Kultúra

Hogyan legyünk szinglik? avagy a film, amelyben két női lábnak külön szerepe van

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2016. 02. 14. 14:47

Korábban a témában:

Én erről a filmről filmszakmailag nem vagyok hajlandó beszélni, mert arról nincs sok mindent. Hogy olcsó a sztori, a karaktereknek vagy az eseményeknek zéró közük van a realitáshoz, hogy jaj, istenem, már megint a tuskóságon kacarászunk, meg az egészet valami súlytalan gagyiság járja át, az nem hírérték, mert a chick flick, úgy tűnik, csak ilyen lehet. Esetleg kiemelhetném a főszereplőt, Dakota Johnsont, aki az Ötvenárnyalat után ezzel a szereppel sem fog belépni a színésznők elit kategóriájába, még akkor sem, ha egyszerre tud két színészi teljesítményt nyújtani. Merthogy ennek a filmnek valójában két főszereplője van: Dakota Johnson, és Dakota Johnson lába. Dakota Johnson lába többnyire Dakota Johnson karakterének lelki állapotát a maga teljességében képes kifejezni a puszta létezésével. Félszegen lépdel, ha mereng, elégedetten nyújtózik az ablakrésben, ha épp harmóniában van önmagával – ilyen formán az a társadalom—és filmtörténeti jelentőségű eset áll elő, hogy a valószerűtlen hosszúságú lábak falatnyi miniben történő szerepeltetésük ellenére sem biodíszletként és/vagy szextárgyként szerepelnek, hanem minden pozitúrájuknak színészi funkciója van. Mi ez, kérem, ha nem a patriarchátus lebontásának egy újabb diadalmas lépése?

De valójában ez is csak a semmi poénná gyurmázása, ez a mozi értékelhetetlen, annyira, hogy nem találni fogást rajta. Általánosabb kérdésekről viszont lehet beszélni a Hogyan legyünk szinglik kapcsán, például hogy a főszereplői narrálást miért nem tudják ezek a filmek elfelejteni? Ezzel gyakorlatilag önnön sikertelenségét ismeri el: nem tudom átvinni az üzenetem, csak ha explicite elmondom, nem is egy szócső-szereplő történetbe foglalt mondataival, hanem a lehető legdidaktikusabban, aláolvasva, hogy az is értse, aki az elmúlt 90 percben a nachos mellé adott sajtszósz minél kevesebb veszteséggel járó kitunkolásával volt elfoglalva. Nem a narráció maga a gond, nyilván. Csak ha valamit ennyire kiemelünk, akkor nem árt, ha a mondandónak súlya is van, nem valami életvezetési revelációnak beállított álbölcsességet duruzsol el főhősünk élettapasztalattól fűtött, merengő hangon. A reklámszakma törvénye, miszerint ha nem tudsz mit mondani, énekeld el, a mozivásznon úgy tűnik, e képpen hangzik: ha nincs mit mondanod, mondj semmit, de azt rejtelmes szavakkal, hátha nem buksz le.

Aztán. Rebel Wilsont kikérem magamnak. Pontosabban azt kérem ki, amit Rebel Wilsonnal Hollywood művel. Egyfelől személyében, puszta létével igazolja, amit a nő és a humor kapcsolatáról az álomgyár tanít, jelesül, hogy (amint azt a Kész katasztrófa kapcsán megírtam)

a nő akkor lehet vicces, ha
a) kövér
b) alpári
c) ezek kombinációja.

Másfelől demonstrálja azt is, ami ennél is ijesztőbb, Hollywood vérlázító, cserébe álszent hozzáállását a kövér nőkhöz. A kövér nő – a kövérség filmes definícióját, azaz a slimtől felfelé bármeddig terjedő skálát értve ezalatt – mint olyan hosszú ideig csak egyféleképpen lehetett jelen a vásznon, éspedig a cuki, kedves, lábtörlőként használható és inherensen esetlen comic relief szerepében. Aztán megjelent a kövér nő, mint az alpári hedonizmus szimbóluma: a kövér nő melldöngetve veri magát a négyembernyi ételadagok – arconpörgő partikirálynőség – nimfománia tengelyen, és hogy a fent említett álszentséget is megmagyarázzam, mindig kapunk néhány kamuszagú üzenetet „body positivity” jelszóval arról, hogy azért ezeknek a nőknek sokkal inkább helyén van az eszük-szívük, mint azoknak, akik mellé tragikomikus kontrasztként odabiggyentették őket. Rebel Wilson ennek a jelenségnek az aktuális üdvöskéje, és remélhetőleg nem mondok újat azzal, hogy az ő karrierje csak azért jöhetett létre, mert hajlandó felülni ezeknek az elvárásoknak és lemenni az alpáriság mélyére.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a nő legyen mindig elegáns és visszafogott, és mielőtt kapnék féltucat statisztikát, tudom, hogy nem csak kövér színésznőnek kell lemennie kutyába olykor – de a kövér színésznővel szemben az esetek többségében ez bizony elvárás. Nagyon kevés kivétel akad, Kate Winsletet – akit eleve nevetséges, hogy már a plus size kategóriába kell sorolni – fülsiketítő tehetsége védte meg ettől, Gabourey Sidibét meg szintén pofátlan tehetsége mellett alighanem az a tény, hogy fekete, mert azt azért nem engedi a polkorrekt közbeszéd, hogy egy kövér fekete nőt még alpáriságba is taszítsanak a szerepei. Rebel Wilson viszont megkapja a teljes programot, inkább rajta, mint vele nevetünk, de csak ahogy a szörnyszülötteken, kissé azért szánakozva, enyhe undorral, de megkönnyebbülve, hogy mi nem vagyunk ilyenek – hogy az álszentül a szájába adott bölcsesség hallatán, a film négyötödénél kicsit megszeppenjünk. Csodálatos, tényleg, csak kár, hogy addigra a film már annyiféleképpen megrángatta a karaktert, ahogy csak tudta, hadd ne aléljak el egy békítő szándékú jófejvagyok-jelvényen.

Hogy a címben szereplő kérdésre ad-e választ a film? Ad bizony, nagyjából a gyakorikérdések – Coelho – Bridget Jones tengelyen. Meglettünk volna nélküle.

Hogyan legyünk szinglik? (How To Be Single?) – színes, amerikai romantikus vígjáték, 108 perc, 4/10

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Autóbalesetben meghalt egy teljes zenekar
mozi (Array)Senki ne vegyen rá jegyet! - tanácsolta a mozi egy frissen bemutatott filmről