaértünk, anyám mindig nagy sóhajjal az ágyára rogyott, aztán hagyta, hogy én meg ráomoljak. A hajából cigarettafüst áradt, pedig nem is dohányzott. A hidraulikaolaj szaga. A teste erős, lágy domborulat alattam.

– Ágy – mondta. – Szeretném, ha sose kellene kikelnem az ágyból. Szeretek ágyban lenni.

– Mint a Charlie és a Csokigyárban.

– Na, igen. Elhelyezkednénk fejtől-lábtól, és el se mozdulnánk.

Kezemet a hónalja alá dugtam, lábamat a combjára kulcsoltam. Egyetlen szőrös békahal sem képes ilyen szoros fogásra. A lakás a mi akváriumunk.

– Vénséges anyádnak ma este randija van.

– Ne!

– De. Bocs, drága kis szalamandrám.

– Hánykor?

– Hétkor. És ma a saját szobádban alszol, hátha anyádnak szerencséje van.

– Nem is tetszenek neked.

– Tudom. Többnyire tényleg nem. De most hátha. Szökőévenként akad köztük kedves ember.

– Őt hogy hívják?

– Steve. Harmonikázni is tud.

– Ez a munkája?

Anyám elnevette magát.

– Álmokban élsz, kisbogaram.

– Hogyan találkoztatok?

– Az informatikai osztályon dolgozik, számítógépes rendszereket kezel, valamit javított nálunk. Ott maradt ebédszünetre, a Summertime-ot játszotta harmonikán, aztán együtt ebédeltünk.

– Muszáj találkoznom vele?

– Persze. De előbb vacsorázunk. Mit szeretnél?

– Kutyagumit.

Anyám újra felnevetett. Én behunytam a szemem, és meglovagoltam a nevetéstől hullámzó hátát.

Végül áthengeredett, eltolt magától, mint mindig, hogy engedjem el. Én meg küzdöttem, amíg a szuszból futotta, a vállának feszítettem magam, mint egy profi birkózó.

– Fürdés! – mondta.

 

Steve nem látszott kockának. Erős volt, mint anyám. Széles vállú. Mindketten sötét flanelinget és farmert viseltek.

– Hahó! – köszönt rám olyan vidáman, hogy nem tudtam nem mosolyogni, pedig szent szándékom szerint gonoszkodni akartam. – Te csak Caitlin lehetsz. Én Steve vagyok.

– Tényleg harmonikázol?

Steve úgy mosolyodott el, mint akit rajtakaptak. Sötét bajszával egy varázslóra hasonlított. Az ing zsebéből ezüst szájharmonikát húzott elő, és felém nyújtotta.

– Játssz inkább valamit!

– Mit szeretnél?

– Valami vicceset.

– Jó, legyen egy matrózdal! – mondta kalózhangon. – Kicsit kirúgunk a hámból.

És játszani kezdett, vidáman, eleinte kicsit lassan, majd rúgott egyet, aztán még egyet, megpördült, egyre gyorsabban mozgott, mire anya és én is beálltunk, kart karba öltve, ő szökdécselt, aztán békaugrásban ment végig a szobán, én majd megbolondultam örömömben, kiáltoztam, anya csitított, de mosolygott. Öntudatlan, gyermeki öröm robbant ki belőlem, mint egy napkitörés, és azt szerettem volna, ha Steve örökké velünk marad.

Ehelyett mindketten elmentek, én meg ottmaradtam izzadtan, fölpörögve, és nem tudtam, mit kezdjek magammal, hát föl s alá járkáltam a lakásban.

Gyűlöltem, amikor anyám egyedül hagyott. Néha olvastam vagy tévét néztem. Szerettem volna egy akváriumot, de nem lehetett, mert túl sokba került, és mi van, ha eltörik, elárasztja az alattunk lakót, és sok ezer dolláros kárt okoz. A lakásunkban semmi nem élt. Sivár, fehér falak, alacsony mennyezet, csupasz égők vettek körül, magány, ha anyám elment. Néha szinte megállt az idő. Leültem a padlóra, a falnak vetettem a hátam, előttem nagy, szürke szőnyeg, hallgattam, hogy sziszeg a fejem fölötti lámpában az izzószál. Még azt se kérdeztem meg, melyik Steve kedvenc hala. Pedig ezt mindenkitől meg szoktam kérdezni.

David Vann: Akvárium

Fordította: Lázár Júlia

Tarandus Kiadó, 2015

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

US President Donald Trump (C), Secretary of Defense James Mattis (L) and US Navy Captain Richard McCormack (R) attend an operations briefing at the pre-commissioned USS Gerald R. Ford aircraft carrier in Newport News, Virginia, March 2, 2017. / AFP PHOTO / SAUL LOEB
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.