A szombaton kezdődő csúcson Szaúd-Arábia mellett Egyiptom, Jordánia és Marokkó is csak alacsony szintű delegátussal képviselteti magát, Libanon pedig egyszerűen nem vesz részt a találkozón.
Libanon miatt hideg a viszony
Az arabközi kapcsolatok elmérgesedésének újabb állomása lehet az ez évi találkozó, amelyet minden kétséget kizáróan a libanoni belpolitikai válság árnyékol be a leginkább. A Nyugat-barát kormányzat és a Szíria-párti ellenzék a napokban ugyanis tizenhetedik nekifutásra sem tudott megegyezni a köztársasági elnök személyéről. A következő kísérletre pedig majd csak április 22-én kerül sor.
A vita azonban többről szól, mint egyszerűen hogy ki legyen az ország elnöke, a helyi politikai frakciók csatároznak egymással a hatalmi pozíciók elosztásáért. Egyik oldalon Fuád Szinióra miniszterelnök és Szíria-ellenes szövetségesei, a másikon pedig a síita Hezbollah és annak támogatói szeretnének minél nagyobb befolyást az újonnan alakuló kormányban. A rivális politikai csoportok közti nézeteltérés az elmúlt hónapokban több ízben utcai összecsapásokhoz is vezetett.
Az Arab Liga főtitkárának, Amr Múszának a közbenjárásával úgy tűnt, hogy a felek megegyeznek, és sikerül megválasztani Michel Suleiman tábornokot köztársasági elnöknek a cédrusok országában, de a politikai döntéshozatalban gyakorolható vétóhatalmat és a miniszteri tárcák elosztását illetően mégsem sikerült megállapodni.
Libanonnak 2007 novembere óta nincsen államfője, amiért egyre többen a Szíria-barát ellenzéket, és magát Szíriát teszik felelőssé. S valóban, Damaszkusznak egyáltalán nem mindegy, hogy ki ül az elnöki székben, mert ez által őrizheti meg a libanoni kártyáját, amit szorult helyzetbe kerülve bármikor kijátszhat a Nyugattal és Izraellel szemben a továbbiakban is. A szíriai vezetés ugyan a libanoni politikába való beavatkozással valóban sakkban tarthatja ellenfeleit, ám ez által konfrontálódik a térség vezető arab államaival is.
A szaúdiak Szíriával rivalizálnak
A régóta elhúzódó libanoni válság különösen kiélezte a szaúdi-szíriai viszonyt, olyannyira, hogy az arabközi csúcson Damaszkuszban sem Abdallah király, sem pedig Szaúd el-Fejszal külügyminiszter nem vesz majd részt.
Mindennek hátterében egyfelől az áll, hogy Szaúd-Arábia sérelmezi Szíria libanoni beavatkozását, amely ellehetetleníti a rendezést. Rijád a konfliktusban ráadásul közvetlenül is érintett, mivel a 2005-ben meggyilkolt Rafik Hariri miniszterelnök szaúdi állampolgársággal rendelkezett. A libanoni belpolitikai csatározásokban pedig egyértelműen a Szíria-ellenes kormányt támogatja.
Egyre éleződő feszültség
A Szaúd-Arábia és Szíria között kibontakozó feszültség oka másfelől az, hogy Rijád nem nézi jó szemmel Damaszkusz és Teherán különleges kapcsolatát, amelynek eredményeként Irán fokozatosan egyre nagyobb befolyást nyer a térségben.
Az Iszlám Köztársaság igyekszik az iraki rendszerváltás után jelentkező hatalmi vákuumot betölteni a közel-keleti régióban, mindez a szaúdi vezetés szerint azonban ellentétes az arab érdekekkel. Rijád ezen álláspontjához csatlakozott az Egyesült Államok is, amely hadihajókat vezényelve Libanon partjaihoz, igyekszik figyelmeztetni a libanoni ellenzéket egyaránt támogató Szíriát és Iránt.
A libanoni válság lényegében a mikrokozmosza a térségben zajló politikai polarizációnak, amelyben az Egyesült Államok és mérsékelt arab szövetségesei konfrontálódnak a radikális teheráni és damaszkuszi vezetéssel.
Nem sok eredmény várható a csúcstalálkozótól
Az arab csúcstalálkozó bojkottálása nem új keletű jelenség, ám amíg korábban legtöbbször a személyes nézeteltérés volt az ok, addig most sokkalta bonyolultabb a helyzet. Amennyiben bizonyos vezetők nem vesznek részt a találkozón, úgy az mindenképpen az arab országok közötti egyet nem értés bizonyítéka lesz.
Szíria ugyan a találkozótól távolmaradással fenyegető Egyiptom, Jordánia, Marokkó és Szaúd-Arábia nélkül is megrendezheti a csúcsot, de az alacsony részvétel még inkább elszigetelheti a Basar el-Asszad-féle vezetést. Sokan azonban másként vélekednek, és úgy gondolják, hogy az arab államok részvétele kedvezően befolyásolhatná Damaszkusz libanoni szerepvállalását.
Az arabközi találkozó minden bizonnyal nem hoz majd komoly eredményeket, hanem az arab világon belül jelentkező törésvonalak és személyes rivalizálások kerülnek majd általa felszínre. Két blokk látszik állandósulni a térségben: egyfelől Szíria és radikális szövetségesei (Irán), másfelől pedig a mérsékelt arab államok (Egyiptom, Jordánia és Szaúd-Arábia), amelyek közül egyik sem kívánja elveszíteni a Libanonért folytatott csatározást.
S bár a csúcson a szudáni események és a palesztin békefolyamat mellett minden bizonnyal a libanoni válság is napirendre kerül majd, az arab egység hiányában aligha képzelhető el, hogy a találkozón sikeres rendezési terv szülessen. Maga az Arab Liga pedig akár egy évtizedre előre is súlyos legitimációs válságba kerülhet.
