Kedves olvasó! Hogy viselkednél, ha leszakadna a lábad egy balestben, de azért még magadnál lennél? Ijedten, sokkos állapotban, de azért, amennyire lehet, türelemmel és tartással várnád a segítséget? Ha megjön, hálás lennél és a lehetőségekhez képest megkönnyítenéd a dolgukat? Elszántan, méltósággal néznél szembe azzal, ami rád vár? Jól hangzik, ugye?

A helyzet az, hogy nem lennél sem türelmes, sem segítőkész.

Ordítanál. Veszekednél. Követelőznél. A hatóságokkal nem működnél együtt. A mentősöket, tűzoltókat hibáztatnád. Csúnya szavakat használnál.

Ha egyáltalán felfognád, mi történik veled. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy megmutatták.

Összevont katasztrófavédelmi gyakorlatot rendezett a Magyar Vöröskereszt a múlt héten Pécsvárad mellett, a (normál esetben) festői Dombay-tó körül. Mentősök, tűzoltók, katasztrófavédelmisek és önkéntesek gyakorolták, hogyan kell laposodó gumicsónakból halálra rémült tiniket menteni, sérüléseket ellátni, gátat építeni, omladozó házfalat támasztani, a víz fölött, kifeszített kötélen átemelni a túlparton ragadt sérülteket.

Komoly hadművelet volt, a gyakorlat leglátványosabb részei azonban azok voltak, amelyeken durva, összetett, több áldozatos baleseteket szimuláltak. A legsúlyosabb egy lezuhant és lángra kapó helikopterroncs, amelyben vagy féltucat ember ült, akiknek egyik fele a roncsban rekedt, a másik szó szerint szétszóródott az erdőben. Az áldozatokat pedig nem akárkik alakították.

Amikor a Vöröskereszt elhívott a gyakorlatra azzal, hogy végignézhetek egy ilyet, nem számítottam semmi durvára. Poénkodás lesz, röhigcsélés, összekacsintás, gondoltam, “kicsit tegyünk azért úgy, mintha, de nem kell ám ezt annyira komolyan venni”.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Imitátornak lenni – baleseti imitátorok, így hívják a sérülteket, áldozatokat játszó alkalmi színészeket – egy gyakorlaton nem buli, hanem kőkemény, idő- és energiaigényes meló. Próbára teszi az embert mentálisan és fizikailag. Nem csak a Sztanyiszlavszkij-módszerre emlékeztető, teljes átéléssel előadott sokkos őrjöngésre gondolok, hanem arra, hogy az imitátoroknak teljes sminkben, a balesetnek megfelelően összetépett ruhában, ha kell, nyílt koponyával, végtagtöréssel, kiugrott szemgolyóval a helyükön kell lenniük vezényszóra, teljes csöndben, akár fél órákat a hideg fűben, úttesten feküdniük, amíg meg nem érkezik a mentőcsapat.

Ha ez nem lenne elég:

a sminket, a vért, az egyéb testnedveket, de még, ha az sérült meg, a szemgolyót is maguknak kell elkészíteniük

és magukra applikálniuk. Ezt a Vöröskereszt 40 órás képzésén sajátíthatják el – meséli Csali Annamária, a szervezet sajtósa. “Van elméleti oktatás arról, hogyan kell főzni, azaz elkészíteni a vért és a különböző sérüléseket. Mindenkinek rendelkeznie kell alapfokú elsősegélynyújtó ismeretekkel, mivel a hiteles imitációnál tisztában kell lenniük, hogy hogyan kell viselkedni például akkor ha levágta egy roncs a lábát vkinek. Megtanulják hogyan kell eljátszani ezeket a sérüléseket.”

“Megtanulnak baleseti szituációkat kitalálni, azaz forgatókönyvet írni az adott helyszínre, majd ezeket eljátszani. Nagy szerepük van az ilyen gyakorlatok alkalmával, hiszen az ő játékuknak és az elkészített sérüléseknek, eljátszott betegségeknek hála tudnak gyakorolni a kollégák.”

Logikus: a mentősöknek, tűzoltóknak, tábori orvosoknak és katasztrófavédelmiseknek ugyanis nem elég fizikailag megtenni, amit lehet, kommunikálniuk is kell az áldozatokkal. Aki balesetet szenvedett ugyanis, az nem várja türelmesen a sorsát, hanem ordít, kapálózik, ellenkezik; ezt kell kezelniük, csitítaniuk, miközben kibűvölnek belőlük minden információt, ami kellhet. Ha emellé még egy kicsit meg is tudják nyugtatni őket, az külön jó, de elsősorban nem ez a cél.

Ez a gyakorlatban – a helikopterbalesetnél maradva – a következőképpen néz ki:

– Próbáljuk meg leszedni róla, jó? Te onnan, én innen.
– MIT CSINÁLTOK?! NEM A GÉPPEL KELLENE FOGLALKOZNI, JÓ?! HANEM VELEM! NAGYON FÁJ!
– Jó, ez nem jön le. Hozom az erővágót.
– NEM ÉRTITEK, HOGY NAGYON FÁJ?! ÁÁÁÁÁÁ!
– Tedd rá a nyakmerevítőt. Hordágy van? Jó. Na, most kellene kicsit kapaszkodni, uram!
– HOL A LÁBAM? MI TÖRTÉNT A LÁBAMMAL?

– El tudja mondani, mi történt?
– MI AZ, HOGY MI TÖRTÉNT? LESZAKADT A LÁBAM! NINCS MEG A LÁBAM!!!
– Hányinger, szédülés van?
– NEM FOGOD FEL, HOGY LESZAKADT A LÁBAM?! LESZAKADT A LÁBAM ÉS AZ MÁR NEM NŐ VISSZA!
– Nézze, megpróbáljuk megkeresni a lábát, ha megvan, és időben beérünk a kórházba, vissza lehet varrni.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

Az imitátorok egy pillanatra sem esnek ki a szerepükből, nem is szabad nekik: ha egyszer is emlékeztetik az egyenruhásokat, hogy ez csak játék, ők is kiesnek a szerepükből. Így azonban nem estek: kőkemény dilemma volt, hogy meg merjék-e mozdítani az egyik ájultat, hogy felszíni, vagy koponyasérülése van-e a helikopterben rekedt lánynak, és hogy hol lehetnek azok, akik még elvileg a gépben ültek, mégsem látni őket sehol.

Nagyjából két óra alatt megvolt mindenki, ahol volt tűz, ott tüzet oltottak, akit kellett, kórházba küldtek (volna), akit pedig el tudott látni a gyors reagálású, orvos- és ápolószemélyzetből álló H-HERO csapat, azt az ő sátrukba. Este kilenc fele kezdték, emlegetni, hogy

ropi.

A ropi az a szó, amelyre az imitátorok abbahagyják az alakítást. (“Meg ne kérdezd, miért.”) Vesznek egy mély levegőt, isznak egy teát, lehet vigyorogni.

Kedves olvasó! Vigyázz magadra, ne balesetezz, ha azonban mégis megtörténik a baj, jobb, ha tudod: valaki valamikor jó eséllyel már eljátszotta ugyanazt, amit te élesben csinálsz. Minden rendben lesz.