Közélet

Nyáry Krisztián: Néhány elhivatotton túl csak haszonleső gazemberek jelentkeznek politikusnak

Nagy József
Nagy József

újságíró. 2016. 08. 17. 10:31

Nagyinterjú fröcsögő vérről, lekaraktergyilkolt politikusokról, ezerszer egyperces migránsellenes kampányról, a gödörben rekedt Demszkyről, és arról, hogy ki falt fel gyerekeket az árvák vacsoráján. És beszélünk persze sokkal fontosabbról: Esterházyról és könyvekről.
Korábban a témában:

Van ez az olimpiai közvetítések szünetében zajló ezerszer egyperces migránsellenes kampány. Afelől ugye ne legyen kétségünk, hogy hatékony módszer?

Rettenetesen hatékony. Úgy általában egy politikai kampány akkor hatékony, ha artikulálni tudja a választó reményeit, félelmeit. Ha a kormány a vasárnapi boltzárról próbálna így meggyőzni minket, senki sem hinne neki, mert nem féltjük a Tescótól a vasárnapjainkat. De itt a legbelsőbb félelmekre építenek. Aggódunk az egzisztenciális biztonságunk, a gyerekeink jövője, a megszokott életformánk miatt, és a kormány közérthető, brutális választ ad: mindezt a migránsok veszélyeztetik. Más választ pedig nemigen hall a választó, mert nem nagyon van, aki mondja, és végképp nincs, ahol elmondhatná.

Annyira hozzászoktunk a permanens kampányhoz, hogy nincs fülünk a négyszavas mondatoknál bonyolultabb üzenetekre.

Főleg ez a baj.

Mikor süketültünk meg?

Az ezredfordulótól a politikai kommunikáció apránként rátelepedett a kormányzásra, ami egyrészt zárójelbe tette a politikai felelősséget, másrészt kialakította ezt a végletes megosztottságot, ezt a rettenetes közeget. 2002 és 2010 között minden évben volt valami szavazás, választás, a kormányzás lényegében leállt, az örökös kampányüzemmód mindent föláldozott a kommunikációs haszon oltárán. Ráadásul olyan terepre vitte a politikát, amiben a Fidesz eleve jobb volt: hergelni a választó reményeit és félelmeit. A kommunikáció mára végképp átvette az uralmat a hosszú távra tekintő politika világa felett.

Dúl a kontraszelekció, ma már ciki politikusnak lenni, normális ember nem megy párt közelébe, aki mégis belép ebbe a térbe, azonnal beindul ellene a karaktergyilkos gépezet.

Aki nem bírja a gyűrődést, válasszon másik szakmát – szólt Orbán.

Csakhogy így a néhány égő szemű elhivatotton túl csak a haszonleső gazemberek jelentkeznek politikusnak.

A Volner a susnyásban sztorihoz mit szól?

Azt, hogy ez csak rosszabb lesz. A kilencvenes évek garnitúrájában is akadtak fura alakok, de a többség mégis minőségi ember volt vízióval, szakértelemmel. Ők ma nem indulnának politikai posztért.

Fotó: Berecz Valter

Horn Gyuláról mesélik, hogy 1998-ban kazettát kínáltak neki kuplerájokban levideózott politikai ellenfeleiről, de a miniszterelnök elzavarta a kópia tulajdonosát.

Én is vezettem kampányt, dossziészám kaptam anyagokat, melyek magánéleti szálakat felvetve ártottak volna az aktuális ellenfelünknek, de sosem nyúltam ilyen eszközhöz. Egyrészt nem volt hozzá gyomrom, másrészt ilyen adok-kapokból lehetetlen jól kijönni, visszaüt, maga az életveszély.

Hát akkor?

Habonyék valószínűleg úgy okoskodnak, hogy mivel a bulvárpályán az erő dönt, és az övék szinte a teljes média, győzhetnek a hiteltelenítési versenyben.

Ha száz portálon, lapban azt látja a nép, hogy eléd térdelt valaki az erdőben, hiába kiabálod a parlamentben meg a párezres példányszámú lapodban, hogy a fideszesek meg felfalták az anyjukat az árvák vacsoráján, nem a te verziód megy át a köztudatba.

És még az is lehet, hogy a maguk szempontjából helyesen okoskodnak, és képesek egyenként levadászni a konkurenseiket. Ráadásul így végképp távol tartanak minden épeszű embert a politikától.

Mit tehet egy ellenzéki párt, egy ellenzéki politikus?

A franc se tudja… Legyen elszánt és ütésálló, férjen bele, hogy naponta megköpködik. Van egy-két ilyen. Vagy talán egy olyan mozgalom kellene, ami nagyon más sarkáról ragadja meg a politikát, de hogy honnan, azon nem töröm a fejem. És nem is szeretném törni.

Ön Demszkynek dolgozott nyolc éven át, 1996 és 2000 között sajtófőnök, 2006-tól a 2010-es bukásig kommunikációs igazgató volt. A főpolgármesterről még számos volt párttársa is úgy tartja, hogy az utolsó ciklusokban semmi nem érdekelte, hagyta elhagyósodni a városházát, s a szamizdatos imidzse meg a kommunikáció tartotta a posztján.

Kommunikáció nélkül már akkoriban sem maradhatott hatalmon senki.

Viszont: pusztán a kommunikáció senkit nem tartott hatalomban.

A kilencvenes évek elején teljesen újnak számított, ha egy politikus nem csupán sajttájt tart pulpitusról, hanem nyakkendőben, sisakkal fején lemászik az árokba. Demszky kíváncsi ember, mindent meg akart érteni, ráadásul tudta, hogy a politika színház is, a médián keresztül mutathatja meg a választóinak, mit csinál, mire költi a közpénzt. 1998-tól aztán a többiek is átvették az amerikai típusú kommunikációt, az MSZP közepes szinten, a Fidesz pedig kifejezetten profin, és a nyakkendős Demszky egyszer csak oldschoolnak számított a kigombolt ingű versenytársak között. Ő sem volt tökéletes vezető, volt bőven hibája, viszont jó érzékkel delegált feladatot. Voltak számára különösen fontos témák, az utolsó időben a közlekedésfinanszírozás és a metróépítés, a többire valóban kevéssé koncentrált, de nagyobb baj, hogy egy idő után ezeket nem is volt kire rábíznia.

Soha nem veszített választást, mégsem győztesként távozott.

Ebben az is szerepet játszott, hogy miként a mindenkori köztársasági elnök etalonja Göncz Árpád, minden utódját hozzá hasonlítjuk, a főpolgármester etalonja a fiatal Demszky Gábor. És a fiatal Demszky legyőzte a késői Demszkyt. Az a bátor szociológus, aki úgy sétált be a városházára, hogy azt sem tudta, hol a kilincs, jóval szimpatikusabbnak bizonyult, mint a városüzemeltetésben elszürkülő férfi. Na, de ez már a múlt.

Szűk két éve ön lett a legfontosabb magyar szépirodalmi kiadó vezetője. Demszkyzni vagy könyvezni jobb?

Könyvezni. Sokkal jobb. Korábban beszéltem, tanítottam vagy tanácsot adtam, de nem tudhattam, mi hasznosul a gondolataimból. Most meg kézzelfogható kötet lesz a beérkező szövegekből. Ez már inkább valami.

Tényleg Esterházy Péter találta ki önt a Magvető élére?

Majdnem. Engem az elődöm, Morcsányi Géza talált ki, igaz, őt tényleg Esterházy, csak húsz évvel korábban. Outsiderként lettem egy patinás, “magasirodalmi” kiadó vezetője, előtte arról váltam ismertté, hogy szórakoztató könyveket írok.

Esterházy Pétert Morcsányi győzte meg arról, hogy nem vagyok teljesen hülye. Amikor a Rózsavölgyiben bemutattak a Magvető szerzőinek, Esterházy demonstratíven odaállt mellém. Néhány apró gesztus, mosoly, ennyi. Fantasztikusan csinálta.

Én úgy nőttem föl, hogy Esterházy már Esterházy volt, majdhogynem kesztyűben emeltem le a könyveit a polcról, aztán egyszer csak ez történik velem. Gondolhatja, mit éreztem, amikor például tárgyalni kellett vele a honoráriumáról. A tavalyi könyvfesztiválon bemutattuk Péter utolsó előtti könyvét, és a kérésére én beszélgettem vele a Millenárison.  Volt tétje, kicsit olyan volt, mint a papszentelés.

Erre ötszáz ember előtt rögtön a nyitókérdést elcsesztem. A könyv címét rontottam el! Szörnyű.

Az évek iszkolása helyett azt mondtam, hogy A próza iszkolása, ami ugye egy másik Esterházy mű. Rögtön tudtam, nagy a baj, de arról fogalmam sem volt, hogy jövök ki belőle. Mire Péter úgy reagált, hogy jó, kérek egy kis türelmet, el kell beszélgetnem a kiadómmal. Nevetett mindenki. Pedig ha neki baja volt a kérdezővel, szempillantás alatt rettentő kellemetlen helyzetbe tudta hozni hallgatással, visszakérdezéssel. „Gondolja?” Ennyi, és az illető szeretett volna meghalni.

Az megvan, hogy Braun Róbert hogyan mutatkozott be Esterházynak?

Nincs.

A Facebookra posztolta Braun közvetlenül Esterházy halála után: „Egy ültetett vacsorán egymás mellé kerültünk. Leültünk, szöszmötöltünk, egymás felé fordultunk, kezet nyújtottunk és bemutatkoztunk. Péter a nevünk kölcsönös elhangzása után egy tizedmásodpercig a szemembe nézett, majd kedvesen elfordult és az este során többet nem nézett felém. (…) Ekkor Medgyessy Péter kormányában dolgoztam. Esterházy elfordulása és többet felém-nem-nézése a legtisztességesebb és legőszintébb elutasítás volt, ami velem valaha történt. (…) Az elfordulás nem valami olyanért történt, amihez semmi közöm – zsigeri gyűlölet, pletyka, előítélet, zsidózás –, hanem valamiért, amihez nagyon is volt. Ez volt benne a tizedmásodperces rámnézésben. (…) Hogy pontosan tudom ki vagy. És ezért. Esterházy azért fordult el, mert ki nem állhatta a magamfajtákat. (…) Tudta, amit tudott. És ‘az’ számára elfogadhatatlan volt. (…) Nem azt gondolta rólam, hogy tisztességtelen vagyok – korrupt, lopós, hatalommán –, hanem azt, hogy szeretem, amit csinálok. És ez is elfogadhatatlan volt számára: a politika szeretete.” Jó sztori.

Az. Elegánsan csinált mindent. És nagyon tudatosan.

Fotó: Berecz Valter

Esterházy mit szólt ahhoz, hogy egy kommunikációs fickó fogja vezetni a Magvetőt?

Ahhoz a generációhoz tartozik, illetve tartozott – szokja az ember a múlt időt -, melynek tagjai megtanulták, hogy kommunikáció nélkül nincs könyvkiadás, de kötelező feladatként, a hanyatlástörténet részeként élik meg. Péter hitte, hogy segíthetek ebben a feladatban. Más kiadónak a sok pénz vagy a hatalmas terjesztői hálózat az erőssége, nekünk a szerzői névsor. Régen úgy ment, hogy a tehetség megjelent az egyetemi lapban, aztán a megyei lap kért tőle írást, aztán kisebb folyóiratok, aztán az ÉS, és tíz év után lett egy kötete. Csakhogy az irodalom kiesett a hagyományos médiából: a napilapokból kiszorult a versmelléklet, a hetilapokból a novella, tárca alig. Ma már általában nem konkrét címmel megy be az olvasó a könyvesboltba, hanem úgy, hogy olvasna egy jó regényt. Hogy minket válasszon, közvetlen kapcsolat kell a szerző és legalább a törzsolvasói között, hiszen nincs benne az újságban, hogy mit írt. Ezért készítünk könyvtrélereket.

És a könyvbemutató sem úgy néz ki, hogy a neves író kötött mellényben beül egy tálca száraz pogácsa meg egy kancsó víz mögé, és zörgős papírról felolvas a barátainak.

Profin megszerkesztett előadások vannak, társművészetekkel, vizuális elemekkel.

A Magvető biznisz vagy kulturális küldetés?

Is. Hogy az írott mű hogyan hat az olvasóra, az az irodalomelmélet és az esztétika tárgykörébe tartozik, de hogy hogyan jut el hozzá, az kemény közgazdasági kérdés. A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartó kegyelmi időszakban olcsó volt a könyv, és bár ötödannyi cím volt, tízszer annyi könyv fogyott, mint ma. Ám ettől a két évtizedtől eltekintve az elmúlt kétszáz évben, amióta magyar nyelvű könyvkiadás létezik, a csúcstermékek rendre alacsony példányszámban keltek el.

A Nyugat a fénykorában is csupán nyolcszáz példányt értékesített.

Vörösmartytól Petőfiig és Weöres Sándorig mindenki arról panaszkodott, hogy legföljebb két-háromezer példányt ad el a versesköteteiből. Ma is így van. Verseskötetet az értelmiségi elit vesz, drámát senki nem vásárol, novellát kevesen, regényt inkább. A könyv ugyan nem alapszükséglet, de nem is luxuscikk. Úgy mozog, mint a külföldi utazás meg a Pick szalámi: akkor veszik, ha van egy kis pénz, ám ha húzni kell a nadrágszíjon, elengedik. A kiadókra leselkedő legnagyobb veszély az, hogy a nagy szerzőkkel együtt megöregszenek az olvasók is. Fiatal olvasót kell találni, szerencsére lehetséges. A slam poetry esteken rockkoncertnyien jönnek össze, a Rájátszásra megtelik a MÜPA, mert a közönség kortárs versszövegekkel akar találkozni. Ugyanaz a szociológiai közeg, mint az 1982-ben Pilinszky-kötetért sorban állók. Jó, persze, verseskötetet így is kevesen vesznek, de ha Erdős Virág kiteszi egy művét a Facebook-oldalára, rengetegen megosztják.

A könyvkiadó persze szomorkodik, hogy az azon a csatornán zajló interakció bevételeit nem Nyáry Krisztián, hanem Zuckerberg úr aratja le, de a lényeg mégiscsak az, hogy a vers eljusson az olvasójáig.

Könyvvásárlásra hogyan bírható rá a fiatal?

Szerzőkön keresztül. Úgy működik a dolog, hogy ha elolvasod egy elsőkötetes művét, és tetszik, aztán megveszed a második kötetét, és az is tetszik, akkor örökre az olvasója leszel. Vagyis a második könyv fontosabb, mint az első. Elsőkötetes szerzőkre több irodalmi díj van, szerintem kéne második kötetesnek is. És nem ártana néhány ösztöndíj, hogy a szerzőnek akkor is legyen pénze, amikor épp nem jelenik meg kötete. Szóval az eladhatóság igenis szempont, különben a szerzőnek és a kiadónak is felkopik az álla.

Ön eladhatóan ír. Az ismert költők, írók szerelmi életét, nagy magyarok hőstetteit feldolgozó kötetei évek óta vezetik a sikerlistákat, az Így szerettek ők első része hatvanezer példányban fogyott. Bár néhány irodalomtörténész önnek esett amiatt, hogy a tények rögzítésén túl olykor spekulált is, például Kölcseyről azt állította, meglehet, férfibe volt szerelmes.

Volt irodalomtörténész, aki nekem esett, volt, aki támogatott.

Irodalmi bulvárként emlegetik a könyveit.

Jobb híján, ugyanis ezt a műfajt idehaza lehetetlen besorolni. A bulvár és a szeriőz közötti hatalmas területen az angolszász világban és a franciáknál is igényes szórakoztató életrajzokat, tudománynépszerűsítő műveket találni, Magyarországon viszont ez a senki földje. És sajnos a sajtóból is hiányzik az „igényes szöveg olvashatóan” szint, a Nők Lapja tán az egyetlen kivétel. Pedig az Est lapok idején a félbulvár hírek mellett Kosztolányit és Szabó Lőrincet kaptak az olvasók. De a kommunizmus megszüntette ezt a fajta félbulvárt, és mivel a mai magyar média lenézi az olvasót, a rendszerváltással a nyomtatottban és a televízióban is csak a könnyen eladható nagyon buta bulvár tért vissza. És ma már a szeriőz sajtóból is kiszorul az irodalom.

Könyvkiadóként szenvedek attól, hogy nincs médiafelület, ahol bemutathatnék egy könyvet. Íróval interjú elvétve készül, beszélgetős műsor alig, irodalmi műsor nulla. Nincs hely, ahol egy épeszű kérdést föl tudnak tenni egy írónak. Még a Friderikusz is megszűnt. Jó, van az Alinda, az az egy. Meg Baló György nem nézett sávban futó műsora, de ott is tán minden huszadikba fér be író. A neten minimális. Pedig csomó hirdető sokkal szívesebben költené a pénzét egy akár mindössze ötvenezres napi olvasottságú portálon, ahol minőségi vásárlóra lel, mint bármelyik nagy oldalon, ahol hatalmas a vakszórás.

Operabérletet hol hirdetsz hatékonyan? És utazást? Könyvet?

Az ön érájában melyik magvetős könyv fogyott legjobban?

Tavaly Spiró Diavolinája. Kevés regény lépi át a tízezret, ez átlépte. Szerzőként Dragomán volt a legeredményesebb, de neki egyszerre több műve volt a piacon. Bartis Attila második regénye, A vége tavaly novemberben jelent meg, idén is fogy, ha egyben nézzük a két évet, ebből ment el a legtöbb.

Spiró regényéért tízezren adtak pénzt, öntől az Így szerettek ők első részéért hatszor annyian. Mi következik ebből?

Az, hogy nem ugyanaz a pálya. Spiró szépíró, én meg nem vagyok az.

Ön évekkel ezelőtt a Facebookon kezdte posztolni az Így szerettek ők történeteit, így mire kijött a kötet, sok tízezres lájktábort épített föl.

Ha tudtam volna, hogy könyv lesz a vége, biztos nem a közösségi oldalon kezdem.

Ugyanis akkor még hittem a marketing vastörvénynek, miszerint a Facebookon két mondatnál hosszabb posztot senki el nem olvas.

Aztán kiderült, hogy egy érdekes szöveget igenis elolvasnak.

Fotó: Berecz Valter

Egy másik vastörvény szerint, ha kicsit haverkodna a hatalommal, minimum iskolai ajánlott irodalom lehetne a sorozatából.

Arra nem volna jó. Ezek a történetek arra valók, és arra is használják a pedagógusok, hogy kedvet csináljanak egy-egy szerzőhöz. De bármilyen más eszköz jó, ami kíváncsivá teszi a gyerekeket. Minden, ami nem a lexikális adat.

Nekem annak idején azt kellett bemagolnom, Petőfi Sándor hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Pápára.

Hányat?

Rég fogalmam sincs róla, ez az adat legföljebb a tájékozódási futókat érdekeli.

Miért nem odahaza, a Magvetőnél adja ki a könyveit?

Mert nem ide való. Meg mert járhatnék önmagamhoz panaszra.

Így viszont bociszemekkel kérdezhetem, hogy ugye lesz pénz szép borítóra, képekre.

Most épp festőkről írok, sok reprodukciót szeretnék, kiadóként viszont az lenne a dolgom, hogy a jogdíjak miatt lebeszéljem a szerzőt e drága hóbortról.

A negyedik kötetnél tart, pörög az üzlet. Ha megelégeli, simán abbahagyja? Vagy ahhoz túl sok pénz van benne?

Ha megelégelem, abbahagyom. Másfél-két éve súlyos magánéleti krízist éltem meg, eldöntöttem, eztán csak olyat csinálok, ami örömet okoz. És ezeket a könyveket megírni öröm, még akkor is, ha tudom, hogy kommunikációs tanácsadóként vélhetően többet keresnék.

Szeretek panaszkodni, hogy nyaranta könyvet kell írnom, de azért nem rossz elfoglaltság.

Szeptembertől pedig van a napi rutin a kiadóban, miközben heti egy, újabban két napot könyvtározásra fordíthatok.

Visszavett a magvetős munkából. Miért?

Közel két éven át a Magvetőnek és az Athaeneumnak egyszerre voltam az igazgatója. Sok. Ezért a minap leadtam az adminisztrációs teher zömét. Két kiadó helyett ugyan hat ügyével foglalkozom, de csupán egyetlen szegmenssel.

A váltásnak van köze Esterházy halálához?

Semmi. Az én döntésem volt. De még meg tudtam beszélni Péterrel. Megértette.

Meddig lehet érdekes az ön embermesés sorozata?

Próbálok folyamatosan változtatni, másfajta könyvötletek vannak a fejemben. Például  földrajzi helyek, utcák történetét megírni ugyanígy. Vagy teszem azt, az 1932-36-os vízipóló-válogatott történetét.

Komjádi Béla egészen különböző szociális hátterű embereket válogatott össze, volt ott dzsentri, zsidó, sváb, polgár, proli, minden, és őket gyúrta össze a világ legjobb csapatává.

Izgat, ki honnan jött, és később mi lett vele.

Az már az új, piacbarát marketing hozadéka a Magvetőnél, hogy sorra jelennek meg a hol a hétköznapi, hol a háborús agresszivitást bemutató brutális, amúgy letehetetlen regények? A dögeltakarító, a Holtverseny, az Aludnod kellene, sorolhatnám. Mondjuk más kiadónál sem finomkodnak.

Mikor volt ez máshogy?

Nem volt?

A könnyedség, az irodalmi humor visszaszorulását inkább látom. Nincs új Tersánszky, Mikszáth. Nincs Hunyady Sándor. Kicsit Esterházy tudott ilyen is lenni. A kortársak közül Cserna-Szabónál fontos a humor, és most az elsőkötetes Milbacher Róbertnél. Egyébként a tragikum a legjellemzőbb. Amúgy az irodalom mindig megmutatja az élet brutális részét, az agressziót, a nyomort. Persze minden kor a saját nyelvén és a saját közegében megy el a falig.

Bródy Sándor mi volt? Hajnóczy Péter mi volt? Mediatizált világban élünk, fröcsög a vér a netről meg a tévéből, hát az irodalomnak is  kell erre reflektálnia. Ha valakinek kinyomják a szemét, az egy száz évvel ezelőtti regényben mindennek a teteje, egy mostani híradóban ötödik kishír, meg se rezdülsz.

A brutalitás a mindennapjaink része. Megjegyzem, a Holmi megszűnése óta a Nyugat hagyományának utolsó intézményes műhelye a Magvető. A barátaim is meglepődnek, amikor mondom nekik, hogy mi adjuk ki a legtöbb határon túli szerzőt, ráadásul csak idén négy olyan kötetünk jelent meg, ami a falu világával foglalkozik. Bizonyos értelemben a Magvető népi kiadó.

Hogy?

Vicceltem…

Grecsó Krisztián klasszikus népi író, jó napot kívánok.

De persze nem azért adjuk ki őket, mert határon túliak vagy faluról jöttek, hanem mert jók.

„A nyomtatott még ötven, száz évig húzza, majd eltűnik, ahogy a kéziratos könyv is eltűnt a könyvnyomtatás feltalálása után néhány évtizeddel. Aztán az elektronikus könyv tűnik el, majd a betű. A nyomtatott könyvek előtt két út áll: hőenergiává vagy papíralapanyaggá válnak.” Magyar László András író, könyvtáros mondja ezt.

Logikus gondolatsor, ami intellektuálisan megérinti az embert, de nem értek vele egyet. Más tudásra van szükség, alkalmazkodni kell.

Gyerekkoromból ma is tudom édesanyám hatjegyű munkahelyi számát, viszont a saját gyerekeimét nem, mert benne van a nevük mögött a telefonomban.

Vagy volt a Lírának egy orvosi könyvesboltja a Károly körúton, tudja, aminek csontváz ült a kirakatában. Jó pár éve először egy polcnyi nem orvosi tárgyú könyv jelent meg, aztán még egy, és ma ott tart a dolog, hogy egyetlen polcra szorultak vissza az orvosi kötetek. Olyan gyorsan fejlődik a tudomány, hogy félévente újra kéne nyomni minden könyvet, így inkább küldik az előfizetőknek az új fejezeteket, de abból is egyre kevesebb kell, mert egyre inkább kizárólag digitálisan olvasnak az orvosok. Ami jó! Betegként szerencsésebb, hogy nem a harminc évvel ezelőtti eredményekből próbál meggyógyítani a doktor úr. Ezzel együtt a könyv, mint papíralapú hordozó, nem tűnik el.

Sokan attól tartottak, hogy az eBook felfal mindent, Amerikában az Amazon irgalmatlan pénzt pumpált bele, de csupán húsz százalékra sikerült feltornázni az arányát, és továbbra is papíron adják el a legtöbb regényt.

A digitális adathordozás még mindig kockázatosabb, mint a nyomtatott, ma már szerte a világban tudják, hogy ami fontos, azt érdemes kinyomtatni, mert úgy pár száz évig biztosan megmarad. De az azért senkinek sem jutott eszébe, hogy még jobb lenne kőbe vésni az információt. Szóval a könyv ideális forma. Bizonyos témák, műfajok eltűnnek persze, ez a mi beszélgetésünk is a digitális térbe készül, nem lesz kinyomtatva, amin mi, papírújságon felnőtt emberek szomorkodhatunk, de nagy baj nincsen, mert eljut az olvasóhoz. Mindennek megvan a maga helye, például az eBook viszi a strandkönyveket, a krimit, arra tökéletes, sőt a fapados repülőgépre is azt viszed, hiszen ott tétel a könyv súlya.

Amerikában csomó könyvesboltban a huszonöt dollárodért megkapod a paperback kötetet és hozzá egy kódot, amivel letöltheted az írott szöveget és egy hangoskönyvet, aztán otthon este a foteledben olvasod a papírkönyvet, reggel munkába menet a metróban az eBookon folytatod, ha meg kocsiba ülsz, a lejátszód tudja, az eBookban hol a könyvjelződ, és a hangoskönyvön külön keresgélés nélkül hallgatod tovább a művet. Ez talán nem olyan rettenetes katasztrófa.

Persze filoszként én is imádom a hatalmas könyvtárakat, a plafonig érő könyvespolcokat, de azért nem bánkódom a digitális katalógusok miatt. Jó, a szekrényben kotorászás alatt egyetemistaként csajozni is lehetett, de gondolom, ezt megoldják valahogy ma is.

Fotó: Berecz Valter

Magyar László András és ön rokonlelkek, ő is könyvtárakban gyűjt, régi, XVI-XVII. századi sztorikból ácsol édes köteteket. És arról panaszkodik, hogy míg az első könyvei a rendszerváltás környékén tizenezer példányban mentek el, a mostaniak, melyek fikarcnyival sem gyöngébbek, olykor még százban sem. Igazán adhatna neki marketingtanácsot, mit tegyen, hogy vegyék.

Először is: a rendszerváltáskori példányszámokat felejtsük el.

Amúgy meg ma már bármilyen mívesen öntöd be a könyvbe a betűket, nem elég. Ahogy az ember elkezd írni egy könyvet, vagy ő, vagy más kezdjen gondolkodni, a mű hogyan jut el az olvasóhoz.

A könyvkiadás hatvan százaléka marketing. A könyvek keresik az olvasóikat, az olvasók keresik a könyveket, a kiadó dolga összekapcsolni őket.

A marketing sok pénz, a nagyok fegyvere. A kicsiknek nem jut rá. Csoda, hogy vannak még jó nevű szerzőik.

Komoly dilemma ez nekem is. Piacilag rövid távon nyilván az a jó, ha minél több szerzőt átcsábítok, és minél több könyvet adok ki. Csakhogy ezzel hozzájárulnék a kicsik bedöntéséhez. Aminek az lenne a vége, hogy olyanná alakul a magyar szépirodalmi könyvpiac, amilyen a nyolcvanas években volt: létezett a Magvető meg a Szépirodalmi, és ha az egyiknek sem kellett a kéziratod, akkor heló. Pedig nagyon kellenek a kis szakmai műhelyek, akik képesek felnevelni és megtartani a maguk néhány szerzőjét.

Valami marketingtanácsot csak csikarjon ki magából.

Az alaptétel az, hogy a marketing nélküli könyvkiadás ma már életképtelen modell. Sok szerzővel dolgoztam az elmúlt hónapokban, és többen gondolták, hogy majd én megtanítom őket kommunikálni a Facebookon.

De például Krasznahorkai Lászlót tilos kizavarni a Facebookra, mert ő nem olyan.

Viszont a szeptemberben megjelenő könyvének kitalált egy olyan különleges színházi bemutatót a Pesti Színházban, amiről sokáig fognak beszélni. Más szerzőt pedig éppen egy hasonló előadásra nem lehetne kiültetni, mert feszeng egy halom idegen társaságában. A könyvmarketing is akkor jó, ha a szerző azt csinálja, amiben hiteles. Ez persze az irodalomra is igaz.

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.