Gazdaság

EU: AGRÁRPOLITIKA ÉS BŐVÜLÉS – A számla – és akik fizetik

admin
admin

1996. 07. 03. 00:00

A nyugat-európai szakértők jó része a közép- és kelet-európai országok EU-csatlakozásának legfőbb akadályát az agrárpolitikában, nevezetesen az Európai Unió agrárköltségvetésére háruló pótlólagos pénzügyi terhekben látja. E terhek mértékére vonatkozóan azonban legfeljebb találgatások vannak, megbízható, vitathatatlan számításokkal eddig senki sem jelentkezett.

Ha mind a tíz közép- és kelet-európai aspiráns zöld utat kapna az unióba, kereken 100 millióval bővülne az EU lélekszáma. A mezőgazdaságban foglalkoztatottaknak a jelenlegi tizenöt tagországban 2000-re 6,6 millióra becsült száma ugyanakkor a mostaninak duplájára, a mezőgazdasági termőterület nagysága pedig 60 millió hektárral, 200 millió hektárra emelkedne. A visegrádi-országokban, Bulgáriában és Romániában, a balti köztársaságokban, valamint Szlovéniában jelenleg összesen 9,5 millió embert foglalkoztatnak az agrárágazatban. (Ez az összes foglalkoztatott több mint negyede). A jelenlegi tizenöt EU-tagországban viszont az összes munkavállaló csupán 6 százaléka, 8,2 millió fő dolgozik a mezőgazdaságban. Közép- és Kelet-Európában a mezőgazdaság állítja elő a bruttó hazai termék 8 százalékát, míg az EU-ban az arány csupán 2,5 százalék.

Az Európai Unió 1996-ban 80 milliárd ecu körüli költségvetéséből az agrárágazat több mint 50 százalékkal, 43 milliárd ecu-vel részesedik, így – legalábbis az EU közös költségvetésében betöltött részarányát tekintve – a mezőgazdaság az európai integráció legfőbb területe. Már pedig ha a most (elméletben) kiszámítható menetrend szerint meg is történnék az EU kelet irányú bővülése, a közös agrárpolitika mai formájában való átültetése nem hajtható végre az EU agrárköltségvetése, vagyis a jelenlegi tizenöt tagországra háruló pénzügyi teher drasztikus növelése nélkül. Az ellentmondás áthidalására az EU brüsszeli bizottságának ma még nincs kiforrott koncepciója. Legfeljebb remények vannak arra vonatkozóan, hogy “az első körben” nem mindenki, hanem csupán három-négy tagjelölt ország csatlakozhat, továbbá, hogy különböző átmeneti szabályokkal elkerülhető a közös költségvetés hirtelen megterhelése.

Franz Fischler, az EU-bizottság mezőgazdaságért felelős osztrák tagja az állam- és kormányfők múlt év decemberi madridi csúcstalálkozóján elfogadott előterjesztésében még csak annak a megállapítására szorítkozott, hogy – az 1992-ben megreformált közös agrárpolitika fenntartása mellett – az uniónak folytatnia kell a tagjelölt országok felkészülésének támogatását, valamint agrártermékeik piacra jutási feltételeinek javítását. Azt persze, hogy ez hosszú távon elégséges lesz-e, sokan vitatják. Időközben maga Fischler úgy nyilatkozott, hogy amennyiben 2000 elején mind a tíz közép- és kelet-európai tagjelölt ország felvételt nyerne az EU-ba, a csatlakozás évében 9 milliárd, 2010-ben pedig 12 milliárd ecu többletköltséget kellene betervezni a brüsszeli agrárbüdzsébe.

Mindezek tükrében milyenek a magyar agrárgazdaság EU-esélyei? Milyen Európai Unió fogadja hazánk mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termelőit és exportőreit? A közelmúltban az Euration alapítvány és a Hanns Seidel alapítvány budapesti irodája által szervezett konferencia bevezető előadásában Kádár Béla, az Országgyűlés költségvetési bizottságának elnöke hangsúlyozta: hazánkban az elmúlt évtizedek megpróbáltatásai ellenére még mindig az élelmiszer-gazdaság az a szektor, amely az európai összehasonlításban a fajlagos ráfordítás szempontjából a legkisebb mértékű támogatással működik. Ráadásul az agrárágazat a magyar gazdaság egyben egyetlen olyan ágazata, amely jelentős exportaktívumot ér el, két és félszer annyit exportál, mint amennyit importál, s így vezető szerepet játszik az ország fizetési mérlege javításában.

Kádár Béla előrejelzése szerint az idei agrárexport várhatóan 2,7-2,8 milliárd dollár körül várható, az erre jutó exporttámogatás dolláronként 11 forint, az évi átlagos dollárárfolyam nem egészen 7 százaléka. Vajon melyik európai versenytárs tud ilyen alacsony támogatás mellett ilyen jelentékeny exportot lebonyolítani? – tette fel a kérdést a volt külgazdasági miniszter.

A magyar agrárgazdaság fejlődési útja mindazonáltal nem a tömegtermelés fenntartásában, hanem az értéknövelő fejlesztésben, a termékek feldolgozottsági fokának javításában keresendő, mert csak ezek a termékek lehetnek versenyképesek az igényes nyugat-európai piacokon. Az értéknöveléshez azonban nem csekély pénzügyi terhekkel járó fejlesztési programok szükségesek. Sorsdöntő kérdés, hogy öt év alatt fel tudjuk-e hozni az ágazatot arra a szintre, hogy kiaknázhassuk a benne rejlő összes adottságunkat, komparatív előnyünket. A jövőhöz vezető út címszavai: genetikai állomány, logisztika, szállítási feltételek, szakismeret.

Varga Gyula, az Agrárgazdasági Kutató Intézet tudományos igazgatóhelyettese szerint az agrárgazdaság – ha nem is motorja – továbbra is stabilizáló tényezője a magyar gazdaságnak, legyen szó akár az ország nemzetközi fizetési helyzetéről, akár a vidék foglalkoztatottsági gondjainak megoldásáról. Az elmúlt évek negyvenszázalékos visszaesése után a termelés újbóli növelése, minőségi javítása azonban nem képzelhető el jelentős tőkebevonás és fejlesztő beruházások nélkül. Exportunknál a kedvezményes kvóták átjárhatóságánál nagyobb rugalmasságot kellene tanúsítania az EU-nak, mondta, ugyanakkor az importnál szükség lenne bizonyos belső piacvédelemre is.

Benedek Fülöp, a Földművelésügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára ugyancsak a budapesti tanácskozáson tartott elő-adásában úgy fogalmazott: nehézségeink mellett jelentős értékeink is vannak, s ezeket az értékeket a jövőben is meg szeretnénk őrizni. “Célunk a magántulajdonon alapuló, piacgazdasági keretek között működő környezetbarát, a lakosság differenciált igényeit kielégítő, exportorientált agrárgazdaság kialakítása.” Az EU-csatlakozásra történő felkészülés jegyében ugyanakkor rövid időn belül szélesíteni kell azoknak az agrárgazdasági üzemeknek a körét, amelyek megfelelnek a nemzetközi szabványoknak, ki kell adni az előkészítés alatt álló élelmiszerkönyvet. Közben – s ez a legnehezebb feladat – a ma még sok tekintetben ismeretlen, egy csupán elképzelt 2000 utáni közös EU agrárpolitikának megfelelően kell kidolgozni saját agrárszabályozásunkat.

Az államtitkár szerint mind csatlakozásunk előtt, mind pedig azután elfogadhatatlannak tartunk minden diszkriminatív megkülönböztetést a csatlakozni szándékozó országokkal szemben. Számunkra egyedül az egyforma jogok és egyforma kötelezettségek elve elfogadható. Az Európai Unió negatív megkülönböztetésre irányuló szándéka ugyanis a versenyfeltételekben olyan méretű torzulást okozna, amely a magyar termelők számára a versenyből való hosszú távú vagy esetenként végleges kizárást jelenthetné. Ezt pedig Magyarország nem fogadhatja el, sőt az átmenet mindenre kiható nehézségei miatt ezzel szemben inkább a pozitív diszkriminációt, de legalább a versenyfeltételek azonos biztosítását tartjuk helyénvalónak.

Wolfgang Gröbl, a bonni élelmezési és mezőgazdasági minisztérium parlamenti államtitkára szerint az EU 1992-ben életbe lépett közös agrárpolitikája kiállta az idők próbáját, így az – módosításokkal, kiigazításokkal ugyan -, de az 1999-ben megkezdődő új GATT- (pontosabban WTO-) forduló után is fennmarad. A tíz közép- és kelet-európai tagjelölt ország csatlakozása ugyanakkor függ mind az adott országok majdani EU-felkészültségétől, s függ attól is, hogy maga az EU felkészült lesz-e a tagjelölt országok befogadására. “A közép- és kelet-európai országok EU-tagfelvételét… jól elő kell készíteni. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy az EG, illetve az EU korábbi bővítései nagyban különböztek a közép- és kelet-európai országok tervezett csatlakozásától mind gazdasági, mind pedig agrárgazdasági vonatkozásban.”

Az agrárgazdaság nemzetgazdasági jelentősége Közép- és Kelet-Európában ma lényegesen nagyobb, mint a kontinens nyugati részében. A mezőgazdaságnak itt ugyanakkor még jelentős további termelési potenciálja is van. Ebből következik, hogy a mezőgazdaságnak jelentős vásárlóerő-növekedésre van szüksége. Ez viszont a teljesítőképesség növelését feltételezi a gazdaság más területein is, amellett, hogy a termelékenység növekedésével sok, ma még a mezőgazdaságban foglalkoztatott munkaerőnek a gazdaság más területén vonzó formában kellene megélhetést biztosítani. Így azután az EU keleti bővülésének dilemmái semmiképpen sem korlátozódnak az agrárágazatra. Valójában a gazdaság egészének működését érintő problematikáról van szó.

Ebből Gröbl azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a tagjelölt országok és az EU-tagországok gazdasági és agrárgazdasági fejlettségbeli különbözősége miatt a csatlakozási folyamat lassan, átmeneti szabályozásokkal kiegészítve mehet csak végbe. Ha nem így történnék, akkor aránytalan terhek sújtják a fogyasztókat, az élelmiszerárak drasztikus növekedése folytán élénkülne az infláció, a feldolgozóüzemekre pedig rendkívüli versenynyomás hárulna.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.