Élet-Stílus

Olyan jó az összes férfit vagy nőt hülyének nézni, de lehet, hogy a családod tehet mindenről

Freud még azt feltételezte, hogy a gyerek önző lény, ahhoz kötődik, akitől enni kap. Csak az 1930-as években kezdték sejteni, hogy többről lehet szó, és csak ötven évvel később jutottak el a felismerésig, hogy a gyermekkorban rögzült kötődési mintázatok a felnőtt kapcsolatokra is hatással lehetnek. Itt a válasz az újra és újra ismétlődő szerelmi forgatókönyvekre!

A Semmelweis Egyetem egyik nagy előadója majdnem teljesen megtelt a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom előadásán, ahol Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus arra próbált meg magyarázattal szolgálni a résztvevőknek, hogy milyen titkos mozgatórugók irányítják a párválasztásainkat, és főleg, mi köze mindehhez a szüleinknek?

A szakember indításként leszögezte, hogy a megfelelő társ megtalálása igen nehéz életfeladat, a nehézségekkel nap mint nap találkozik a munkája során.

  • Miért nem találom a párom?
  • Miért tűnik el két hónap után, amikor minden olyan szépen alakult?
  • Miért nem érti meg, hogy több közelségre vágyom?
  • Miért nem fogja fel, hogy túl sok a közelség?

Ezekre a kérdésekre várnak választ leggyakrabban Orvos-Tóth páciensei, de még jobban érdekli őket, hogy:

Miért ismétlődnek újra és újra ugyanazok a forgatókönyvek a párkapcsolataikban?

Freud úgy gondolta, a lelki egészségnek két kritériuma van, az egyik a képesség a munkára, a másik a képesség a szeretetre – folytatta kisebb kitérő után a szakember. Utóbbihoz pedig három dolog kombinációja kell, Sternberg szerelem háromszög elmélete alapján: az intimitás, a testi vágyakozás és az elköteleződés.

És itt érkezünk el az egész előadás fókuszpontjához, mert ez a három elem egytől egyig életünk első kapcsolatában gyökerezik. A legközelebbi gondozóval – általában az anyával – való viszonyunkban tanulunk meg szeretni, elköteleződni, ilyenkor vésődik belénk, hogy a testi érintés jó és nem félelmetes.

Akit sokat simogatnak, cirógatnak baba korában, az felnőttként sem fog idegenkedni az érintéstől. Ha az ölelés nem pozitív dolog felnőtt korban az két dolog miatt lehet, vagy azért mert kimaradt, vagy azért mert túl sok volt.

Talán meglepő, de még maguk a pszichológusok sem tudják túl régóta, hogy életünk első kapcsolata ennyire fontos. Freud például azt feltételezte, hogy a gyerek önző lény, és ahhoz fog kötődni, aki enni ad neki. Az 1930-as években kezdett derengeni, hogy valami más is lehet a háttérben, majd az ötvenes években az Egészségügyi Világszervezet felkérésére Jonh Bowlby pszichoanalitikus Mary Ainsworth fejlődéspszichológussal karöltve kutatást indított a témában. Azt pedig, hogy a gyermekkorban rögzült kötődési mintázatok a felnőtt kapcsolatainkra is érvényesek lehetnek, csak az 1980-as évektől vizsgálták. A témában a máig legnépszerűbb modell Bartholomew és Horowitz nevéhez fűződik, mely szerint a felnőttkori kötődés négy kategóriába sorolható.

A biztonságosan kötődő emberek magukról és a partnerükről is pozitívan gondolkoznak. Nem félnek az intimitástól, nyitottan lépnek az új kapcsolatba, tudják szabályozni az érzelmeiket, és a csalódásokból képesek talpra állni. Nekik van a legstabilabb párkapcsolatuk, mert számukra a másik ember közelsége ismerős, és kellemes.

A szorongóan kötődők önmagukról nagyon negatívan gondolkodnak, úgy érzik, ők nem érdemesek a szeretetre, a figyelemre, náluk mindenki sokkal jobb és szebb, a másikat ezért tökéletesnek látják.

Az ilyen emberek a kapcsolatukon keresztül definiálják magukat, bizonytalanságukban partnerükbe kapaszkodnak, és rajtuk keresztül várják a visszaigazolást, épp ezért számukra soha sem elég az együtt töltött idő, mindig nagyon közel akarnak jönni, és egy kis távolságra is szorongással reagálnak. Mindent azonnal félreértenek, állandóan azt kérdezgetik, hogy mi a baj, hogy szereti-e még őket a másik

– részletezi a szorongó ember jellemzőit a pszichológus, miközben az előadóban érzékelni lehet némi morajlást halk kuncogás és sóhajtozás formájában. Kiderül, sokak számára ismerős a típus.

Orvos-Tóth Noémi rögtön meg is magyarázza, hogy az ilyen viselkedés általában azért alakul ki, mert valamikor a korai kötődésben a gondozó teljesen kiszámíthatatlanná vált, ezért a gyereknek fel kellett “hangosítania” az érzelemkifejezést, nagyon hangosan kellett “kiabálnia”, hogy észrevegyék a szülei.

Épp az ellenkező jellemzés adható az elutasító kötődési mintával rendelkezőkre. Ők magukat értékelik magasan, míg a másikról negatívan vélekednek. Nem kedvelik, és ezért nem is keresik a közelséget, helyette a teljesítményt hajszolják. Siker, pénz, csillogás, eredmények, nincs megállás.

Ő lesznek azok, akik rendszeresen nagyon gyorsan kihátrálnak a kapcsolatokból, ahogy túl intimmé válik a helyzet, és közlik, hogy még “nem állnak készen egy komoly kapcsolatra”.

Ha valaki most magára ismert, érdemes komolyabban elgondolkodnia, a szakember ugyanis kihangsúlyozta, hogy ezek az emberek soha nem is lesznek kész a szerelemre, amennyiben nem foglalkoznak a háttérben meghúzódó okokkal. Egy elutasítóan kötődő számára ugyanis kapcsolódni nem pozitív élmény, nem vágyik igazán társra, ami két dolog miatt lehet: vagy azért, mert gyerekkorban nem kapott elég törődést, vagy azért mert a szülők túlságosan rátelepedtek, túlingerelték, és nem hagyták az autonómiáját kibontakozni.

A négy közül az utolsó, és egyben a legrosszabb a félelemteli kötődés, amikor az illető sem magáról sem a másikról nem képes pozitívan gondolkozni – folytatja a szakember, hozzátéve, hogy általában az ilyen kötődésű kapcsolatokat szokták szenvedélyesnek és izgalmasnak titulálni. Ezek az emberek egyfelől keresi a másikkal a közelséget, és igényelnék a szeretetét, másfelől rettegnek tőle, ezért eltolják maguktól. Nagy amplitúdóval rendelkező viszonyok  születnek így, ami hosszútávon borzasztóan fárasztó.

A tudomány mai állása alapján mindenki eme négy típusú kapcsolódás alapján jellemezhető, a pszichológus persze, a sok rémült arc láttán megjegyzi, nem léteznek tiszta kategóriák, nem lehet mindenkit egyértelműen egyik vagy másik dobozba beletuszkolni. Ráadásul ma már egyre több kutató gondolja úgy, hogy inkább a szorongás és az elutasítás két dimenziója mentén helyezhetőek el az emberek – teszi hozzá Orvos-Tóth Noémi.

Egyetlen dolog azonban teljesen biztos: a felnőtt kötődési mintázatok ott gyökereznek életünk első kapcsolódásában, az újszülött kortól megtapasztalt élményeink beépülnek, egyfajta belső munkamodellé válnak, és onnantól kezdve ezen keresztül értelmezzük az emberi kapcsolatokat.

A gyerekkori kötődési mintázatok nagyjából egy éves korra fixálódnak, és nagyon makacsul tartják magukat. Úgy kell elképzelni, mint egy térképet, amit nagyon nehéz újrarajzolni, ha már bevésődött az elmébe.

A mintázatokat újabb és újabb kapcsolatokon keresztül, egy rettentő türelmes biztonságosan kötődő partnerrel meg lehet változtatni – mondja a szakember. Ha például egy szorongóan kötődőnek a társa képes naponta ezerszer is elmondani, hogy szereti, akkor nehezen, de talán idővel felül lehet írni a múltat. A kötődések transzgenerációsan átívelnek, magyarul én nagyjából azt tudom adni, amit kaptam gyermekkoromban. és ilyenkor jön a felismerés, hogy

olyan vagyok, mint az anyám…

És még egy jó tanács a végére: Orvos-Tóth szerint már az első néhány randi érdemes óvatosan rátérni a család témára, ugyanis a kötődési mintázatok felsejlenek a családtagokról szóló kommunikációban. A biztonságosan kötődők nem túl hangsúlyosan, de szívesen sztorizik a szüleiről, a szorongó akár elő is hozakodik a gyerekkori sérelmeivel, az elutasító nem akar társalogni a gyerekkoráról, és nincs  is túl sok emléke, egy félelemteli randipartnernél pedig szétesettség tapasztalható a családjáról szóló történetekben.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik