Loving Affectionate Husband Visiting Wife In Hospital
Közélet

A rákbeteg, aki belement a küzdj és bízz játékba. És meghalt

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2016. 05. 23. 11:55

Több rákbeteg ismerősöm betegségét végigkísértem. A küzdelmet is. És volt, hogy őrjöngeni tudtam volna, mi mindent ki nem próbáltak.

Rengeteg tanulmány született az optimizmus és a gyógyulás kapcsolatáról, és elmondható, ahány kutatás, annyi eredmény. A tények azt mutatják, hogy a stresszmentes élet valóban jobb immunreakciókat produkálhat, de az is igaz, hogy az optimista típus mindig sokkal jobbnak ítéli meg a saját állapotát.

Aztán, ha mégis meghalna, már nem tud nyilatkozni, ugye? Több rákbeteg ismerősöm (köztük igen közeliek) betegségét végigkísértem. A küzdelmet is. És volt, hogy őrjöngeni tudtam volna, mi mindent ki nem próbáltak, meg nem tettek, hogy úgymond „rendesen” álljanak a bajhoz, megtalálják a lelki eredőket, és ezáltal meggyógyuljanak.

Mozgósítsuk belső erőinket! Transzban eljutunk a baj gyökeréhez és meggyógyulunk! Sőt, olyat is láttam – segítő olvasmány gyanánt – hogy „A betegség, mint jó barát”. Szentséges ég. A megoldás? Rohanjunk biorezonanciára, ami visszaállítja az egészséges rezgéseket bennünk! Az egyik ilyen cég oldalán ott egy súlyos lista, amely a stresszfaktorokat sorolja, és vészjóslóan kérdezi, feltűnt-e mennyire veszélyeztetett vagyok. Ám ők tudnak segíteni, ennyiért és ennyiért. (Ez persze csak hosszas keresésre derül ki, pontosan mibe is kóstál a helyrehozásom.) Egyszer kíváncsiságból én is elmentem egy ilyenre. Bedrótoztak, ment a gép, jöttek a tanácsok.

Nagyapám tüdőrákban halt meg

És aztán hogy a szervezetemnek erre és erre a szerre van szüksége a gyógyuláshoz. Magammal kellett vinnem a vitaminokat, amiket szedek, ezeket is bebiorezonanciázta a hölgy, és kijelentette, kuka, ezek számomra patkánymérgek, az ő általuk ajánlott termékekből tárazzak be a hosszú élet reményében. Egyik ismerősömet annyira behálózták, hogy ő – súlyos idegrendszeri problémái ellenére, ami rögvest pszichiáterért kiáltott – csak és kizárólag ide járt.

Ma már idült alkoholista, hajléktalansorsig rezgett a története.

Pedig ő irtó pozitív volt, hitt rendesen. A másik idevágó téma a homeopátia, ebbe most bele sem megyek. Persze a placebohatás is érdekes jelenség, nem lehet elmenni mellette, de nagy kérdés, ilyen súlyú betegségnél mennyi ideig tartós a hatás.

Nagyapám tüdőrákban halt meg. És nem, nem azért, mert elfojtott dolgokat, mert nem tudta kiengedni a gőzt. Hanem mert azbeszttel terhelt környezetben dolgozott évekig. Egyik barátnőmet méhnyakrákkal kezelték. És nem azért kapta, mert baja volt a nőiességével (ragyogó nő volt, gazdagon megélt szexualitással), hanem mert pechje volt, olyan férfival hozta össze a sors, aki hordozta a HPV-vírust. Gyomorrákos rokonom sem azért lett gyomorrákos, mert nem tudta úgymond megemészteni a problémákat.

Javaslom mindenkinek, olvassa el Barbara Ehrenreich írását (könnyen megtalálható), amely nem más, mint éles kritika a rák és a pozitív gondolkodás összekapcsolásáról. A szerző világosan leírja, honnan indul ez az egész mozgalomszerű dolog (Amerika, hatvanas-hetvenes évek), és saját példáján bemutatja, mennyire nem helyénvaló és káros ez az egész.

És azt is leírja, hogy erről beszélni nem ildomos, a környezet befogott orral hallgatja. Persze, sokkal kellemesebb egy erős, pozitív túlélő visszaemlékezéseiben elmerülni. Ilyen egy most megjelent könyv is, Szentesi Éva újságíró vallomásos munkája, ami méhnyakrákból való felépülésének (tünetmentessé válásának – pontosítsunk mindig!) története. (Mennyivel kellemesebb olvasmány, mint Mittelholz Dóra munkája, aki, mint tudjuk nem sokkal a könyve megjelenése után meghalt.)

Szentesi Éva ezt mondja erről:

Nagyjából az egész könyvben van benne a válasz. A rák lelki eredetű, de nem lehet csak egyféle módszerrel meggyógyulni belőle, mert az orvosok nagyon is kellenek hozzá. Talán az a legfontosabb mondata a könyvnek, ami a dokim szájából hangzott el: ’Én csak a tüneteket kezelem, a többit neked kell hozzátenned a gyógyuláshoz. Meg kell keresned a lelki okait, és meg kell szüntetned azokat, mert különben vissza fog jönni a tumor.’ Igaza lett. De az orvostudományt én nem tagadom meg, mert különben nélkülük már nem lennék itt. És nem hiszek a kuruzslókban, előzőéletekben, rakjunk egy képet a szoba sarkába, és majd abból megmondom, mi bajod-ban sem hiszek. Racionális érvekkel tudtak csak meggyőzni arról, merre induljak el a lelki gyógyulás felé. Anyámmal oldottam meg a problémát, ő szabadított fel, mert őt utáltam és tagadtam meg, rajta keresztül pedig a nőt, innen jön az én betegségem.

Mindig a túlélőknek van igaza

Hát, én elfogadom, hogy Évának ez volt a túlélési kulcsa, de vitatkozom a megállapítással. (Ráadásul neki HPV-ja volt, ami minden, csak nem lelki eredetű.) Minden eset más, nincs recept, ezt kellene elfogadni és tudatosítani. Mellrákos barátnőm a lehető legegészségesebb lélek volt, akit ismertem. És belement a küzdj és bízz „játékba”. Meghalt.

Egy (tudom, hogy nem lehet összehasonlítani a kettőt, de egy szempontból igen) Auschwitzot túlélő barátom mondta, illetve idézte: „Mindig a túlélőknek van igaza.” Értelemszerűn: ha olvasunk egy könyvet egy szerencsés tünetmentessé válásról, azt a szerencsés tünetmentessé vált írta. A halott – lett légyen bármilyen pozitív, és oldott fel bárminemű lelki görcsöt – értelemszerűen hallgat. És a pesszimista felépült sem ragad tollat, hogy megírja történetét. Minden gyógyulás öröm: de nem állhat példaképp, szerintem.

Mert nincs példa, egyedi esetek vannak.

Tanfolyamok, könyvek tömege, előadások ezrei szólnak a gondolat hatalmáról, ám szerintem rettenetesen káros gondolat, hogy mindenhonnan azt kapjuk: vész esetén legyünk optimisták, mert könnyebben gyógyulunk. Sajnos fel kellene fogni, és igenis ezt kellene tudatosítani, hogy nem, még mindig nem tudja az orvostudomány, hogy mitől lesz rákos valaki (a legtöbb esetben, mint láttuk), és nem, teljes gyógyulás nem létezik, csak hosszabb-rövidebb tünetmentes állapot.

És sajnos ugyanúgy áldozatok az életvidámak és vígan a jövőbe tekintők, mint a borús, magukba fordult személyiségek.

El kellene végre fogadni, hogy a rák arról szól: nem volt szerencsénk.

És édes mindegy, hogy a diagnózis után derűsen várjuk a tünetmentes időszakot, vagy éppen megrendeljük a sírkövünket. Többek között Mark Petticrew is azt kutatta, hogy a rákos megbetegedések esetén van-e közvetlen kapcsolat a megküzdési stílusok és a túlélés között, és arra jutott, hogy igenis mindegyik betegnek hagyni kell, hogy a saját megküzdési módját válassza.

Nem lehet rájuk erőltetni a minden felületen sulykolt optimizmust. Ráadásul olyan egzakt definíció nem is áll senkinek a rendelkezésére, hogy ez pontosan mit is takar. A média és a hozzátartozók azt sugallják, a rákbeteg szuperhős (illetve illene azzá válnia), aki szembeszáll és legyőzi a betegséget. Harcolj, küzdj, győzd le! Ne légy pesszimista, meg tudod csinálni, állj hozzá pozitívan, különben elbuksz, és a kór diadalmaskodik! Segíts magadon a gondolataid erejével!

Légy erős

Mindezzel azt a hamis elképzelést plántálják a szenvedőbe, hogy a kulcs az ő kezükben van, továbbmenve pedig azt, hogy kontrollálni tudják a rákot, egyszóval az életüket. Légy erős, soha ne add fel! Ezáltal pedig többek között szorongást is okoznak sok betegnek, ami főképp akkor erősödik fel, mikor a kontrollon – mindennek ellenére – rossz diagnózissal találkoznak. Valamit elrontottam? Rosszul voltam optimista? És mindez elvezethet a ’mosolygó depressziónak’ hívott állapothoz, mikor a beteg legszívesebben vicsorogna, ám azt a külvilágnak mosolyként tálalva azt mondja:

Úgyis jobban leszek, már csak kicsit kell kitartanom.

Sajnos az is bizonyított tény, hogy a beteg környezete is jobban tolerálja ezt a hozzáállást, szívesebben foglalkoznak az optimista beteggel, hát hogyne, ez sokkal kényelmesebb.

Külön rémületes, hogy a lélek felkent papjai is – igen jó üzletet csinálva az eladott példányszámokkal – meglovagolják a hullámot. (Nem kérdés, hogy legtöbbször mély meggyőződéssel.) Ritkán vágok könyvet a sarokba, de például Dr. Máté Gábor A Test lázadása című munkájával ezt tettem. A fülszöveg szerint is azt teszi, hogy az egészségügyi problémák tágabb összefüggéseire hívja fel a figyelmet. Rengeteg példát sorol fel, hogy ez és ez milyen lelki típus volt, és milyen rákja lett. Nos, egy másik szerző tudná ugyanilyen meggyőzőn sorolni azokat a példákat, ami épp az ellenkezőjét bizonyítja. Épp az ilyen olvasmányok verik bele az olvasó tudatába, hogy igenis magad vagy az oka a bajodnak. Vagy az anyád, a bántalmazó apád, a szeretettelen élettársad.

Agyrém.

Egyik rákbeteg barátnőm pszichológusa odáig ment, hogy a barátnőm az anyját okolta, nevezetesen a tényt, hogy bölcsődébe adta, emiatt lett szeparációs szorongása, ami elkísérte az életét, és lett betegségének eredője. Másik ismerősöm azt mondta, a férje betegítette meg, mert, mert nem jól kommunikált vele az ágyban, és azon kívül. Bizonyos „szaktekintélyek” odáig merészkednek, hogy rákbeteg személyiségről írnak. Hogy az ilyen nagy valószínűséggel rákot kap. OMG. Plántáljunk csak még több félelmet! Erősítsünk meg vádakat! De elsősorban hitessük el a beteggel, hogy ő a kulcs, nem a vakvéletlen. És a megoldás a mi tanfolyamunkban, könyvünkben van…

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.