Budapest, 2016. július 14.
Meghalt Esterházy Péter. A felvétel a 87. Ünnepi Könyvhéten készült a budapesti Vörösmarty téren 2016. június 11-én.
MTI Fotó: Balogh Zoltán
Közélet

A nullával kevesebb – Esterházy Péter emlékére

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2016. 07. 15. 14:31

Tegnap hoztam haza a gyereket vidékről. Több mint egy hetet voltunk lent. Megtanult végre puskával lőni és halat fogni. Jelenleg a Fishing & Hunting csatornát nézi a Nickelodeon helyett. A vonatúton hazafelé, Kelenföld után kaptam a hírt, hogy meghalt Esterházy Péter.

Szentül meg voltam győződve arról, hogy egyébként legyőzte a rákot. „Sokat fogyott és ez még jól is áll neki”, gondoltam. „Jót tesz a halállal való találkozás egy írónak.”

Nem vágott elsőre a földnek a hír, hogy meghalt. Estére persze már rosszabbul lettem, végül végigvirrasztottam az éjszakát. Utálkozva lapozgattam a Javított kiadást, a Tizenhét hattyúkat, a Harmonia cælestist. A változatokat meg sem vettem, nem voltak fent a polcon.

Most, amikor ezt írom, érzem úgy, hogy

meghalt az apám.

Azért írom ezt így, mert egy apa-fiú viszony olyan, mint amilyen az én viszonyom volt Esterházyval. Szerencsére az életben nem találkoztunk személyesen, így egyszer sem verekedtünk össze.

Amikor egyetemre mentem, már ő volt az irodalmi kánon, még most is ő. Ő a magyar író, akit piedesztálra lehet emelni. Ez szédítő, egy fiatal, pályakezdő prózaírónak, pláne, ha arról a környékről származik, ahol az Esterházy birtokok voltak. Akkor ugyanis nem tegezhet vissza.

Esterházy prózája, ha tetszik, ha nem, mindenkire nagy hatással volt. Ezért vannak olyanok is, akik fröcsögnek a halálhírén. Nem tudják elhallgatni megbántottságukat, hogy nem tudtak versenyezni vele abban, amit az irodalomban csinált.

*

Elmondom, hogyan néz ki a prózaíró szárnypróbálgatása: mindenki megpróbált olyan műveltnek lenni, mint ő volt, úgy játszani a nagybetűs szöveggel, ahogyan ő csinálta, aztán, ha nem ment (mert nem ment), akkor – jobb esetben – megpróbált valami mást.

A szövegét, mivel nem ment, reprodukálni, pfujolni kezdtük. Húsz év után azért már sokaknak elege volt a posztmodernből, a vendégszövegekből, a magára reflektáló, csevegő, aláhúzottan intellektuális prózából, mert senki sem tudott igazán belekapcsolódni, vagy, ha igen, a közelébe sem ért Esterházynak.

Gondolom, ezért van, hogy a saját generációmban nem ismerek olyan prózaírót, aki Esterházyt közvetlen mesterének tekintené. Itt tévedünk egyébként mindannyian.

A kortárs magyar prózában jelenleg ugyanis nincs olyan író, aki nem Esterházytól indult volna el, még akkor sem, ha éppen az ellenkező irányban haladt attól, amit ő gondolt az irodalomról.

Ő volt a modern magyar próza origója, a nulla, ahonnan el lehetett menni, vissza lehetett térni, megkerülni azonban lehetetlen.

Biztos pont a magyar viszonyítási rendszerben.

Azzal, hogy meghalt, nincs többé pontunk, amihez képest meghatározhatnánk magunkat. Egyedül maradtunk a tengeren, Esthajnalcsillag nélkül.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.