Gazdaság

A TŐKEFEDEZETI ALRENDSZERRŐL – Intézmények, hozamok, biztonság

admin
admin

1996. 07. 17. 00:00

A tőkefedezeti nyugdíj(al)rendszer tervei végletesen megosztják a nyugdíjreform előkészítésében résztvevő vitapartnereket. A szakértő és politikus szerző javaslatot tesznek az új intézményrendszer garanciáira is, ezzel igyekezvén alátámasztani: a tőkefedezeti rendszer biztonsággal működhet Magyarországon.

A tőkefedezeti alrendszer intézményeivel szemben két alapkövetelményt kell támasztanunk: szolgálják a biztonságot és a minél magasabb hozam elérését. Biztonságon egyrészt azt értjük, hogy a polgárok befizetéseit ne lehessen eltulajdonítani, másrészt azt, hogy a polgárok befizetéseinek befektetése során ne állhasson elő olyan helyzet, mely e befektetések elértéktelenedéséhez, vagy akárcsak értékvesztéséhez vezet. A magas hozam pedig nem pusztán a kiváló befektetői teljesítmény dicsérete, hanem az alacsony működési költségé is. A tőke éves reálhozama több száz év távlatában 2-6 százalék. Tehát a nyugdíjcélú megtakarítások reálértékének gyarapodása akkor lehet tartós, ha a működési költség két százalék alá kerül.

A teljesítmény mérése

A tőkefedezeti alrendszer egyes intézményeinek teljesítményét kézenfekvő azonos időpontban végzett nettó eszközérték-számítás alapulvételével mérni, s az eredményt hozzáférhetővé tenni a nyilvánosság számára. A helyzet azonban bonyolultabb, mint a befektetési alapok esetén, ahol egy befektetési jegy adott pillanatban érvényes nettó eszközértékét kell kiszámítani. Esetünkben a számítás alapja a tag egyéni számláján adott időszak alatt nyilvántartott összeg átlaga, azzal, hogy a tagi befizetések teljes összege – szemben az önkéntes nyugdíjpénztárakra ma érvényes szabályozással – az egyéni számlára kerül. Hogy bonyolultabb, de igazságosabb legyen, természetesen a tagi befizetések beérkezésének napjára is tekintettel kell lenni.

Az összehasonlíthatóság egyértelműségét és a befektetések átláthatóságát szolgálja a tőzsdekényszer. Amennyiben a portfólióba mégis kerülnek tőzsdén kívüli, nehezen értékelhető eszközök (földtulajdon, ingatlan, üzletrész stb.), azok a tartalékalapba helyezendők, az egyéni számlák között nem oszthatók fel.

A teljesítmények mérése, összehasonlíthatósága és nyilvánossága attól kap értelmet, hogy a polgárok az így nyert információk alapján a gyengébb intézményből a jobba, a magasabb hozamot elérőbe léphetnek át. Bár az átlépések gyakoriságát ajánlatos adminisztratív eszközökkel korlátozni (jogszabályban meghatározható például, hogy évente hányszor – egyszer vagy kétszer – van rá lehetőség, az átlépés naptári napja rögzített, az átlépési szándékot időben be kell jelenteni stb.), de az olyan szabályozást, amely a polgárokat “röghöz köti”, amely bármilyen tényleges vagy szociológiai kényszertagságot jelent, mint a piaci viszonyokkal ellentéteset elutasítjuk.

A kötelező, illetve elismert nyugdíjpénztár abban különbözne az önkéntes nyugdíjpénztártól, hogy a tagságot és a tagdíj mértékét jogszabály határozza meg, valamint – éppen kötelező jellege miatt – szabályozása szigorúbb.

Nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok

Felmerül a kérdés, hogy a kötelező, illetve elismert nyugdíjpénztárak megjelenésével van-e értelme ennek a megkülönböztetésnek? A válaszunk: nincs. A nyugdíjreformnak a jelző nélküli nyugdíjpénztárat kell létrehoznia. Erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy aszerint legyen különbség a polgárok nyugdíjcélú megtakarításainak biztonsága – a szabályozás szigorúsága – között, hogy megtakarításaik önkéntesek vagy kötelezőek. A biztonság oszthatatlan.

A nyugdíjpénztárakba a polgárok egy része jogszabály által kötelezetten fizet nyugdíjjárulékot, míg mások önkéntesen tagdíjat. Természetesen az ellen sem lehet kifogást emelni, hogy a kötelező nyugdíjjárulékot fizetők efelett még önkéntes befizetéseket is tegyenek. Ez ugyan némileg bonyolultabbá teszi a nyugdíjpénztárak nyilvántartási rendszerét, de jelentős előnnyel is jár. A nagyobb taglétszám fontos feltétele a működési költségek leszorításának.

A kötelező, illetve elismert nyugdíjpénztárak a ma létező önkéntes nyugdíjpénztárak mintájára jönnének létre. Véleményünk szerint azonban a nyugdíjpénztár egymagában nem alkalmas szerepének betöltésére. Az önkéntes nyugdíjpénztár felépítése alkalmatlan arra, hogy a magas taglétszámot a hatékony vezetéssel szinkronba hozza. Az önkéntes nyugdíjpénztár legfeljebb néhány száz fős munkahelyi pénztárként működhet a törvény szellemének megfelelően, demokratikus játékszabályok szerint.

Az önkéntes nyugdíjpénztárak között természetesen ennek ellenére kialakulnak a magas taglétszámú, nyitott, területi nyugdíjpénztárak. Ez kívánatos jelenség: a jelenlegi struktúrának éppen a fragmentáltság, a széttöredezettség a legnagyobb problémája. Azonban minél magasabb a taglétszám, a pénztári demokrácia annál formálisabb. A polgárok elsősorban magas színvonalú pénzügyi szolgáltatásokra vágynak. Mindebből logikusan következik, hogy új intézményt kell létrehozni: a nyugdíjalapot. A nyugdíjalapot a nyugdíjalap-kezelő működteti, de az nem a tulajdona, csupán a nyugdíjalapon keresztül szolgáltatást nyújt az abba belépő polgároknak. Egy nyugdíjalap-kezelő egy nyugdíjalapot kezelhet, s ez a tevékenysége kizárólagos. Nyugdíjalap-kezelő létrehozása és tevékenységének megkezdése engedélyköteles.

A nyugdíjalap-kezelő kizárólag névre szóló részvényekkel rendelkező részvénytársaság. Alaptőkéjének minimális nagyságát törvény határozza meg, csakúgy mint e tevékenység végzésének tárgyi, személyi és biztonsági feltételeit. Követelmény a megkötött felelősségbiztosítás, s az összeférhetetlenség szabályozása is meglehetősen szigorú. A törvény határozza meg a tulajdonosi kör összetételét és megoszlását, a tulajdonossá válás feltételeit (például “jó üzleti hírnév” megkövetelését), s a tulajdonosok által az alaptőkén felül vállalt garanciákat. Egy tulajdonos közvetve vagy közvetlenül egy nyugdíjalapban lehet tulajdonos. Szigorúan behatárolt a nyugdíjalap-kezelő díjazása és a díjazás jogcímei.

A nyugdíjalap-kezelő tulajdonosa természetesen lehet bank és biztosító is. A pénztármozgalmi lobby időként követeli eltávolításukat a nyugdíjpénztárak környékéről, ami egyrészt nem lehetséges, másrészt értelmetlen. A nyugdíjalap az az intézmény, ahol bank és biztosító részvételének intézményesülésével tőke és szakértelem a legkönnyebben bevonható a tőkefedezeti alrendszer létrehozásába.

A bankok és biztosítók egyébként is jelen vannak, és szerepük növekszik a nyugdíjpénztári piacon. A bank vagy a biztosító létrehoz egy pénztárkezelő vállalkozást, majd megkéri saját alkalmazottait, hogy alakítsanak egy nyugdíjpénztárat. Az alakuló közgyűlés az iniciatívák szerint megválasztja az igazgatótanácsot, melynek első dolga, hogy hosszú távú szerződést kössön a munkaadójuk által létrehozott pénztárkezelő céggel. A munkahelyi körben alakult pénztár országosként alakul, tagjai közé bárki beléphet. (Ilyen nyugdíjpénztárat működtet a biztosítók közül az ÁB-Aegon, a Hungária, s idesorolható a Winterthur; a bankok közül az OTP, az MKB, az MHB, a K&H stb.). A pénztártörvény nagyobb dicsőségére természetesen a polgárok önszerveződésével és egy nonprofit szervezettel állunk szemben. Ezen nyugdíjpénztárak tevékenységéért formálisan természetesen a közgyűlés által megválasztott vezetők a felelősek, de minden a tényleges tulajdonosok elgondolása szerint történik. A nyugdíjpénztárak “antikapitalista” ideológiai meggondolásból létrehozott piackonform struktúráján így lép túl az élet. A nyugdíjalap intézménye tiszta vizet önt a pohárba: láthatóvá teszi a nyugdíjpénztárak működtetésében jelenleg szemérmesen megbújó érdekeket és valódi felelősségvállalásra kényszeríti őket.

A nyugdíjalap-kezelő szigorú alapítási szabályai azt a célt is szolgálják, hogy a nyugdíjalapok száma lehetőleg ne haladja meg a 25-30-at. Aligha várható, hogy befektető beszálljon az üzletágba, ha nem lát esélyt minimálisan 30-50 ezer potenciális tag megszervezésére. Azonban arra is vigyázni kell, hogy a szabályozás a tőke, valamint a személyi, tárgyi és biztonsági feltételek tekintetében ne legyen olyan szigorú, hogy a túl kevés nyugdíjalap-kezelésre vállalkozó miatt oligopolisztikus piaci helyzet álljon elő.

Felvetődhet, hogy a nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok együttes jelenléte feleslegesen bonyolulttá teszi a rendszert. Véleményünk szerint azonban e két intézménytípus között is verseny fog folyni, melynek győztesei végül is a polgárok lesznek.

A tőkefedezeti alrendszer különleges státuszú intézménye az Országos Nyugdíjalap, amelyet a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat tulajdonában lévő nyugdíjalap-kezelő működtet. Minden magyar polgár, akit a nyugdíjreform tagságra kötelez, amennyiben az előírt időpontig nem választ magának nyugdíjpénztárat vagy nyugdíjalapot, automatikusan itt lesz tag, a munkáltatónak a nyugdíjjárulékot ide kell utalnia. Természetesen az Országos Nyugdíjalap a polgárok számára választható is. (Ha a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat a fenti feladattól elzárkózik, azt bármelyik nyugdíjalap-kezelő megpályázhatja és koncesszióba elnyerheti.)

Véleményünk szerint a nyugdíjreformmal nem csak az önkéntes nyugdíjpénztáraknak kell átalakulnia, hanem a Pénztárfelügyeletnek is. A Nyugdíjpénztár és Nyugdíjalap Felügyeletet a Pénztárfelügyelet átalakításával és komoly szakmai megerősítésével kell létrehozni, költségvetését a nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok által taglétszámuk függvényében fizetett felügyeleti díjból kell fedezni. Szakmai fórumként létrehozható a Nyugdíjpénztárak és Nyugdíjalapok Tanácsa.

Biztonsági garanciák

A kézenfekvő garancia a nyilvánosság. A nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok portfóliójának időszakonkénti nyilvánossága (eltérően az önkéntes nyugdíjpénztáraktól, de hasonlóan a befektetési alapokhoz), arra szolgál, hogy a szükséges és kielégítő információk álljanak rendelkezésre a polgárok nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok közötti szabad választásához.

A védőrendszer további elemei az állami felügyeleti rendszer (a Nyugdíjalap és Nyugdíjpénztár Felügyelet), valamint a szakmai-etikai szűrő. A tőkefedezeti alrendszer biztonságát szolgálják a nyugdíjalap-kezelőre vonatkozó szabályok, illetve – eltérően a mai helyzettől – a nyugdíjpénztárak portfóliójának befektetésével kötelezően megbízandó vagyonkezelő, mely az Értékpapírfelügyelet (ÁÉTF) vagy a Bankfelügyelet (ÁBF) felügyelete alatt áll, és e tevékenység végzésére engedéllyel rendelkezik.

A portfólió összetétele és diverzifikációja, a tőzsdekényszer is garanciális elem. A portfólióba döntő hányadban csak olyan eszközök kerülhetnek, amelyek a tőzsde szűrőjén keresztülmentek. A tőzsde szűrőjén keresztül nem ment eszközöket a tartalékalapba kell helyezni, vagyis nem oszthatók fel az egyéni számlák között. Ez a számviteli megoldás adminisztratív tiltás nélkül is fékezi ilyen eszközök portfólióba kerülését, mert alacsonyabb hozamokat eredményez, s ez a tagokat elfordíthatja a portfóliójába magasabb hányadban fel nem osztható eszközöket befogadó nyugdíjpénztáraktól és nyugdíjalapoktól.

A tőzsdekényszer célja, hogy a manipulációra mindig lehetőséget adó vagyonértékelés ne játsszon szerepet a hozamok megállapításakor. A nyugdíjpénztárakat és nyugdíjalapokat a közvetlen ingatlanpiactól – mint túlságosan kockázatostól – távol kell tartani. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy közvetetten ingatlanpiaci szereplők legyenek, ingatlan-befektetési alap befektetési jegyeinek birtoklásán keresztül. Cél az is, hogy elejét vegyük no name társaságok gründolásának.

A tőkefedezeti alrendszer születése utáni évtizedben a portfóliók döntő hányadát a nyugdíjbiztosítás hiánya miatt kibocsátandó állampapírok teszik ki, a nyugdíjvagyon és a nyugdíjbiztosítás hiánya közötti rés eleinte lassan tágul. Az “igazi” értékpapírpiacra csak e “résbe” eső források vihetők. Meggondolandó volna olyan állampapír-kibocsátási politika folytatása, amely legalább a rendszer kiépülésének és működésének első néhány évében, évtizedében tudatosan a nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok felé tereli az állampapírokat. Tereli, de nem kényszeríti. Ezzel elérhető lenne az államháztartás finanszírozásában a bankok szerepének visszaszorítása, ami a pénzügyi szolgáltatások piacán erősíthetné a versenyt.

A pénzforgalmi számlavezetés szabályai is a befektetés biztonságát szolgálják. A nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok pénzforgalmi számlájának vezetéséről olyan pénzforgalmi számlaszerződésnek kell rendelkeznie, amelynek alapján a számlavezető csak bizonyos, előre meghatározott számlák felé teljesíthetne átutalásokat. A működési kiadásokat alszámláról, előre meghatározott korlátozott összegben lehet csak teljesíteni.

Eltörlendő a pénztárvagyon befektetőnek történő átadásának lehetősége (ez a probléma nyugdíjalapok esetén fel sem merül). A befektető tevékenysége a nyugdíjpénztár pénzforgalmi számlája feletti rendelkezési jog átadásával veszi kezdetét.

A Nyugdíjalapok és Nyugdíjpénztárak Központi Elszámolóháza és Értéktára Részvénytársaság (NYUKELER) szintén garanciális intézmény. A nyugdíjalapok és nyugdíjpénztárak biztonságának megteremtése érdekében legfontosabb a kötelező letétkezelés előírása. Javasoljuk a Nyugdíjalapok és Nyugdíjpénztárak Központi Elszámolóháza és Értéktára Részvénytársaság (NYUKELER) létrehozását, amelynek tulajdonosa a Magyar Állam lenne. Minden nyugdíjalap és nyugdíjpénztár itt őriztetné a portfólióját alkotó értékpapírokat (természetesen nem okvetlenül materiális értelemben), illetve például épületingatlan-vagyonuk meglétét dokumentáló iratok eredeti példányát stb. Természetesen a NYUKELER üzleti alapon is vállalhatna cégeknek, magánembereknek letétkezelést és értékőrzést.

A NYUKELER Rt. végezné az eszközértékelést, ami garantálná az egységes számítási gyakorlatot. Az államnak a tőkefedezeti alrendszerrel szembeni felelőssége legcélszerűbben és legolcsóbban e letétkezelő intézmény létrehozásával valósítható meg, amelynek működésére vállalna az állam általános garanciát. Egyébként erre semmi szükség, illetve a nyugdíjpénztárak és nyugdíjalap-kezelők vezetőinek és érdemi ügyintézőinek felelősségbiztosítása szolgálná az esetlegesen okozott károk megtérítését.

A NYUKELER Rt. létrehozása mellett szól, hogy több millió polgár nyugdíjcélú megtakarításait kezelő intézmények letétkezelésének szakszerűsége és olcsósága így garantálható legkönnyebben.

Befejezésül az 5+1 védővonal után szóljunk arról, hogy véleményünk szerint mi nem alkalmas arra, hogy a tőkefedezeti alrendszer garanciális eleme legyen. Ez pedig az úgynevezett garanciaalap, amelynek feladatául leggyakrabban “etikátlan és tisztességtelen magatartásból származó károk” megtérítését szánják. Az etikátlan és a tisztességtelen magatartás ellen szakmai-etikai szűrőt és felelősségbiztosítást építettünk rendszerünkbe. Az etikátlanság és a tisztességtelenség ellenében a pénzforgalmi számlával kapcsolatban speciális szabályokat javasoltunk, a tőzsdekényszer előírása számos ügyeskedésnek veszi elejét. Végül a kötelező letétkezelés kimondása és erre új intézmény létrehozása maximálisan garantálja a biztonságot.

A garanciaalap szükségessége mellett nem lehet az Országos Betétbiztosítási Alapra (OBA) és az Országos Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alapra (OTIVA) hivatkozva érvelni. Az OBA és az OTIVA a kisbetétesek pénzét óvja a bankok, takarékszövetkezetek esetleges rossz hitelkihelyezései miatt bekövetkező csődjével szemben. Nyugdíjpénztáraknak és nyugdíjalapoknak a hitelezés tilos, vagyonuk zömében (legalábbis eleinte) állampapírokban van (melynek visszafizetését az állam garantálja), a fennmaradó nagy része pedig jogszabályban előírt diverzifikáció szerint olyan kötvényekben és részvényekben, amelyek ugyan senki által nem garantáltak, de kockázataik – hála a tőzsdének – jól felmérhetők. A portfólió elhanyagolható része lehet bankbetét, amely esetén valóban lehet létjogosultsága OBA-OTIVA mintára létrehozott garanciaalapnak.

A garanciaalap nem egyszerűen felesleges, hanem rossz üzenet. A nyugdíjpénztárak és nyugdíjalapok vezetőinek figyelmét és felelősségét csökkenti, ha biztosak lehetnek abban, hogy baj esetén fizetnek a többiek, vagy az állam.

A szerzők országgyűlési képviselő és szociológus szakértő.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.