Közélet

Gerlóczy Márton: Egy addiktológussal ittam tegnap este

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2016. 10. 21. 07:10

Egy barátjával repülőre ült, hogy a telet egy thai szigeten töltve mindketten megtisztuljanak: a barát a piától, ő pedig Magyarországtól. Elvonókúra címen regény született az útból. Nagyinterjú  alkoholról, Népszabiról, Risztov Éva rántott szeletéről, lehangoló netes sajtóról, Bob Dylanről, a habokban pucsítva, csücsörítve, sikongatva szelfiző lányokról, meg arról, mi kell ahhoz, hogy kiszőkítse haját a kortárs író: arról, hogy hol szar, s hol nem szar. A végén persze iszunk egy sört.
Korábban a témában:

Mit iszol?

Teát.

Teát?

Igen.

Az Elvonókúráról fogunk beszélgetni.

Azért.

Minden oké?

Egy addiktológussal ittam tegnap este.

Mit ittatok?

Én egy kis kiszerelésű búzasört, ő semmit.

Szakmai megbeszélés zajlott?

Olyasmi. Egy addiktológián tartjuk majd a könyvbemutatót, azt szerveztük.

24.hu / Neményi Márton

2014 decemberében repülőre ültél egy barátoddal, “a pincérrel”, hogy a három téli hónapot egy thai szigeten töltve megtisztuljatok, ő a piától, te pedig Magyarországtól. Erről az útról szól a regényed, az Elvonókúra. Ahogy írod, „távol akartam kerülni attól a helytől, ahol először a kerületemet, aztán a várost, az országot és végül a kontinenst is megutáltam”. Mert ez itt „az italba menekülés, az önpusztítás kultúrája”, ahol „a legnagyobb büszkeség egy ember életében, ha annyira kifordul magából, hogy semmire sem emlékszik, ha sikerül olyan mélységbe süllyednie, amiről később nem is tud”. Ez az a hely, ahol „beteg voltam bizonyos értelemben, fertőzött ember… és a haragtól, mely ártatlanságomból és büszkeségemből fakadt, már szinte teljesen megvakultam”. Tényleg ennyire szar hely ez a mai Magyarország?

Én ilyet nem mondtam. Én ilyet egy szóval sem mondtam, szerkesztő úr. Maga szerint szar?

Hol szar, hol nem szar. Az mondjuk jó, hogy nem lőnek. Meg az is jó, hogy el lehet innen menni. És az is jó, hogy a tea meleg, a sör pedig hideg.

A szigeten az olasz ismerőseim ugyanúgy szidják Milánót, ahogy én szidtam Budapestet. Én itt éltem túl sokat, ők meg ott.

Hát az embernek már elege sem lehet?

Az olaszok most még boldogok ott a szigeten, aztán később majd azt a szigetet szidják, ahogy egy amerikai ismerősöm, aki már nyolc éve él ott.

A thai sziget is szar?

A szigeten minden adott arra, hogy boldog légy. Egy darabig.

„Egy szeméttelep, a nyugat szemétlerakó helye, ahol a feladatok elől menekülők úgy heverésznek, mint a sérült régiségek, színes tévék… Semmirekellők mesés paradicsoma a thai állam zöldellő pénztárcájában… Ahol egy katonai diktatúra kellős közepén a pénzért cserébe mindent szabad.”

A természet csodálatos, a turisták némelyike kevésbé. Azért például az csak nem normális, hogy egy-egy fullmoon party közben, után több ezer ember bebaszva, bedrogozva ül motorra, aztán a balszerencsésebbeket zsákban szállítják haza a szüleiknek. Mindent szabad.

Sok a drog?

Aki keres, talál. Én nem keresem. A rendőrökkel vigyázni kell, vadásznak, de nem a kábítószerre, hanem a pénzre. Ha elkapnak, fizess rögtön, mert ha bevisznek, annak börtön a vége, ami Thaiföldön különösen kellemetlen tud lenni, mesélik.

Az egyik kocsmáról írod, hogy „szerencsére nem mindenki szívott, ott volt például egy rottweiler”.

Azóta elpusztult szegény. Megmérgezték. Vagy beleszívott valamibe.

Ez a thai sziget – mert nem mindegyik ilyen – eleve csupán illúzió, legalábbis a nyugati ember számára, nem az életük része, csak egy kúra, ahol nem történik senkivel semmi, ez is a cél, hogy ne a saját életüket éljék, hogy kilépjenek a világból, az életükből.

És közben, nem szabad elfelejteni, mert mégis csak ez a legfontosabb: meleg van.

Meddig jó kívül maradni az életeden?

Én idén négy hónap után visszamenekültem Pestre. Van, aki ott ragad, depresszióba zuhan, ül padlizsánarccal a tengerparti kocsmában, és minden napja teljesen egyforma. Az egyik ismerősöm huszonnégy óránként rakja ki a fészbukra az aktuális, amúgy gyönyörű naplementéket, „what a wonderful day!”, hétfőn, kedden, szerdán, és így tovább, saját magának is bizonygatva, hogy milyen jó ott neki, de esténként csak kinyögi, hogy „úgy mennék már innen, csak senki sem veszi meg a kocsmámat”. A Paradicsomba kerülve különösen ostoba és üres dolgokban kezdenek hinni a nyugatiak. Egy gyönyörű svájci lány mesélte, hogy durva trópusi láz terítette le, de nem ment orvoshoz, nem vett be gyógyszert, mert szerinte a dengue-lázt a léleknek kell meggyógyítania, inkább agonizált a bungalójában, kis híján meghalt, fogyott tizennyolc kilót. Elmagyarázta, hogyan találjam meg önmagamat, rettenetes dolgokat mondott, fel is vettem egy félórás monológját a telefonomra, olyanokat, hogy „a hegy az hegy, a vízesés az vízesés, de vajon mi van mögötte?”.

24.hu / Neményi Márton

Megmondtad neki, mi van mögötte?

Annyit mondtam: aha. Majd távoztam. Ennek láttam a legtöbb értelmét.

A nőkről sok jót nem írsz az Elvonókúrában, mondjuk a korábbi regényeidben sem.

Ezt visszautasítom, szerkesztő úr.

Mi az, hogy a nőkről? Ilyen nincsen. Emberekről írok.

A minap írt egy hölgy, hogy nagyon tetszik neki a könyv, a nőgyűlölő felhangot leszámítva. Kértem, hozzon már néhány példát. Erre írja, hogy a hatvanhatodik oldal botrányos. Megnézem, a hatvanhatodik oldalon szó nincs nőkről. Írok neki, visszaír, hogy a százharmincadik oldal aztán végképp vállalhatatlan. Megnézem, ott sincs szó nőről. Végül kiderült, hogy az évekkel ezelőtt készült A csemegepultos naplóját tarja a kezében. Aztán ahhoz képest, hogy nőgyűlölő felhangról beszélt, meghívott magához a vidéki házába, de ez most mindegy.

Az Elvonókúrában első látásra beleszeretsz a rózsaszín bugyiban, kávébarna bőrrel a thai kocsmába lépő orosz Elenába. Azt mondod, a szerelem kórság, Elena megpillantásával „a legyengült lelkem immunrendszerét azonnal megtámadta a szerelem hiánybetegsége”.

Elena igazából vicc, egyszer láttam, nem is randiztunk, de két-három napig tényleg szerelmes voltam belé, amire persze kicsit rájátszottam a valóságban és a könyvben is. A szerelem nem való nekem, hülye leszek tőle.

Mit csinálsz hülyeként? Afterséveddel telespriccelt rózsaszín levélpapíron időmértékes verset küldesz?

Hülyén viselkedem, még féltékenykedem is, ami megbocsáthatatlan.

Szerencsére elég rég kerültem ennyire súlyos állapotba, illetve máshogyan szeretek, megtanultam ügyesen szeretni, nem pedig úgy, ahogy Elenát kellett volna szeretnem, aki Coelhót olvasott a parton.

Az megbocsátható, amikor a habokban pucsítva, csücsörítve, sikongatva szelfiző „nagyon szép orosz lányokról” azt írod, hogy „pusztán azért nem jutott eszükbe, hogy nevetségesek, mert a növényeknek nem jut eszükbe semmi, egy rózsa csak kinyílik és a napsugár felé fordul, és közben nem jut eszébe semmi, csak az Instagram, vagyis az élet”.

Te is röhögsz.

Naná.

Hát, ha egyszer növények voltak. Pucsító növények. Történetesen nők. A barátaik is ott voltak, róluk is írtam, férfigyűlölő meg nem vagyok? Vagy oroszgyűlölő?

A regényben beszámolsz a „negyvenkilós Annáról”, az ittas operatőrnőről, akit pár órával a megismerkedés után bungalódba fogadtál, hogy másnap azt jegyezd fel: milyen jó, hogy többé sose látod, Anna utazik haza, „várja őt Seremetyjevo, s engem a barátságos magány”.

Nem ő volt az igazi, na.

Elena viszont nem viszonozta a szerelmedet, és a csalódás nyomán őszre festetted a hajad. Pontosabban ősz frizurát terveztél, de Kozmix-szőke lett belőle.

Nevetséges voltam. Az ilyenek miatt mondom, hogy nem akarok ebbe az állapotba kerülni.

Úgy viselkedtem, mint egy nő, ők rohannak fodrászhoz, ha valami bajuk van.

Tessék, már öngyűlölő is vagyok.

Meddig tartott a szőkeség?

Amíg a szerelem: két-három napig, aztán kopaszra nyírattam magam.

És közben az író látta magát kívülről, hogy milyen komikusan viselkedik?

Persze. És élvezte a látványt.

Még idézek az Elvonókúrából.

Hagyjuk már.

24.hu / Neményi Márton

„Eszembe jutottak mindazok a nők, akikkel részegen hazafelé támolyogtam életemben, akik örömükben, a langyos sörben úszkálva énekelni kezdtek, és azt mondták, hogy ők világéletükben énekesek szerettek volna lenni… és nekem végig kellett hallgatnom ezeket az énekléseket, és azt kellett mondanom, hogy fantasztikusan énekelsz.”

Vannak ilyen lányok.

Milyenek?

Akik underground dívák akartak lenni.

És ha alkohollal locsoljuk a meghiúsult karriert, ez sarjad ki: egy sörszagúan éneklő nő.

Amúgy igazságtalan vagy velem, mert egyáltalán nem szoktam kihasználni az ilyen részeg énekléseket.

Hanem mit csinálsz?

Elfutok.

Futsz?

Óriási sprint. Hazamenekülés.

Egy időben szokásom volt elfutni. Nagyon jók voltak azok a futások. Iszonyú jólestek.

Hol az utcán, közvetlenül mellőlük startoltam el, hol olyankor, amikor a mosdóba mentek.

Szerepel a regényben egy elég durva esemény a szigetre érkezés előtti utolsó, még városban töltött éjszakádból, le se írom, mert letérdeltet bennünket az erkölcsrendészet meg a médiahatóság. Az tényleg úgy volt?

Úgy. De tényleg le ne írd!

Akkor a könyvbe miért került bele?

Ez egy napló, és ha a pincér életét kiteregetem, nem hallgathatom el a rám nézve legkellemetlenebb epizódokat sem.

Minek, kinek a története az Elvonókúra? A pincéré? A titkolt és kevésbé titkolt alkoholistáké? Vagy a megfigyelőé?

A célom az volt, hogy tükröt tartsak a pincérnek, dokumentáljam az elvonókúráját, dokumentáljam, sikerül-e, ha nem is leszokni, de legalább nem inni annyit abban a három hónapban, sikerül-e jól éreznie magát, aztán esetleg tiszta fejjel új életet kezdeni.

Írás közben pedig szerettem volna megfejteni az okát is annak, miért lett alkoholista. Ezen túl a nem alkoholista olvasókkal azt igyekeztem megértetni, hogy az alkoholista miért nem tudja abbahagyni az ivást, az alkoholista olvasóknak pedig igyekeztem megmutatni, mit művelnek a környezetükkel.

És?

Üzent pár alkoholista, hogy miután olvasta a könyvet, nem ivott. Pár napig. Az is valami. Vagyis semmi.

Mehetnél előadói turnéra anonim alkoholistákhoz.

Áh, oda csak absztinens teheti be a lábát, én pedig olykor azért iszom. És pocsék előadó vagyok.

A regényben sok jóval nem biztatod a célcsoportot: „Az alkoholista, az alkoholista marad, és az absztinenciát csak valamiféle kóma árán érheti el, legyen az vallás vagy a semmi.”

Azért van példa a gyógyulásra.

De az egy új, egy másik élet, ami nekem nem menne, és nem is vágyom rá, elég melóm van a mostaniban, nem akarok másikba kezdeni.

24.hu / Neményi Márton

Saját magadat is az alkoholisták közé sorolod?

Alkoholista nem vagyok, rendszeres alkoholfogyasztó viszont igen… Illetve, inkább azt mondom, hogy alkoholista vagyok, és akkor nem mutogat rám senki, hogy né’, ott az az alkoholista, aki egy alkoholistáról írt regényt, de nem vallja be, hogy ő is alkoholista, csak osztja az észt az alkoholistákról.

A pincér részegségének finise, amikor megjelenik szemében az őrület, aztán tovább iszik, ettől barnamoszattá válik, majd még iszik, és agyhalott lesz belőle. Te ittad magad valaha is legalább barnamoszattá?

Én, ha érzem, hogy sok, hazamegyek, a barnamoszatsághoz olyan alkat kell, olyan gének. De természetesen kerültem már olyan helyzetbe, ami, hogy is mondjam, méltatlan volt.

A pincért „nem tanították meg szeretni, rosszul képezték ki a szeretet elfogadására és viszonzására, és emiatt képtelen volt kiépíteni és gondozni és ápolni emberi kapcsolatait”. A szeretetlenség csinál alkoholistát az arra hajlamosakból?

A zűrös család azért általában ott van a háttérben. Lehet, nem reprezentatív a mintavételem, de az általam ismert függők, főleg a hernyósok között csupa apa- és anyahiányos figurát látok.

Az Elvonókúra egyik következtetése, hogy egy szinten túl csak haragudni lehet a piásra, és menekülni tőle, nehogy a hozzátartozót is magával rántsa. Hagyni, hadd süllyedjen a meder aljára, s közben remélni, nem fullad meg, hanem elrúgja magát az iszapból. „A barátok tanácsai nem segítenek, ellenkezőleg, egyre távolabb és távolabb tolják tőle, mert akit az ember szeret, attól fél a legjobban, az előtt nem szívesen mutatkozik gyengének.”

Az addiktológus is megerősítette a pincér megfigyelése során szerzett tapasztalatomat: el kell jutni a mélypontig, máshogy nincs megtisztulás.

A szigeten számomra is volt mélypont, mégpedig az, amikor rájöttem, hogy nem tudok segíteni a pincéren, én nem tudom az ő fejét kihúzni a szarból. De így is élveztem a munkafolyamatot, azt, hogy úgy írok valakiről, úgy figyelem meg őt, hogy senki nem tud róla.

Lehet, hogy jelentkezem is a nemzetvédelmi hivatalhoz, és ez a kötet lesz a referenciamunkám.

Most, hogy megjelent az Elvonókúra, a pincér szóba áll még veled?

Nagyon tetszik neki a könyv. Ami részben annak köszönhető, hogy miután hazajöttünk, megjárt egy igazi elvonót, ahol megtanult szembenézni önmagával. Anélkül, azt mondta, csomó mindenen megsértődött volna.

Regényeidben, novelláidban számos rokonodról, barátodról írsz fájóan őszintén. Közülük hányan szakították meg veled a kapcsolatot az írásaid miatt?

Nem olyan sok. Egy fiúról még az Igazolt hiányzásban írtam meg, hogy tizenegy évesen egy lány miatt körülmetéltette magát, aztán kamillateába áztatta a micsodáját. Halálosan megsértődött ezen a hülyeségen. Pár rokont is elvesztettem, de maradt még bőven.

Mi tetszik a pincérnek az Elvonókúrában?

Remélem az, hogy a diagnózisom helytálló, az analízis pedig alapos. Visszahúzódó fiú, nem szeret részt venni az életben, és a regénnyel lett nyoma, méghozzá írásos nyoma a létezésben.

Nem mindenkiről írnak négyszáz oldalas regényt, rólam például még senki nem írt.

Lámpalázas, legalábbis józanul, pont, mint én, ezért apránként öntötte rám a véleményét, az első üzenetében azt írta: „Lenyűgöző. Többet nem iszom, legalábbis nem úgy.”

Látta kéziratban a regényt? Húzhatott belőle, ha már róla szól?

Fölajánlottam neki, de szerencsére nem kérte, azt mondta, ilyen nagy szavakkal, hogy „nem szükséges, mert nem nekem, hanem az utókornak írsz”. Egyébként pedig igazán szimpatikus figura ő a regényben.

24.hu / Neményi Márton

És te szimpatikus vagy benne?

Nekem már csak azért sem dolgom szimpatikusnak lenni, mert nem rólam szól a könyv.

Dehogynem.

Jó, rólam is.

De sose hajtottam rá, hogy szimpatikus legyek.

Persze azt sem élvezem, ha netán unszimpatikus vagyok, egyáltalán nem.

A regényeidben Márczy Lajosként beszélsz magadról. A névnek mi a története?

Gerlóczy Márton Lajos vagyok. A Márczy meg a Gerlóczyból jön, nem túl kreatív.

Lajos, úgy tudni, azért lettél, mert a családodban jeles ősök után szokás elnevezni az utódokat: te Áprilyt követed a família Lajosai között.

Azért lettem Lajos. Ahogyan az öcsém, Zsigmond a Dezső utónevet kapta a nagyapám miatt. Vagy a húgom a Mártát a nagymamám után.

És ott van még Jékely Zoltán is. Nyomaszt vagy idegesít, ha őket emlegetik előtted?

Nem akarlak összezavarni, de Áprily eredetileg Jékely.

Nem mondod.

Huszonéves koromban minden beszélgetés velük kezdődött, mintha én tehetnék róluk, untam. Amikor nagy reklámkampánnyal kísérve kiadták az első regényemet, jött a hőzöngés, sokan háborogtak, hol jogosan, hol kevésbé jogosan, de azt is sokszor hallottam, hogy mert az Áprily meg a Jékely pereputtya, nem kéne ennyire nyomni.

Emlékszem, amikor általános iskolában, második osztályban kizavartak az óráról, mondta a tanítónő, hogy „jékej zoltán verse következik”, én meg mondtam, hogy „nem jékej, hanem jékeli”, és már mehettem is a folyosóra.

Hát csoda, hogy elment a kedvem az iskolától?

Tudta a tanerő, hogy rokonról van szó?

Nem. Én meg nem mondtam neki. Ha ők nem árulták el, nekem miért fontos tanulni, én se, hogy mitől nem „jékej”. Sok évvel később szerencsére egy-egy tanár vette a fáradságot, és elmagyarázta, miért jó tanulni.

Miért?

„Mert a tájékozottság magabiztossá tesz.”

Csak elérkeztünk a Népszabadsághoz.

Nem volt szándékos.

Írtál a lapba.

Egy sorozatom volt ebben az évben, februárig tartott volna. Pongrácnak, a keresztfiamnak.

S most?

Írom tovább, amit elkezdek, azt befejezem, ha pedig kész, csokorba kötöm, odaadom neki, hogy majd ha felnő, olvashassa.

Sokat írsz a sajtóba, Vasárnapi Hírek, 24, politikát is. A honor miatt?

Van, amikor élvezem.

A politika nem a te tereped. Nem félsz, hogy mellélősz?

Lőttem mellé sokszor.

Például amikor megsértettem Risztov Évát. Az olimpia megnyerése után arról nyilatkozott, hogy rántott húst szeretne enni, ami nekem tetszett, és kedvesen megírtam, hogy az én anyám nekem mustáros hátszínt csinál a születésnapomra, amiből sokan azt a következtetést vonták le, hogy lenézem Risztovot. Pedig egy jó rántott húst nem olcsóbb ám összedobni, mint egy mustáros hátszínt.

Valószínűleg rosszul fogalmaztam. Ahogy személyeskedésekbe is hiba belecsúszni. Tévét nézni, az is hiba. Arról írni, a legnagyobb hiba. Odakint tombolt a tél, főztem az ebédet, ment a tévé, oda-odanéztem, valami show-műsor, és jól felidegesítettem magam valami ripacson, és gyorsan írtam róla valami sértőt, miközben nem is ismertem az illetőt.

És ha ismerted volna?

Akkor nyilván nem sértegetem. Ezek szerepek. Műsor.

Akkor nagy az ember pofája, akkor képzeli magát erősnek a gép előtt ülve, ha nem ismeri a másikat. Ha van személyes kapcsolat, nem lehetsz felszínes, felelőtlen, és ha zavar, amit csinál, nem cikkben üzensz, hanem e-mailt írsz, hogy te, Lacikám, ezt hogy is gondolod. Csakhogy ebben az esetben előfordulhat, hogy van értelmes válasza, de akkor meg miből írsz publicisztikát?

Nem kell ilyenekről írni, ez hiba volt. Politikáról sem. Hát értek én a politikához? Az egész netes sajtó lehangoló. Az összes szakállas fiú sztárnak képzeli magát, az újságok nem a témákról, hanem róluk szólnak.

S te?

Sosem volt szakállam, gyér az arcszőrzetem.

24.hu / Neményi Márton

A minap azt írtad meg, hogy gazemberek a Népszabi szanálói. Ez politika.

Az a pár sor arról szólt, hogy azzal, hogy legazemberezed a Népszabadság gyilkosait, lényegében dicséred őket, mint amikor édesanyádnak azt mondod a vasárnapi ebéd után, hogy de jó volt ez a rántott hús.

Vagy mustáros hátszín.

Vagy az.

Az ősöktől kanyarodtunk el. Miket olvasol?

A szigeten rengeteget olvastam, nagyon hiányzik a függőágy és a délutáni olvasás. Itthon kevesebbet olvasok. Hat-nyolc órát ülök a gép előtt, aztán már nincs hozzá energiám, nincs hozzá békém, de olvasok, persze, például ma reggel a kádban Parti Nagy Réz Pállal készített interjúkötetét olvastam, Bokáig pezsgőben, nagyon jó. Meg Jónás Tamás új verseskötetét, most kaptam egy Elvonókúráért cserébe.

Költő kapta a Nobel-díjat. Ráadásul zenész költő. Te is kiborultál?

Dehogy borultam ki. Láttam, sokan hőbörögnek. Valamelyik hőbörgőnek elküldtem egy dalszöveget, azzal, hogy ez egy vers, de énekelheted is.

Milyen díjat kéne adni Bob Dylannek? Van olyan, hogy Zseni-díj?

Hogy jössz ki a szaktársaiddal?

Elvagyunk.

Írótól íróra sok jót nem hallani, miközben Háytól Grecsóig, Csernától Danyin át Bartisig, Jászberényiig, Dragománig, Gerlóczyig remek regények jelennek meg tőletek, és akkor a nagy öregeket még nem is említettük.

Leülsz egy íróval, kávéztok, és szidtok egy harmadikat, másnap leülsz a harmadikkal, és szidjátok az elsőt, aztán ők ketten ülnek le, és szidnak téged, minden bizonnyal. Ez program.

Szórakoztató egyébként. Nem a legrosszabb, a filmesek rosszabbak például. Mondjuk én ritkán kávézom írókkal, inkább a barátaimmal szeretek kávézni, akik között persze akad író is.

Grecsó mondta a múltkor, hogy ő vidéki fiúként tizenév Pest után is kívülállónak érzi magát, Mándyt idézte: „Van itt egy belső ruhatár.” Te is kívülálló vagy?

Mondhatni. Máshogyan. Kívülről érkeztem az irodalmi életbe, és nem kértem belépési engedélyt a légtérbe.

Nem jártam be a kötelező utat, mint a katonaságnál, és ez a százados urakat néha zavarja. Engem meg a csordaszellem zavar.

Nemcsak írók közt, hanem mindenhol. Anyám mesélte nemrég, hogy a Pozsonyi úton szembetalálkozott egy íróval. Akkor is volt valami botrány, és kérdi anyám az írótól, hogy „mit gondolsz erről az őrületről?”. A válasz: „Még nem tudjuk.” Anyám: „Tudjuk?” Az író: „Még nem fogalmaztuk meg a véleményünket.” Anyám: „Neked nincs véleményed?” Az író: „Most dolgozunk rajta.” Mert van nekik egy zárt levelezőcsoportjuk, ott egyeztetnek, hogy mit gondolnak közösen. Ez nekem nagyon tetszik, hát ez csodálatos. Mondja, szerkesztő úr, mit szólna ahhoz, ha mi ketten most döntenénk egy fontos dologról?

Mi lenne az?

Iszunk egy sört?

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.