Közélet

Háy János: Ha nem tudsz dugni, az elég látványos, de ha nem tudsz írni, akár fel se tűnik

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2017. 09. 06. 19:30

Nagyinterjú bugyiról, munkáról, ájulásról, írásról, politikáról, a keresztény Európa agóniájáról, de leginkább szeretetről és szeretethiányról. Tudták, hogy Háy hónapokig az utcán élt? Ha nem, jó sokat kell most olvasni, hogy megtudják, de megéri.
Korábban a témában:

„Azt tapasztalom mindenfelé, nem csak Magyarországon, hogy addig-addig sumákolunk meg viselkedünk, hogy a végén ránk fog szakadni a ház, ez az egész Európa-kóceráj.” Három éve nyilatkozta ezt. Szakad már ránk az a ház?

Nem tudom, hogy a római lakosság 486-ban észrevette-e, hogy vége a birodalomnak, az a gyanúm, hogy nem. Könnyen lehet, már a mi Európánknak is vége, csak úgy csinálunk, mintha tartana. Egyszer vagy fél órát álldogáltam Nagy Károly trónszéke mellett Aachenben, ahonnét ez a mai világ elindult, s törtem a fejem, minek lett vége és mi kezdődik most, de csak részeredményekre jutottam, hiszen a látásomat, mint minden európai látását, elhomályosítja az érintettség.

Nem érzékeljük a szemünk előtt zajló átalakulások súlyát és irányát,

olyanokkal foglalkozunk, hogy beemeljük-e a keresztény értékeket az uniós alkotmányba. Pedig már a mostani menekülthullám előtt sem beszélhettünk homogén, keresztény Európáról, lassan már nemzetállamokról sem, úgy autózhatsz Párizsig, hogy senki nem állít meg, egy darabig a mobiltarifák jelezték a határt, most már azok sem.

Ez a helyes irány?

A helyes irány az, ami felé megy a világ. Nem hiszem, hogy politikusok, akár nagy történelmi személyiségek radikálisan meg tudnák változtatni a világ aktuális működéséből logikusan következő irányt. A nagy politikusok attól nagy politikusok, hogy felismerik a szükségszerűséget, és a változás élére állnak. A német egység Bismarck nélkül is létrejött volna, csak szarabbul. Bismarck azért tudta egyesíteni Németországot, mert annak idején gazdasági szükségszerűség volt az egységes német állam létrejötte. Ma azzal, hogy hencegünk a fehér felsőbbrendűségünkkel az úgymond vécépucoló muzulmánokkal szemben, nem lehet meg nem történtté tenni, ami már van. Tudható, hogy Afrikából a következő években tízmilliók menekülnek majd a háborúk és az éghajlatváltozás okozta éhínség miatt.

Mit csináljon, akinek lemészárolják a családját és kiszárad alóla a föld? Maradjon ott és dögöljön éhen?

Lehet így gondolkodni, keresztény testvéreim? Megvesszük az olcsó gatyát, amit éhbéren dolgoztatott bangladesiek varrtak rémes körülmények között, s csak vállat vonunk, ha rájuk ég a gyár. Mit sem számít, csak bangladesiek voltak. Lehet úgy gondolkodni, mondjuk bibliai alapon, hogy ha egy afrikai mecsetben robbantanak fel ötven embert, az kisebb veszteség, mintha európai templomban történne ilyesmi? Amúgy meg a darwini törvények döntöttek:

az élet valamiért nem itt, hanem máshol erősödött meg,

és nem elpusztulni akar, hanem teret magának.

(Fotó: Neményi Márton)

A határukat lezárók is élni akarnak, megőrizni kultúrájukat, életformájukat az asszimilálódni nem hajlandó millióktól, nem?

Árt az, aki kizárással utasítja el a feltartóztathatatlant, mert épp a történés kanalizálásáról mond le. Ettől még rettenetesen félelmetes az egész. Mondjuk az is elég ijesztő lehetett, amikor a nyugati gótok lerohanták Rómát.

Nemrég láttam Münchenben, hogy a Hotel Goethe homlokzatán az O-betűbe a tulajdonos belefestette a félholdat.

Néhány nyugati város, például Párizs egyes negyedeibe tévedve remeg a lábad, mert kiléptél az állam által biztosított komfortzónából. Olyan körzetek ezek, ahol törzsi viszonyok és alternatív törvények működnek, amit a városvezetés és a rendőrség is elfogad. Szóval könnyen lehet, hogy be fog dőlni ez a mi keresztény kultúránk, vagy annak európai építménye, szorongató erre gondolni, holott volt már ilyen a történelemben, és a világ túlélte.

És aztán?

Hogy mi lesz? Azt sem tudom, velem mi lesz egy hónap múlva, nem még Európával, de nem hiszem, hogy olyan civilizációs visszaesés következik, mint a Római Birodalom után. A jövevényeknek is érdeke ezt a civilizációt fenntartani, még akkor is, ha a szalafisták erősen kritizálják, egyébként jogosan, a nyugati világ erkölcsi romlottságát és a fogyasztói társadalom anyagiasságát. Abban azért

reménykedem, hogy a saríát nem vezetik be, mert akkor nekem nyilván végem.

Mire föl?

Mert a saría törvényei alapján bűnösnek számítok.

Milyen szempontból?

Nem elég, hogy a kölni kalifátus vezetői tudják, még itt is áruljam el?

A gyerekeinek mit javasol, hol éljenek?

Egyikük sem akar lelépni Magyarországról, és én ennek örülök. Világvándornak lenni, vagy beépülni egy idegen ország világába nem gyerekjáték, sok benne az izgalmas és újszerű, de sok ott a fájdalom is. Beck Zoli mesélte, hogy

soha nem látott együtt annyi szomorú magyart, mint a londoni 30Y koncert után.

Én amúgy soha nem akartam elmenni, akkor sem, amikor a nyolcvanas években volt olyan ifjú káder, aki kapacitált, ha nem tetszik itt, akkor el lehet menni. Szeretek itt élni, tök jó, hogy az embernek van olyanja, hogy hazája. Pláne olyan, hogy még nem Svájc és már nem Balkán. Amúgy meg nem olyan gyors a változás, tán száz év is lesz, míg átalakul Európa arca. És mért gondolnánk azt, hogy száz év múlva rossz lesz itt élni: ha nem a radikális iszlamisták veszik át a hatalmat, meglehet, sokkal színesebb és lendületesebb lesz a kontinens, mint ma. Erre, a sokféle ember kooperációját igénylő együttműködésre van azért jó példa, mondjuk New York. Manhattanen naponta majd’ egy magyarországnyi ember hullámzik át. Képzelje, mi lenne, ha a teljes magyar lakosság áthömpölyögne Budapesten! Hát, biztos patakokban folyna a vér.

A lájtos saría sem lehet olyan színes, mint a demokrácia.

Persze, én is inkább demokráciát akarok, mint bármi mást, de azért nem kell elájulni semmilyen társadalmi formától. A mi demokráciánk is gúzsba köti a polgárait, kifinomult módszereket fejlesztett ki a börtönön kívüli rabságra. Tévedés, hogy a demokrácia a jólétünket, az egyén szabad önmegvalósítását hivatott szolgálni, a valóság az, hogy miként minden államalakulat, a saját fenntartásában és biztonságos működésében érdekelt. Megfigyel, lehallgat, számon tart, és amint hibázol, rendet sértesz, lecsap rád. Megvédi az életedet az életedért cserébe. Egyszer a kanadai határon véletlenül beálltam a Security parkolójába,

szállok ki a kocsiból, két markos legény a motorháztetőre tol és a hátamba nyom egy géppisztolyt.

Szabályt sértettem. És persze az is a rabság egy módja, ha felkorbácsolják benned a vágyakat a fogyasztásra, hogy vásárolj, nyaralj, szerezd be e legdivatosabb eszközöket, te pedig kocsiért, ruháért, két hét szabadságért feláldozod az év többi napját. Lakást akarsz? Vegyél föl hitelt, ezzel szolgáltasd ki magad a munkaerőpiacnak, hiszen a részleteket fizetned kell, állás nélkül véged. Betagozódsz, megfelelsz, felszámolódik a személyiséged. Megfelelésből megfelelésbe bukdácsolsz, míg a végén belebuksz a saját életedbe, és azon kapod magad a halálos ágyadon, hogy hoppá, nem is éltem le az életemet.

(Fotó: Neményi Márton)

Magyarország merre tart?

Magyarország, úgy látszik, képtelen kilépni népmesei kereteiből. Kiskirályok, hercegek, grófok, vármegyei urak és naplopó haszontalanok, akik zsíros állásokért kaparnak, s a juttatás fejében az alapvető erkölcsi normákat is hajlandók elfelejteni, velük szemben pedig ott a szegénylegények hada, akiknek próbatétel még a mindennapi étel is. A mobilitás megszűnt,

a jó egyetemeken százalékosan kimutathatatlan az alulról jöttek aránya.

A kasztok határai szinte áthághatatlanok, ahová születtél, ott is maradsz egy életen át. Nem a kvalitás számít, mint egy normális kapitalizmusban, hanem a rokoni szálak, a kapcsolati tőke. Dinasztiák épülnek, nemcsak a gazdaságban, hanem már a művészetek terén is. A mai politika kifejezetten a középréteget preferálja, pont, mint a Horthy-rendszer, ami a vonal alatti milliókat nem tekintette a társadalom részének. Ma az adókedvezményt a gazdag kapja: aki bruttó egymilliót keres és van három gyereke, havi háromszázezerrel beljebb van, a családját közmunkából vagy minimálbérből eltartó viszont egyetlen fillért sem tud kivenni így. És akkor még az egykulcsos adóról nem is beszéltünk. Ez lenne az igazságos közteherviselés?

Vagy van az a figura, aki a Dózsa György úton száznegyvennel száguldva megölt két embert,

de miután egy bizonyos csoporthoz tartozik, szabadlábon védekezhet. Ez lenne a törvény előtti egyenlőség? A tizenkét pont szinte mindegyike aktuális ma is.

Unió Erdéllyel?

Miért ne? Természetesen a modern EU-s keretrendszerben, mondom gyorsan, nehogy valaki sovinisztának tartson.

Nyilatkozta valahol, hogy „ne Wass Albertnek adjátok vissza a hegyeimet, hanem nekem”.

Wass Albert megkapta a Sziklás hegységet,

nekem elég lenne a Hargita is.

Erdély persze gyönyörű, s nincs ember, akinek ne fájna a szíve utána, amikor hazajön onnan. Hadd érezzünk már, nem igaz? Ami pedig nem az illúziót, hanem a valóságot illeti: őrült nagy baj, hogy az elmúlt huszonöt évben egyetlen politikai erő sem volt képes modernül gondolkodni hazáról, kultúráról, nyelvről. A magyarországi baloldalnak még csak viszonyulása sincs a határon túli magyarokhoz, egyik miniszterelnökük egyenesen a kettős állampolgárság ellen agitált. El lehetne ilyet képzelni a német miniszterelnökről? A másik oldal pedig tizenkilencedik századi nemzettudattal operál, gondolkodása a Benczúr Gyula festmények és Vörösmarty Zalán futása mentén szerveződik, bár ez utóbbit csak elmesélésből ismerik. Egyik abszurdabb, mint a másik. Ennél is nagyobb baj a vidék lepusztítása, azon belül az ősbűn a rendszerváltás után a földek átgondolatlan visszaadása – nekem is jutott, kölcsön van egy rokonnál -, ahelyett, hogy a téeszekből versenyképes gazdaságokat hoztak volna létre. Lásd Dánia. Hollandiát nem is merem írni, mert ugye ők most rosszfiúk, nem lehetnek a mi nemzetünknek példaképei. Ráadásul taccsra ment a mezőgazdaságra épülő ipar, konzerv, hús, cukor, étolaj, irgalmatlan visszaélések zajlottak, a nyugatiak fillérekért vettek papíron gyárakat, de valójában piacot.

Mintha Torgyán Józsefet és az ő kisgazdapártját a francia parasztok képviselői szervezték volna be az első magyar kormányba.

A mai földesurak az uniós földtámogatás miatt a legigénytelenebb növénykultúrák termesztésében érdekeltek: repce, napraforgó, búza. Mi kell ehhez?  Egy traktor meg egy traktorista. A szülőfalum környékén harminc éve jelentős bogyósgyümölcs-kertészet volt, nem utolsósorban az apám jóvoltából, aki szakmailag irányította a szövetkezetet. Ma meg hektárszám repce terem. A minőségi növényekkel ritmusban eltűnt a magasabb szintű munkakultúra. És amilyen nívójú a munkakultúrád, olyan nívójú lesz a magánéleted meg a családi életed is, olyan nívón neveled a gyerekeidet. Ha nem a képességeid szerint vagy igénybe véve, ha a saját tól-ig-eden belül nem az ig-hez, a teljesítőképességed tetejéhez közeledsz, hanem a tól-hoz, akkor véged. Ma nem mozdulsz, holnap sem mozdulsz, és holnapután már, ha akarnál, se mozdulhatsz, mert megcsontosodik benned az elmozdulás lehetősége.

Hitt a rendszerváltásban?

Nem volt nehéz hinni. 1990 előtt egyszerű dichotómiában gondolkodtunk a világról. Szocializmus, egyenlő diktatúra, egyenlő szar. Kapitalizmus, egyenlő jó világ, egyenlő boldogság.

Íróként is ez volt a képlet?

Az író csak háttérként foglakozik a társadalommal, mert alapvetően az emberi sors van nála fókuszban, a létezés alaptraumái. A közélet az emberi lét felületi rétege, minden művész alapfelelőssége, hogy mélyebbre ásson, s hogy mindenáron aktualizálja az alapszorongásainkat, amelyek nem a fennálló közéleti állapotokból fakadnak, hanem abból, hogy emberek vagyunk.

A közélet amúgy afféle csapatgyűlés. Van a klubrádiós csapatgyűlés, meg az echotévés csapatgyűlés,

és ha beálltál ide vagy oda, akkor aztán tök perfekt az élet, nem kell gondolkodni, hiszen mindenre megvan a válasz.

Az írónak, önnek, mi számít? A példányszám? A honorárium? A díjak és az ösztöndíjak? A kritika véleménye? A fátyolos leánytekintetek száma dedikáláson meg a Rájátszás nézőteréről?

Mondhatnám, hogy ez így együtt.

Mondja.

De nem mondom.

Miért nem?

Mert igazából nem a mű utóélete a lényeg, nem az, amikor kikerül a kezemből és termékként kezd működni, hanem az, sikerült-e megírnom, amit akartam. Én nem termékgyártó vagyok, hanem világépítő. Írás közben semmi másra nem figyelhetek, csak arra, hogy jól épül-e a világ. Ha olvasóra sandítanék, könnyen eltaknyolnék az építkezésen, elbotlanék a betonkeverőben.

Az meg már hogy néz ki? Már az Apostol együttes is tudta ezt a művészi elvet, „hogyha egyszer kártyavárat építek vasbetonból, nálam lesznek majd a dzsolidzsókerek”.

(Fotó: Neményi Márton)

Egy kortárs író mesélte: eltervezte, ír egy nagyon, nagyon sikerkönyvet, hogy majd a rengeteg eladott példány után járó óriási honoráriumát szépen beosztva alkothasson nyugodtan irodalmat. A mű megszületett, de persze nem lett sikerkönyv. Önnek menne bestsellerezni?

Hát én mindig azt írok, nem? Amúgy meg nem szeretnék soha olyat írni, ami nincs ritmusban az én belső működésemmel. A műalkotás ellensége nem a rossz mű, hanem a művészi korrupció, amikor ilyen-olyan okokból csalsz, hamis művet hozol létre. Tök egyszerűen azt kell mondani, hogy:

a műalkotás tétje az igazság.

A bogyósgyümölcskertész fia című könyvemet sokan olvasták és szerették. A műnek sajátos beszédmódja, humora, játékossága van, amit az írás során kívülről-belülről megismertem. Különösebb erőfeszítés nélkül tudnék hasonlót írni, vásárolnák, talán a közönség észre se venné a csalást. Holott csak mímelem a művet, mert ezen a beszédmódon nekem már nincs mondandóm a világról. A nyelvi dizájnt tudom mozgatni,

teste lenne a műnek, de szíve nem.

A művészi korrupció fajtáiból az egyik a közönségnek mindenáron való megfelelés. A másik a hatalomnak, az államilag legitimált ideológiáknak való megfelelés. A harmadik, megfelelni a kritikának. Egyiket sem akarom, mert mind hazugságot, hamis műveket eredményez.

Mit szólna, ha Kerényi Imre beválogatna egy Háy-regényt a Nemzeti Könyvtár sorozatba?

Miért, nem válogatott be?

Egyelőre.

Ezt szomorúan hallom, s máris rossz véleményem van a kezdeményezésről.

Baj, ha egy műből látszik, választásokon hová szavaz az alkotó?

Persze, hogy baj, pontosabban az a baj, ha kilóg egy ideológia a könyvből. Íróként nem lehetnek erkölcsi ítéleteim a szereplőimmel kapcsolatban, mert a moralitás szemben áll az esztétikummal. A moralitás ideológia. Ha moralizálok, tankönyvet írok, ami lehet jó dolog, csak nem irodalom.

Nem az én dolgom eldönteni, mi helyes, mi helytelen.

Az én dolgom, hogy minden megírt élet igazságát képviseljem. Majd az olvasó eldönti, hogy Miskint szereti a Félkegyelműből, Sztavrogint pedig szar alaknak tartja, de Dosztojevszkij ezt a döntést nem hozhatta meg. Pedig Dosztojevszkij amúgy meglehetősen ideologikus alak volt, főleg öregkorára, mint a legtöbb orosz író, megzakkannak a pravoszláv szakrális felsőbbrendűségtől. Amúgy, azzal semmi gond, ha egy kormányzatnak vannak kulturális preferenciái, tőlem aztán lehet művészeti akadémia, sőt, legyen is. Nem maga az intézmény kínos, hanem az, ahogy csinálják. Sajnos velünk, írókkal is baj van, nem együtt értelmezzük magunkat. Sok éve már két csapat játszik, általában egymás ellen. Mindkét csapat arra bazíroz, hogy milyen jól jár majd, ha a hozzá közelálló párt kerül hatalomra.

Jól is járnak az aktuális kurzus barátai. A nem barátok pedig rosszul.

Szerencsére az olvasók nem így választanak, mindig olvassák azokat, akik nem kurzuslegények és persze a kurzuslegényeket is, ha jó írók. Akkor leszünk gondban, ha a hatalom belemaszatol a könyvpiacba. Ahogy Lovasi András énekli: Szándék van.

Hogyan lehet belemaszatolni?

Például könyvkiadók, terjesztők állami felvásárlásával. Olvasóilag nem visszaigazolt művek és alkotók elvtelen támogatásával. Vagy úgy, hogy egyeseket elzárnak a nyilvánosság bizonyos fórumaitól. Saját tapasztalatból tudom, hogy vannak tiltólisták.

Az milyen már, hogy egy tévés barátom megkérdezte tőlem egy gyerekkönyvíróról, hogy milyen párti,

mert fél behívni olyat, akiről kiderülhet, nem a megfelelő oldalon áll. Egy gyerekkönyvíró pártállása, hát ez elég cifra. A szocik is borzalmasak voltak, ők is szartak a nyomorultakra és a leszakadókra, ráadásul szinte észrevétlen rohant az ország a gazdasági csőd felé. Annak a nyolc évnek lett a következménye a mostani nyolc, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. De legalább a kultúra terepén viszonylag normálisan működtek. Mondjuk a szociknál ez az “egy zsidó, egy cigány” szisztémát jelenti, ami a mostaninál mégiscsak demokratikusabb. Ma simán elképzelhető, hogy egy ismeretlen, huszadrangú, viszont népnemzeti író belép a művészeti akadémiába, és onnantól havi apanázst kap, ingyen mehet a szigligeti alkotóházba, miközben ismert és jó minőségen dolgozó és aktív írókat még az állami díjaktól is elzárnak, s persze Szigligeten piaci áron alkothatnak.

Hány magyar írót, költőt képes eltartani az olvasó?

Többet, mint gondolnánk. A kilencvenes évek közepétől az olvasók, akik néhány évig csak közéleti és politikai csörték iránt érdeklődtek, lassan visszaszivárogtak az irodalomhoz, és észrevették, hogy

létezik olvasható kortárs magyar irodalom.

Azóta szerintem megerősödött egy stabil és igényes közönség. Persze az írót nem csak a piac tartja el, vannak külföldi díjak, ösztöndíjak, fellépések, s ott a színház, a film, az újságokban való megjelenés: számos csatorna, ahonnan az író, sőt a költő is bevételhez juthat.

Az ön verseit hányan olvassák? Mondjuk a Mélygarázshoz vagy a Bogyósgyümölcskertészhez képest.

Nem tudom, de olvassák. Verset olvasni jó. Jó verset olvasni még annál is jobb. A kortárs magyar költészet egyébként épp a piaci erőviszonyok miatt sokkal több érdekességet mutatott fel az elmúlt évtizedben, mint a próza. De ez csak egy vélemény.

A Mondókára emlékszik?

Mondóka?… Nem.

„Talán végre boldog lennék,/ hogyha mindig benne lennék…”

Ja! Jajaja. Valami erotikus, vicces.

„Nem lehetek mindig benne,/ csak néha van megengedve,/ mert nincs hozzá éppen kedve,/ vagy mert éppen kurva messze…”

Egyszerű felezőnyolcas.

“Meg persze, az könnyen lehet/ hogy mindig nekem se menne,/ vagy éppen túl jó nem lenne,/ végül is ez így van rendben,/ hogy ritkán van megengedve.”

Emlékszem, persze, az Alibi nevű antológia Bugyi című számába írtam kedves barátom, a sorozat gazdája, Alexander Brody felkérésére.

(Fotó: Neményi Márton)

Elemezné a művet?

Nem.

Miért?

Olyan egyszerű, hogy nevetséges volna elemezni. Mikor megírtam, nevettem rajta, meg elgondoltam, hogy majd Bródy mekkorát fog nevetni,

meg különben is utálom azt a szót, hogy bugyi.

Miért utálja?

Nem tudom, de nem a jelentése, hanem a hangzása miatt. Vannak az embernek ilyen szavai. Az ember írás közben állandóan ízlésítéleteket hoz. Vannak olyan döntések, amelyek általánosak, s vannak olyanok, amelyek pusztán az én személyes érintettségem miatt születnek, hogy én nem vagyok képes azt a szót jól használni, mert az én szótáramban kötődik hozzá olyan jelentésárnyalat, ami miatt blokkolom. Több műfajban dolgozom, és a rosszallóim szerint olyan nincs, hogy valaki mindben jó. Néha, ha van bennem elég öntudat, visszakérdezek, hogy például Mozartnál mi volt a rossz? Az opera vagy a szimfóniák, netán a versenyművek? Mert valójában ekként különböznek egymástól a műnemek.

Prózát írni könnyebb, ott a szakmai tudás képes begyújtani az ihlet rakétáit,

azért tudok metaforákban beszélni. A versnél fordítva van: ha nincs meg a konstelláció, hiába ismered a hatodfeles jambust, vagy bármilyen versformát, nem megy.

Hogy jön ez a bugyihoz?

Ja, igen, hát úgy, hogy verset megrendelésre nem nagyon tudok írni, de van olyan ember, akinek soha nem tudnék nemet mondani, és bár a ruhadarab lelombozott, gondoltam, csak megviccelem az én barátomat. Nagy gondolat azért nem született belőle.

A gondolat a fontosabb vagy a szavak zenéje?

Ezek így együtt vannak, ahogy a görögök mondták, a forma és tartalom „hármas” egysége. És nem jó, ha bármelyik túlteng.

Weöresnek az volt a problémája, hogyan fogja vissza a dallam felé vágtató paripákat, hogy ne szóródjon le a szekérről a tartalom.

Pilinszky viszont limitált formai készlettel dolgozva is képes volt autentikus mű létrehozására.

Ön hogyan versel? Vannak dallamlovak?

Elég sokat játszottam versformákkal, gyerekkorom óta, de most csak akkor írok kötött formában, ha fordítok vagy dalbetétet írok. A szabad vers amúgy nem szabad vers, csak a formai kötései nem felelnek meg a bevett szabályoknak. Fülre írok, a tanítványoknak is mondom, akár verset írnak, akár prózát, hogy olvassák föl hangosan, s hallani fogják, hol botlik a ritmus.

Ahol fülre falsol a szöveg, ott biztos, hogy tartalmi hiba is van, maszatosság,

pontatlanság, rossz szóválasztás, túlírás.

Említette, hogy a kritikusai szerint túl sok műfajban mozog, a regénytől a színházon át a színpadi zenélésig, a festészetig. Igaztalan a kritika?

Nyolc-tíz éve egy író-olvasó találkozón azzal nyitott az engem faggató irodalomtörténész, hogy milyen érzés sikeres prózaírónak és bukott költőnek lenni.

Lefagyott? Kiröhögte?

Jobb ilyenkor nevetni. De persze folyamatosan megy belül ez a számonkérés. Eltaknyoltál vagy megcsináltad? A kritika sértheti a hiúságodat, megbánthat, félelemmel tölthet el,

de a legrosszabb, ha azt érzed, hogy nem csináltad meg.

Magad vagy az előállító és az ellenőr is. Ellentmondásos, hogy ellentmondást nem tűrve kell magadat orrondörgölni. S akkor még ott van az is, hogy ugye szeretném, ha szeretnének.

Önt szeretik?

Azt hiszem, van egy bizalmas közelség köztem és az olvasóim között. Mondjuk úgy, közvetlenség.

(Fotó: Neményi Márton)

Mindig is szerették?

A művészi életművek mögött rendre ott a szeretetdeficit, valami olyan sérültség, amit helyre akarsz hozni. A mű ilyen szempontból nem más, mint az az erő, amivel az alkotó megpróbálja visszabillenteni a világot a helyes útra.

Mi az ön traumája?

Van pár… Az alapprobléma, hogy egy Freud előtti világba születtem bele.

A szüleim nem nemszerettek, hanem nem mutatták, hogy szeretnek.

Emlékszem, húsz voltam, a katonaságból jöttem haza, ahol én nagyon kikészültem, s hajszál híja, hogy túléltem. Arra ébredtem, hogy anyám megsimogat. Furcsa érzés volt. Kérges volt a tenyere.

Nem a Bugyiban, hanem egy másik Alibiben, a Gyermekkorban jelent meg az El című novellája egy a szülőfalujából fővárosi gimnáziumba kerülő fiúról, abban is szerepel kérges anyai tenyér, meg olyan mondatok, hogy: „Összeszorult a gyomra, és azt érezte, hogy az apa egyszer feldühödik, és agyonveri, holott az apa soha nem ütötte meg, csak amikor egészen kicsi volt, talán mert a konnektorba akart nyúlni az anyja hajcsatjával, ő mégis az apa minden hirtelen mozdulatánál összerezdült, marokra szorította a tenyerét.” Ön a főhős?

Már amennyire lehetek egy novella hőse. Az irodalmi művek hősei, a narrátorok és versalanyok mindig teremtett személyek, akkor is, ha nagyon azt a látszatot akarják kelteni, hogy azonosak a szerzővel. De folytatva a panaszáradatot: a gyerekkorban beseprett sérelmeket tovább fokozta a Budapestre való beilleszkedés nehézsége. Félreértés ne essék, én akartam Budapestre kerülni, és egyértelmű volt számomra, hogy nincs keresnivalóm vidéken, de mégis

rosszul esett, hogy nem tapsvihar fogadott, hanem inkább szájhúzogatás, ez a mi a francnak jöttél ide tekintet.

Nem a haverjaimmal volt a gond, hanem a felnőttekkel, a szüleikkel, főként a tanárokkal. Megalázás, büntetés, rosszallás, negatív értékelés, aminek okait a szüleim is kizárólag bennem látták.

Mivel érdemelte ki?

Az alapproblémát úgy nevezném, hogy nyelvváltás. Ez nem arról szól, hogy tájnyelven beszél valaki, inkább azt jelenti, hogy másmilyenek a tapasztalati paraméterei egy városon beszélő embernek, másképp fókuszálnak a mondatok, más a ritmus, s nekem ezen a nyelven kellett megfogalmaznom, ki vagyok, honnét jövök. Minden váltásban ez a legnehezebb, akár vidék-Budapest, akár Budapest-London a reláció, vagy netán egy válás után egy másik nővel: megértetni az új helyen, hogy addig ki voltál, hogy ne kelljen lehasítanod évtizedeket az életedből. Mert ugye nincsenek csereszavatos évek, csak azok vannak, amik vannak.

Ha lehazudsz valamit, elveszíted, de még ennél is rosszabb, hogy beléd gennyesedik a letagadott idő, és egyszer majd felfakad és mindenedet elönti a sárga trutyi.

A gimnáziumi nyelvváltást ügyetlenül intéztem, legalábbis azt hiszem. Úgy akartam viselkedni, mint a budapesti osztálytársaim, én is szabad akartam lenni, laza és időnként szemtelen. De nem lehettem, mert a budapesti osztálytársaim mögött ott álltak a budapesti anyukák és apukák, mögöttem meg nem állt senki. Ráadásul az osztálytársaim ügyesen tudtak szemtelenek lenni, ismerték azt a nyelvjárást, míg az én szemtelenségem buta volt, néha modortalan, végül én lettem a bangladesi, amolyan jut is, marad is belőle gyerek, aki, ha lemorzsolódik, sebaj. Vágtam magam alatt a fát, nagyképűsködtem, hogy én vagyok a jó fej, de amikor másodikban megbuksz magyarból, s haza kell vinni a bizonyítványt…

Bukott magyarból?

Ja. És akkor már nem érzed magad annyira stabilnak. Idegileg, lelkileg összeomlottam, amit ráadásul nem vettek észre a körülöttem lévő felnőttek, s csak nyomták rám a rosszat. Az irodalomfogalmazásaim osztályzása úgy nézett ki, hogy

az egyik dolgozat egyes, a következő nullás, a harmadik kiosztásánál meg azt mondta a tanár, hogy „a te füzetedet elvesztettem”.

Egy idő után nemcsak rendbontóként tartottak számon, és mentek haza a szüleimnek a levelek az iskolából meg a kollégiumból, hogy „ifjúsághoz méltatlanul viselkedik, bomlasztó magatartást tanúsít”, hanem rossz tanuló is lettem. Megijedtem, próbáltam keményen tanulni, de addigra a tanárok beskatulyáztak, erre úgy döntöttem, nem tanulok. Az érettségi után volt pár év, amikor nem lehetett tudni, talpon maradok-e, vagy beszippant a budapesti csavargók világa. Visszamenni vidékre nem akartam, felsőoktatásra nem volt esélyem, lébecoltam Budapesten. Egy évig újságot hordtam ki, egy évig könyvesbolti raktáros voltam, közben

1979-ben három-négy hónapig utcán laktam,

néha haveroknál, ha befogadtak. Élmény szempontjából gazdag merítés, de ha benne ragadok, már nem élek.

(Fotó: Neményi Márton)

Hogy nem vitte be rendőr?

Nem voltam közveszélyes munkakerülő, mindig volt állásom, csak lakásom nem, bár papírforma szerint még az is, mert az utolsó albérlet címe benne maradt a személyimben, szóval a rendőrökkel nem volt gond. A város akkori csavargói nem hasonlítottak a mostani homleszekre, zömmel művészfélék, a hatvanas évek szabadságvágyából táplálkozó majdnem hippik, de nem az olyan kicsit szánalmasak, vagy inkább meghatóak, amilyeneket ma is látni Amerikában. Az igazi amerikai hippi ugye a felső középosztályból jött, értsd, kurva gazdag szülők gyereke,

beintett apukának, meg apuka vállalatának, aztán egy-két év alatt megunta a marihuánát,

vagy csak simán elfogyott a tarisznyájából a fű, kijózanodott és visszament apuka cégébe, szóval olyan nagyot nem bukott. Az alulról jövőknek viszont nem volt hová visszamenekülni, ők most azok a békejelvényes, gitáros öreg nénik meg bácsik, akik feltűnnek néha a Central Parkban. A hetvenes évek magyar hippijei mindenfelé ténferegtek a városban, ilyenekhez csapódtam. Jó pár éjszakát valami bolthelyiségben töltöttem egy művészcsapattal, hatalmas absztrakt festményen aludtam, mondták,

a festő már kint kokainozik a boldog nyugaton.

Aki kiment, arról aztán volt egy egész legendárium, erről a festőről is az hírlett, hogy Andy Warhollal állít ki, meg hogy, ha ki lehetne vinni ezt a piszok nagy képet egy svájci gyűjtőnek, kurva gazdagok lennénk.

Jó fekvés esik absztrakton?

Ez a művész valamiért úgy érezte, hogy rohadt vastagon kell felvinni az olajfestéket. Csupa domb, kiemelkedés, élek, csúcsok.

Fájt a felület.

Húzós volt testi valójában tapasztalni meg az avantgárdot.

Hogyan keveredett ki a hippiségből?

Volt egy lány, hát ilyen egyszerű. Igazából minden rossztól ő mentett meg. Az ő életbe való beágyazódása pont az ellenkezője volt az enyémnek: a kitűnő tanuló, aki nyílegyenesen halad a kijelölt és megfelelő utakon. Tulajdonképpen azért küzdöttem, hogy ne veszítsem el. S amíg rajtam múlt és rajta, nem is veszítettük el egymást. De nem minden múlik rajtunk.

Anyám mindig úgy fejezte be a mesét, hogy meghalt Andersen, vége a mesének. Arról nem volt szó, hogy a főszereplők is meghalnak,

Andersen meg tovább él.

Sokszor hangoztatta, hogy házasságpárti.

Mindenkinek az a jó, ha van egy ilyen hosszútávú kapcsolat, ott van idő és tér az örömre és a fájdalomra is. Ám ebben is létezik a realitás, mint a népvándorlásnál, ami fölött ostobaság szemet hunyni: a kapcsolatok többsége válással végződik. Általános minta, hogy már az első sérelmeknél radikálisan reagálsz, nem vársz, hogy kiforrjon a helyzet, nem várod ki, hogy mélyebben megismerd a másikat. Holott idő kell, hogy a másikba bele tudj kuckózni úgy rendesen. Oké, nem várod ki, seperc és átlépsz egy új kapcsolatba, de ha már átléptél, ne hasítsd ki magadból az előző éveket.

Felelős vagy a gyerekeidért, az életed volt társáért,

s persze felelős vagy az együtt töltött időért is. Ez az életünk, nem mehet semmi sem a pocsékba, még azok az évek sem, amelyeket szívesen elkerültünk volna.

A lengyel nőkről írta valahol, hogy „olyan melegség jön belőlük… nem győzik kisimogatni a férfiak fagyos lelkét”. Igazak az ilyen szlávos sztereotípiák?

Az utazásaim kapcsán írt esszéket tartalmazó Ország, város, fiú, lány könyvben szerepel ez a mondat, ahol szándékosan játszottam a sztereotípiákkal. A sztereotípia tulajdonképpen jó, mert biztonságot ad, megmondja, hogy mi micsoda és milyen, eligazít a dzsungelben. És a sztereotípia rossz, mert legyen szó világról, társadalomról, emberről, unalmassá teszi, megmerevíti az életet. Nekem, miután magamat szláv eredetűnek tartom – nem kell nevetni, van, aki úgy gondolja magáról, hogy hun, ahhoz képest ez mégiscsak bocsánatos bűn -, az az egyik sztereotípiám, hogy a szlávok rettenetesen érzelmesek. Az meg egy másik tulajdonságom, hogy heteroszexuális vagyok, ezért a lányokra figyelek jobban. E két premisszából következik, hogy szláv területen járva olyan mondatok fakadnak belőlem, hogy a lengyel lányok melegszívűbbek, mint más nemzetek lányai.

Ami vagy igaz, vagy nem igaz. De inkább nem.

Mindenesetre írni jó róla.

Fotó: Neményi Márton

Már a gimnáziumba úgy érkezett, hogy író lesz?

Valójában régész akartam lenni, de a rossztanulósággal hamar eldőlt, arra semmi esélyem.

Bírta volna az ásatások monotóniáját?

Az nem vonzott, hogy Aquincumban cserepeket csiszoljak fogkefével. Engem Sir Arthur Evans és Henrich Schliemann életműve inspirált, Tróját akartam, minimum, meg Krétát, vagy inkább együtt a kettőt, szóval ott is a világépítés volt a cél. Ez azért írásban könnyebb,

nem kell annyit lapátolni, meg olyan helyen élni, ahol hülye bogaraktól kell félni,

hogy megcsípnek és elpatkolsz.

Hippiként, az utcán is írt?

Bármennyire is szorongó alkat vagy, amikor írsz, te vagy a fáraó, te mészároltatsz le ezer mondatot egyért, de ez csak akkor megy, ha hiszed, ha tudod, hogy képes vagy a helyes mondat megfogalmazására. A gimi minden önérzetet összetört bennem, ezért hiába ambicionáltam művészi pályát, rettegtem egyetlen sort is leírni.

Volt néhány év, amikor nem tudtam semmit sem írni.

Egyszer azt gondoltam, meg kéne fogalmazni ezt az önérzethiányt, hogy képtelen vagyok kimondani bármit is. Akkor írtam egy verset, így kezdődött: “Ta tav tav, /asz asz asz/ van van van. Tavasz van.” A művek célja a lehető legautentikusabb módon eljutni az egyértelmű állításig.

Azt mondta valahol: „Mindenütt össze tudom szarni magam a rettegéstől.”

Hát igen, de ezt már kevesen hiszik el rólam, mert ugye nem ezt látják. De azért időnként produkálok húzós dolgokat.

Amerikában színpadon ájultam el.

Ráadásul nem is azon a színpadon, amitől rettegtem, merthogy angolul kellett beszélni, és hát az angolom, hogy is mondjam, orosz szakos, szóval nem ott, hanem előző nap egy magyar könyvesboltban tartott fellépésen. Annyira szorongtam a másnaptól, hogy simán ledőltem a székről. Mindenki megdöbbent, hát tök hiteles voltam, mert pont az történt, ami történt, kihúztak a levegőre, mire kiért a mentő, magamhoz tértem, és végigcsináltam a fellépést.

Mert a munkát meg kell csinálni.

A többi magánügy.

Úgy általában attól szorong, hogy „Háy nem elég jó”?

A hozzám közelállók szerint jobb, ha nem beszélek szorongásról, mert az annyira ellentétben van a működésemmel, hogy senki el nem hiszi. De hát mégiscsak szorongó alkat vagyok, amiben benne van nyilván az is, hogy mindent szeretnék jól csinálni, és benne van a félelem az új helyzetektől, meg a kommunikációs ügyetlenség,

hogy szeretek beszélgetni, de nem tudok társalogni.

Kipróbált helyzetekben, főleg, ahol tudni, hogy mi a szerepem, elég ügyesen működök. És viszonylag jól kialakítottam, hogy a szorongást katalizátorként használjam, ezért a nagy szorongások erőteljesebb színpadi jelenlétet hoznak ki belőlem.

Múltkor egy pszichiátertől azt hallottam vissza, hogy én épp mániás szakaszban vagyok, pedig csak hangosan beszéltem, ő meg túl közel ült a hangszóróhoz.

Egyszer kerekasztal-beszélgetésre hívtak egy biztosítótársaság jubileumi ünnepségén, kellett nekik egy író is. Mindenki arról mesélt, milyen jó, hogy a biztosításainak köszönhetően megszűntek a szorongásai, én meg azt találtam mondani, hogy bocsánat, de nem szeretném, ha megszűnnének a szorongásaim, én azokból élek. Mindenki cipel szorongásokat, sérelmeket, a különbség csupán annyi a művész és a civil között, hogy előbbi nem elrejti, hanem aktivizálja a sérelmet, azt hiszi, ha nekimegy a művel a világnak, a világ sora is jobbra fordul. A túl egészséges ember, azt hiszem, nem is volna képes művek létrehozására.

És a bolond?

Az sem. Van Gogh azért lett öngyilkos, mert érezte, hogy végérvényesen belesüllyed az elmebajba. A sérültséged nem lehet patologikus, az alkotáshoz kell, hogy tárgyszerűen vizsgáld magad, különben csupán a privát sérelmeidről tudsz beszélni. Móricz a naplójában megírja az édesanyja halálát, beszámol, anyuka mit csinált, mit evett, hogyan esett össze. Rideg tárgyilagossággal néz az őt magánemberként nyilván mélyen megviselő eseményre. Már naplószinten sem képes magánemberként írni, rögvest eltávolít, vizsgál. Persze a distancia

nem azt jelenti, hogy leszakítod a szívedről az írásod tárgyát, hiszen a vér, az érzelmi muníció onnan jön.

Egy mű létrejöttéhez önismeret, állandó belső kutakodás kell. És akkor tán megúszod a nárcizmust vagy más privát elragadtatottságot, ami lehetetlenné teszi, hogy magad helyett a mű tárgyára figyelj, ami, hogy kicsit ellentmondásosan fogalmazzak, lehet akár önmagad is.

Ön is veszélyben van?

Hát, ha beüt a világsiker, és Hollywood filmet csinál például A gyerek című regényemből, és

tele leszek lóvéval meg műmellű csajokkal,

akkor majd veszek magamnak egy szigetet a honorból, és végleg saját magam elragadtatásában élem az életem.

Bánná?

Hogy én most bánnám-e azt, ami akkor lesz, amikor nem most van? Erre nem tudok válaszolni.

Venne szigetet?

Nyilván vennék, de amúgy jól vagyok így, sziget nélkül is, megvan mindenem, ami kell. Soha nem voltam a világgal szemben követelőző, és nem gondolom, hogy bármi is járna csak úgy hozomra. Viszonylag szerényen élek, nem változtatok az életmódomon, bármennyi pénzem van, lesz, lenne. Csak ha nagyon kevés lesz, de azt meg kényszerből.

Látni, meddig tehetséges egy író? Van az a pont, ami után le kell tenni a tollat? A kilencvennégy éves Kosáry Domokos mesélt tán az utolsó interjújában a volt professzoráról, aki kérte a tanítványait: amikor először csöpög úgy az orra, hogy nem veszi észre, szóljanak rá, hogy tessék visszavonulni. Mi van, ha az író orra elcsöppen?

Az író kizárólag akkor tehetséges, amikor ír. Amikor nem ír, tehetségtelen. Sose tudhatod, holnap tudsz-e értelmeset papírra vetni. Imádkozz, hogy észrevedd, amikor íróilag lezüllesz. Nehéz ügy. Ha nem tudsz dugni, az elég látványos, de ha nem tudsz írni, könnyen lehet, hogy fel se tűnik.

Fotó: Neményi Márton

 

Interjúkötet a 24.hu szerzőjétől

Layout 1

„Terike is iszogatott, én is iszogattam.”

„Az Orbán Viktor is geci. Az is geci. Azt is leírhatja.”

Megnézem most »

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.