A kormány 1992 nyarán határozott úgy, hogy segít tizenkét válságba jutott, stratégiai, foglalkoztatási és a szakmakultúra megőrzése szempontjából fontosnak tartott vállalaton. A segélyezettek száma időközben tizennégyre emelkedett. Az – igaz, jobbára megkésve hozott – intézkedések után ma már csak az Ikarus helyzete reménytelen.
Annak idején egy gazdasági bizottsági ülésen született az elnevezés: “piszkos tizenkettek”. E cégek ugyanis az elmúlt évtizedekben nem csupán valós piaci közegükből koptak ki, hanem saját környezetüket is alaposan tönkretették.
A korábban márkanevükről világszerte ismert cégek jelentőségét mutatja, hogy a válságkezelési program indulásakor ezek adták a hazai ipar nettó árbevételének 10-12, exportjának 22-24 és a foglalkoztatottak 9-10 százalékát. Mindegyik vállalatra jellemző volt, hogy a nyolcvanas évek második felétől bekövetkezett gyökeres piaci változások kihívásaira nem tudtak választ adni. Termékeik, gyártási technológiájuk és tulajdonosi szerkezetük tette őket erre alkalmatlanná. A cégvezetők jobbik fele, látva az elmaradást, éppen ebben az időszakban fogott nagyívű fejlesztésekbe. A felvett hitelek növekvő kamatterhei alatt azonban rogyadozni kezdtek a korábban kőkeménynek hitt vállalati tartópillérek. Sokan termelésük finanszírozására vettek fel rövid lejáratú kölcsönöket. Egyes számítások szerint e cégek az akkori magyar vállalati vagyon mintegy 40 százalékát képviselték, adósságuk pedig 60 milliárd forint körül volt.
Mindez akkor történt, amikor az ipari termelés néhány esztendő alatt 40 százalékkal csökkent, és a rendszerváltás eredményeképpen a vállalatok 60 százaléka csődbe ment. A válságkezelési program tehát az utolsó – egyesek szerint az utolsó utáni – pillanatban indult el. A mentőakció az állami tartozások rendezésével kezdődött: 1992-ben és 1993 elején mintegy 15 milliárd forintot fizettek ki. Ez a tartozások egészének elengedését, átütemezését vagy részvényekké alakítását jelentette. Ám az állami tartozások mellett az (egyes becslések alapján 25-30 milliárdot kitevő) szállítói tartozások is súlyos terhet jelentettek. Azonban a legnagyobb tétel – számítások szerint a tartozások 67 százaléka – a kereskedelmi bankoknál lévő, kétesnek minősített hitelekből jött össze. Az állami tartozásokat kezelő ÁVÜ és ÁV Rt. igazgatótanácsa 1995 január végéig 13,5 milliárd sorsáról döntött. Azóta semmi sem történt.
A válságkezelést értékelő hivatali anyagok a vártnál szerényebbnek értékelik az eredményt, amit a döntések és a végrehajtás elhúzódásával magyaráznak. Egy tavaly februárban készült jelentés szerint: “ha az intézkedések a határozatoknak megfelelő időben történtek volna meg, akkor lényegesen kedvezőbb eredményeket lehetett volna elérni”.
Mindent egybevetve azonban tény, hogy mostanáig valamennyi cég elkerülte a csődöt és a felszámolást. Eredményes reorganizációt hajtottak végre a BorsodChem, a Dunaferr vállalatcsoport, a Ganz Gépgyár Holding, a Nitrokémia, a Nitrogénművek, a Rába és a Vilati Automatika esetében. Az egyedi válságkezelés elfogadhatónak mondható az apránként privatizálódó Hungalu vállalatcsoportnál, ugyanez várható az idén a Taurusnál. Nehezen, de sínre került a Magyar Gördülőcsapágy Művek (MGM) ügye is. A tavaly ősszel eredményesnek mondott reorganizációjú BHG viszont bajba jutott a számára kudarccal végződött Matáv-tenderrel, hiszen kicsúszott a lába alól a piac. A felszámolás rémétől rettegnek az Ikarus orosz tulajdonosai is, akik eddig csak a privatizáció fejében tették le pénzüket, megrendelést nem nagyon hoztak Magyarországra.
A legfrissebb jelentések arról tudósítanak, hogy most már csak az Ikarus termel veszteséget. Az egykori piszkos tizenkettek egyharmada – a BorsodChem, a Dunaferr, a Nitrogénművek, a Rába – tavaly rekordnyereséget hozott. Pozitív eredményt mutatott az MGM is, így sikerrel kecsegtet a cég ez évre tervezett privatizációja.
Az már a válságkezelés első esztendejében világos volt, hogy csak az állami adósságok rendezése hozott eredményt, a banki tartozások felszámolását szolgáló adóskonszolidáció korántsem volt ilyen látványos. Ráadásul ezek az eladósodott cégek ipar- és piacvédelem nélkül maradtak, nem kaptak támogatást a piacváltáshoz elengedhetetlen minőségfejlesztéshez, versenyképességük javításához. A kormány által beígért – a potenciális piacok visszaszerzését célzó – gazdaságdiplomáciai segítség sem váltotta be a tőle várt reményeket, azaz nem hozott megrendeléseket. Nem támogatták állami eszközökkel a kelet-európai piacra jutást, illetve visszajutást sem. A jelek azt sejtetik, hogy a közbeszerzési törvény életbe lépése sem hoz megváltást a megrendelésre áhítozó kiemelt társaságoknak.
Ha a különféle beszámolók alapján vizsgáljuk a válságkezeltek sorsát, megállapítható, hogy azt egyértelműen az állami intézkedések határozták meg. Ahol ezek a lépések késtek vagy elmaradtak, a vállalatok lassú agonizálása következett, illetve következik be. Néhány százmilliós injekció a jobbakat azonnal magához térítette. Alig jutott azonban lélegzethez például a Rába, máris kipenderítették a válságkezeltek köréből.
Kormányhatározat született ugyan a Nitrogénművek 800 milliós rövid lejáratú hitelének középlejáratúvá alakításáról, erre azonban sosem került sor. A hitel 1993 szeptemberére több mint 1,2 milliárdra nőtt. A tartozást végül is bevonták az adóskonszolidációba. Az alig több mint egy évig húzódó, ám még így is korainak számító lépés hatására a társaság csodákat művelt, és 1995-ben már fennállása óta a legnagyobb nyereséget hozta, miközben félmilliárdos beruházást hajtott végre, és növelte exportját.
A Nitrokémia is meghálálta, hogy kevesebb mint kétszázmilliós állami tartozását eltörölték, és hogy az ÁV Rt. – reménykedve a valamikori privatizációs bevételekben – 300 milliót megelőlegezett az 1,2 milliárd forintos környezetvédelmi beruházás elvégzéséhez.
Ellenpéldának látszik, azonban mégsem az a kis-jugoszláviai embargó sújtotta Dunaferr vállalatcsoporté, amely annak ellenére képes volt talpon maradni, hogy csak 1996 végére tervezik az állami adósságok végleges rendezését. A Dunaferrnél ugyanis tekintélyes mértékű, hárommilliárdos – 140 százalékos árfolyamon végrehajtott – alaptőke-emelés történt, nem sokkal az 1992. év végi kormányhatározat után. Emellett csaknem 11 milliárdnyi egyéb tartozást rendeztek – ebből 3,5 milliárdos járadékfizetést átütemeztek, a többit részvénnyé alakították, illetve elengedték. A Dunaferr azért sem ellenpélda, mert a részvénytársaságnál – az elmaradt korszerűsítő beruházások miatt – csak az ezredforduló után kerülhet sor a privatizációra. A cég helyzete egyébként azért is speciális, mert a többiekkel szemben némi piacvédelmet is élvezett az elmúlt években.
Egyáltalán nem kapott viszont védelmet a BHG. A részvénytársaság állami tartozásait átütemezték, azok büntetőkamatait elengedték. A korábbi fejlesztésekért felvett bankhitelből 900 millió forint maradt, amelyet a cég nem tudott fizetni, hiszen elvesztette az első telefonfőközpont-rendszert választó tendert 1990 végén. A 900 milliós tartozás adóskonszolidációba vonásáról tavaly szeptemberben döntött a kormány. Ám a BHG a telefontender idei, újabb fordulóját is elvesztette, ezért működőképességének megőrzése nem lesz könnyű feladat.
Valószínűleg a BorsodChem sem az 1993-ban elmaradt egymilliárd forintos reorganizációs célú tőkeemelésnek köszönheti sorsának jobbra fordulását. Az eredményesen gazdálkodó cég átvészelte azt az időt, amelyet a korábbi kormány késlekedése okozott; csak 1994-ben adott garanciát az ÁV Rt. 500 millió forint devizahitel felvételéhez és ugyanilyen értékű kötvény kibocsátásához.
A Ganz Gépgyár Holdingnál az adóskonszolidáció késett egy cseppet (egy-két évet). Ezt követően a vezetők és a dolgozók megvették a motorokat, hajtóműveket, vízgépeket, erőművi és olajbányászati berendezéseket gyártó céget. Ők a közbeszerzési törvény valóra válásáról álmodoznak, mivel áraik és minőségük – külföldön eddig legalábbis – versenyképesnek bizonyult.
A válságkezelésbe utólag bekerült Tiszai Vegyi Kombinát (TVK) Rt. a megkésett intézkedések ellenére megerősítette vezető helyét a hazai vegyiparban, és minden esélye megvan arra, hogy megvalósítsa az ezredfordulóig terjedő, 81 millió dollár értékű beruházási tervét.
Az adóskonszolidáció késése egyelőre a Vilatit sem zavarta meg – bár az elképzelés, hogy mintegy 1,2 milliárd forintot tartozással együtt privatizálják a kétmilliárdnál valamivel nagyobb jegyzett tőkéjű társaságot, még megkeserítheti a jövőt.
Egyre többet termel, jóllehet romlanak likviditási mutatói a válságkezelésbe ugyancsak utólag bekerült Salgótarjáni Acélárugyárnak. A Taurus is egészen jól muzsikál, noha idei privatizációját egybe kívánják kötni az évek óta húzódó – csaknem 8,4 milliárd értékű – adósság konszolidációjával. Az MGM tavaly októberben esett át a csődegyezségen, és szintén reménykedik a privatizációban. Az ízeire bomlott Hungalut pedig apránként privatizálják. Az Ikarus viszont csupán annyi történt – megint csak jelentős késéssel -, hogy a kormány 2,4 milliárd forintos garanciát adott 575 darab busz törökországi leszállításához.
Ami a piszkos tizenkettek, illetve (a TVK-val és a Salgótarjáni Acélárugyárral együtt) tizennégyek okozta környezeti károkat illeti, ezeket 1992 nyara óta már felmérték, az intézkedési tervek is elkészültek. Jó néhány vállalatnak azonban nemcsak a múltbéli károk felszámolására nincs pénze, de az újabb környezetszennyezés mérséklésére sem futja saját erejéből. Kormányzati támogatás nincs, legfeljebb az adott cég privatizációjának bevételéből tudnak majd bizonyos összegeket visszaforgatni. Ha például a Nitrokémia elkel, a bevétel felét e célra fordítják.
Visszatekintve az elmúlt csaknem négy esztendőre, úgy tűnik, mintha az egyedi válságkezelés eredményes lett volna, hiszen a programba vont vállalatok elkerülték a csődöt és a felszámolást. Februárban még az Ikarusnak is sikerült megegyeznie a Fővárosi és Pest Megyei Egészségbiztosítási Pénztárral, amely így elállt attól, hogy felszámolási eljárást kezdeményezzen. A cég iránt a hírek szerint nagy a beszállítók érdeklődése, így remélhetően a járműgyártó akuttá váló problémái megoldódhatnak.
Elméletileg tehát minden rendben. Csak arra nem árt emlékezni, hogy a későn jött állami segítség hatása korántsem hozta meg a tőle várt bevételt. A programban részt vevő cégek mindenféle szerkezet- és szervezetváltás nélkül fogytak csontig és bocsátottak el több tízezer embert úgy, hogy nem gondoskodtak új munkahelyek teremtéséről. Látványosan vesztették el vagyonuk jelentős részét, az összeg forintmilliárdokban mérhető. Emellett a későn vagy sosem jött segítség miatt – időlegesen vagy végérvényesen – piacot is vesztettek. A válságkezelés ezért igen drága mulatságnak bizonyult.
