Gazdaság

EGZISZTENCIA-HITELEK – Tétbizonytalanság

admin
admin

1996. 11. 20. 00:00

Képes lesz-e törleszteni az Egzisztencia-hiteleket az a több mint ötszáz vállalkozó, aki az elmúlt hat évben a tulajdonszerzés e formáját választotta? – Elsősorban a bankokat foglalkoztatja e kérdés, szinte a konstrukció megalkotása óta. Ám közeledve ahhoz az időponthoz, amikor a hitelfelvevőknek a türelmi idő lejártával már nem csupán a kamatot, hanem a tőkerészleteket is fizetniük kell, immáron a Pénzügyminisztérium (PM) is firtatni kezdte a dolgot.

Eddig összesen mintegy 65 milliárd forinttal szolgálta az Egzisztencia (E)-hitel mindazon nemes célokat, melyekre kitaláltatott – az állami vagyon magánkézbe adásától az államadósság csökkentésén át egészen a piacgazdaságra alkalmas vállalkozói réteg “e világra” segítéséig. Hogy végül milyen eredménnyel sikeredett valósággá kanyarítani ezeket a szándékokat, azt vélhetően semmi sem mutatja akkurátusabban a hitelek menetrendszerű törlesztésénél. Csakhogy éppen ez az, amiben kevéssel e finanszírozási forma megszületése után máris sokan kételkedni kezdtek, időzített E-hitelbombát dobva a köztudatba.

Ez a szerkezet pedig – a türelmi idővel azonos tempóban – ketyeg. Számosan vélik, hogy a forrásszűkében tengődő vállalkozások ezen az időszakon – hiszen a végén el kell kezdeniük törleszteni a tőkerészt – nem jutnak túl “egyben”. E “tőkerész-rákfene” meglehetősen súlyos teher, mert bár a feltételek rendkívül kedvezőek (lásd külön írásunkat), az alacsony sajátrészhányad miatt a megvásárolt vagyont terhelő hitel annak szinte teljes értékével vetekszik. Ráadásul ez egy teljesen statikus kölcsön, a cég fejlődése szempontjából puszta többletkiadás, mely további beruházásra nem fordítható. Következésképpen e beruházási kedvezménykupac mellől a forgóeszközhitel-finanszírozás feltételeit az illetékesek kezdettől fogva hiányolták, hangsúlyozva, hogy a többnyire kezdő és így tapasztalat híján lévő vevő az árverésen esetleg “mindent elkövet”, a túllicitálás pedig rontja hitelképességét, miközben a vagyontárgyon immáron a bank jelzáloga terpeszkedik. További biztosíték hiányában pedig már a működés beindítása is gondot okozhat.

Szilárdan tartja magát az a nézet, mely szerint az E-hitellel privatizált társaságok java része bizonyosan jelentős forgóeszköz- szükségletét csak önkarcsúsítás révén képes ideig-óráig, de legkésőbb a tőkerésztörlesztés megkezdéséig fedezni. Addigra ugyanis a vagyonát feléli, ha pedig forgóeszközhitelhez jutott, azaz a termelést banki segítséggel finanszírozza, akkor a két kölcsön kamata úgyis meghaladja jövedelemtermelő képességét.

A hitelfelvevők köre először a belföldi magánszemélyekre terjedt ki, közülük is csak azokra, akik vállalták, hogy egyéni vállalkozónak szegődnek, együttes vásárlások esetén pedig gazdasági társasággá vagy szövetkezetté alakulnak. A következő évben viszont már a magánszemélyekből álló társaságok, szövetkezetek, valamint a Munkavállalói Résztulajdonosi Programba (MRP) vont szervezetek is részesülhettek E-hitelben. Ebből állami tulajdonban lévő vagyont, 1992-től már részvényt is vásárolhattak (a hatályos pénzintézeti törvény előírása szerint ehhez hitelt csak 85 százalék erejéig lehetett felvenni), 1993-tól pedig nem csupán kizárólagos, hanem többségi állami tulajdonú társaságban is vehettek tulajdont. Méghozzá az Állami Vagyonügynökségtől (ÁVÜ), az Állami Vagyonkezelő Rt.-től, az Állami Fejlesztési Intézettől, a tulajdonjogot gyakorló minisztériumoktól és a Kincstári Vagyonkezelő Szervezettől. (Ez utóbbi egyébként az ÁVÜ-n kívül az egyetlen intézmény volt, amely ily módon valamit is értékesített.)

Az első évben alig kétmilliárd forintnyinál nem is fogyott több hitel, melyet mintegy 1200 magánszemély kért ki magának, illetve az előprivatizáció során nagyjából fele-fele arányban tulajdonrészének és bérleti jogának. A konstrukció változásait – a privatizációs szervezet mindenkori kínálatától függetlenítve – nemigen lehet egyértelműen nyomon követni. Ám az látszik, hogy az E-hitel második évének vége felé a folyósítás havi mértéke alaposan megugrott. Ebben azért közrejátszhatott az az eljárásiév-végi hajrá, melyet a személyi jövedelemadóban megszerezhető 30 százalékos befektetési kedvezmény, s nem utolsósorban az ÁVÜ kisbefektetőknek szervezett részvényeladási akciója sürgetett.

A következő évi kedvezményeket, mihelyst a második félévtől a kínálat is meglódult, a befektetések áradata követte. A csúcsévnek mégis 1994. bizonyult, jóllehet, a második félév kisebb számú, viszont annál nagyobb összegű hitelfolyósítást hozott. Ekkor már éreztette hatását az az év nyarán hivatalba lépett Horn-kormány eltökéltsége, hogy a privatizáció mindinkább a készpénzes ellentételezés formáját öltse, melyet a vonatkozó, az E-hitel körülményeit a bankok által már igencsak várt, eggyel magasabb jogszabályi szinten rendező 1995. évi törvény meg is erősített. A hitelfolyósítás az előző évi közel 30 milliárdról alig 4-re apadt, köszönhetően többek között annak, hogy újjászületett a három évvel korábban eltörölt hitelplafon intézménye (mégpedig a vételár felében, maximálisan 50 millió forintban), valamint annak, hogy az Agrobank-botrány óvatosságra intett.

A sajtóban ekkor már javában “hitelbombáztak”. Ennek oka akkoriban főként az volt, hogy beindult a “fluktuáció” az előprivatizációban értékesített, többnyire kereskedelmi egységek és bérleti jogok háza táján. Ezek egyfelől kicsik voltak, másfelől – a bérleti jogok esetében – nem állt biztosítékrendszer a bankok rendelkezésére. Ráadásul az E-hitelezés is kezdeti stádiumában volt, így a kölcsön odaítélése némiképp a zsákbamacskához volt hasonlatos. Megesett továbbá, hogy az önkormányzat eladta a tulajdonába került ingatlant az azt bérlő E-hiteles vállalkozónak, aki azt követően – hiszen saját tulajdona – már nem fizetett bérleti díjat.

A bankok egyébként többnyire sokszoros biztosítékkal – az átlagos mérték 150 százalék – igyekeznek az esetleges bukások okozta károk elébe menni, ami valójában szívük joga, hiszen a saját hatáskörük a fedezeti feltételek kiírása. Pontosan ezért hánytorgatják fel a vállalkozók, hogy a bankok biztosítékot finanszíroznak. Eme intézmények viszont részben erre alapozzák nyugalmukat, melyről a PM kérésére legutóbb számot is adtak. A pénzügyi tárca azt konstatálta, hogy a jegybank és a megkérdezett bankok 80 százaléka egyaránt bizakodó a tőketörlesztést illetően: nem látnak problémát, és semmiféle robbanást nem jósolnak. Húsz százalékuk kevésbé optimista, a szélsőségesebb vélemények pedig a PM szerint a nemzetgazdasági, illetve ágazati elemzőktől erednek.

A bankok ugyanakkor javaslatokat is csatoltak véleményükhöz, melyekben további kedvezményekkel kívánják hosszabb távra is alátámasztani “problémamentes” nézetüket. Egyebek mellett kérték a fizetési feltételek könnyítését, így a kamat további csökkentését, mint ahogy az is felmerült, hogy a kormány valamiképpen honorálja az előtörlesztést. Az a javaslat is elhangzott, hogy az előtörlesztett összegekből kis- és középvállalkozások rövid távú hiteligényének kielégítését szolgáló alap jöjjön létre.

A felvetéseket azonban még korai mérlegelni – hangsúlyozzák a Pénzügyminisztériumban -, nem is beszélve arról, hogy a konstrukció önmagában is páratlanul előnyös, az előtörlesztést kedvezménnyel támogatni pedig a tőke elengedését jelentené. A felmérés elsődleges eredményeként mindenesetre megállapították: először 1997 első felében adódik olyan időszak, amikor a tőketörlesztési hajlandóság, képesség vizsgálható lesz – akkorra járnak le az elsőként folyósított hitelek törlesztésére adott türelmi idők -, még ha a pénzintézeteknek az MRP-k és vállalatvezetői kivásárlások (MBO) hogylétéről van is fogalmuk. Akkor pedig a minisztérium újra nekirugaszkodik, s bár meglepetésre nem számít, szakértői megjegyzik, hogy jövőre és azután válik esedékessé a hitelek döntő többségének tőketörlesztése, miáltal mindkét évben hat-hat milliárd forintot kell visszafizetni. Ekkor lehet érdemben szemügyre venni a javaslatokat is – mondják -, melyek azonban, ha más módosításra nem is, de a tőkeellátottság, ágazat és egyéb jellemzők alapján feltehetően specifikációra szorulnak.

Időközben egyedi technikák is feltűntek a piacon. Egyes cégek olyan módszert ajánlottak, melynek keretében az E-hitel révén tulajdonossá vált társaság és a megvásárolt cég összeolvadása nyomán a hiteltörlesztés nem a nyereségadót, hanem az önköltséget terheli. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) pedig két évre szóló Magyarország-stratégiájában (Figyelő, 1996/44. szám) az eddigiektől eltérően az E-hitellel megvásárolt társaságokat is célba veszi, alárendelt kölcsöntőke révén igyekezvén “segíteni” rajtuk.

Az – átlagosan hatéves futamidejű – hitelekből tavaly év végéig 13 százaléknyit már visszafizettek. Ez részint a türelmi idő nélküli kölcsönök kifutásának, részint az előtörlesztéseknek köszönhető. Ez utóbbit – az alacsony hitelkamat ellenére – az teszi vonzóvá, hogy így a vagyon felszabadul a banki jelzálog alól, s az eszközök szabadabban használhatók fel. Ennek híján a pénzintézet nemcsak az ingatlan esetleges eladásáról szeretne tudni, hanem arra is kíváncsi lehet, ha a társaság netán profilt módosít. Tulajdonosváltás esetén pedig egyenesen hatósági jogköre van abban az értelemben, hogy a bank köteles megvizsgálni a potenciális vevő E-hitelre való jogosultságát.

Összességében a bukási arány egyelőre alacsonyabb, mint más hiteleknél, a pénzügyminisztériumi vizsgálat mindössze 1-2 százaléknyi kamatfizetési elmaradásra bukkant. A bankok kockázatvárakozásaira egyébként jellemző, hogy átlagosan 10 százaléknyi céltartalékot képeztek az E-hitelállományra. Ennél jóval óvatosabb a Hitelgarancia Rt., mely 1993. évi megalakulása óta vállal készfizető kezességet E-hitelekre, s ezekre kezdettől fogva 35 százalékos céltartalékot képez. A garancia, amelyért kellő fedezet hiányában banki javaslatra fordulnak az ügyfelek a társasághoz, máskülönben a kölcsön összegének maximálisan 80 százalékáig szól. Eddig összesen 5 milliárd forintnyi E-hitelnek adtak ki 2,9 milliárdnyi garanciát, mely mérték csupán töredéke a társaság által összesen vállalt 17 milliárd forintos garanciaállománynak. A visszautasítási arány ugyanakkor megegyezik a többi kérelmezett hitelformánál tapasztaltakkal, azaz 1993 óta az akkori közel 30 százalékról 10 százalékra zsugorodott.

A Hitelgarancia Rt.-re – korábbi várakozásaival szöges ellentétben – eddig mindössze egyetlen hitel rótt kötelezettséget, ez az arány a tapasztalatok szerint átlagosan négyszázalékos bukást messze alulmúlja. Ugyanakkor azt tartják, hogy ez részben csak idő kérdése, a problémát a türelmi idő csak prolongálta. Kedvező fejleménynek tűnik azonban – mondják – az MBO-k és MRP-k céghez, munkahelyhez ragaszkodása; igaz, ezt mások pontosan érdekellentétnek fogalmazzák, a másik oldalra a hatékonyság növelést helyezve.

A társaságnál abban látják a megoldást, ha a bankok a lekötött fedezetből bizonyos vagyontárgyakat értékesítés és így forrásszerzés céljából kiengednek. Ennek elősegítésére biztosítja a Hitelgarancia Rt. nyár óta az utólagos garanciavállalás lehetőségét, mely konstrukció iránt várhatóan fél éven belül támad erőteljes kereslet. Emellett létezik még az annak idején az ÁVÜ égisze alatt létrejött garanciális tartalék, mely a sajáterő-befizetésekből a bankokat a bérleti jogok révén ért hitelezési veszteség erejéig kártalanítja.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.