dóri (Array)
Élet-Stílus

„Szegénység nem ott van, ahol nincs pénz”

Belicza Bea
Belicza Bea

szocioriporter. 2015. 05. 10. 11:10

Dóri 20 évesen önszántából tapasztalt meg sok nélkülözést, de egy percét sem bánja dél-amerikai stoppos kalandjának. Egy életre való élményt kapott eddigi utazásaiból, ám ezzel nem éri be.
Korábban a témában:

Priskin Dórit átutazóban csíptük el Budapesten a Keleti pályaudvaron. Pécsen volt a szüleinél és Krakkóba ment tovább, ott tanul.

„Tulajdonképpen Franciaországban vagyok egyetemista angol-orosz-spanyol szakon, de épp Lengyelországban töltök egy évet ösztöndíjasként.”

Most 22 éves és már bejárta a fél világot. 17 évesen vágott neki a nagyvilágnak. Először csak nyárra hagyta el az országot.

„Egy barátnőmmel dolgoztam árufeltöltőként  Dél-Franciaországban. Kemény volt, sátorban laktunk és hajnal 4-kor indultunk munkába bringával, mindezt a francia minimálbérért, de élveztük.”

A következő vakációra is talált munkát és bár nagyon jó tanuló volt, nem lett volna nehéz bejutnia egyetemre, érettségi után nem ült újra iskolapadba.

„Akkoriban lett gyakorlatilag minden magyar egyetem fizetős és úgy gondoltam, inkább külföldön akarok továbbtanulni, csak még nem tudtam hol és mit.”

dóri (Array)

“Az utam hőse nem én vagyok”

Nem tétlenkedett, amíg a döntés megszületett, újra Franciaországba ment dolgozni, majd az ott gyűjtött pénzből Kanadába, aztán az Egyesült Államokba utazott. Többnyire vendéglátósként gyűjtötte magának a pénzt, sőt a családját is segítette. 1000-1500 dollárja volt, amikor eldöntötte, hogy végigstoppolja Dél-Amerikát. Fél év alatt járt Kolumbiában, Equadorban, Chilében, Peruban, Bolíviában, Argentínában és Brazíliában.

Voltak terveim az útra, szállásra, de hamar kiderült, hogy a sors úgyis átírja azokat. Equadorban akartam kezdeni, de Kolumbiába olcsóbb volt a repjegy.”

Már ott is borult a terv, mert nem várta a reptéren a kanapészörfös vendéglátója,de egy másik kanapészörfös az utolsó pillanatban befogadta.  Megismerkedett egy salvadori fiúval, akivel aztán három hétig együtt utazgattak. Az adott neki egy kis biztonságot és hogy édesanyját is megnyugtassa, lefotóztatta magát a helyi katonákkal, mondván ilyen kedves emberek vigyáznak rá.

„Anyukám a képtől persze csak idegesebb lett. Végig az úton igyekeztem legalább négynaponta hírt adni magamról. Igen, az utam hőse nem én vagyok, hanem anyukám. Minden elismerésem az övé, amiért így viselte, hogy a bolond lánya végigjárja a kontinens lehető legveszélyesebb sarkait, a lehető legvakmerőbben és legnaivabban. De hát ő nevelt arra, hogy harcoljak az álmaimért, valósítsam meg őket, és ha kell, ne féljek ezért külföldre menni.”

Equadorban egy hostelben dolgozott Dóri másfél hónapig, ottani kollégáival vasárnaponként börtönben önkénteskedtek.

„Úgy jutottunk be elsőre, hogy amikor a családtagok mentek látogatni, mi is sorba álltunk. Csakhogy mi nem tudtunk nevet mondani, egy nő hallotta, mi a problémánk és odasúgta a férje nevét. Bent szabadabb a rendszer, mint nálunk, így bárkivel beszélgethettünk. Sokakat tettünk kíváncsivá, jöttek ismerkedni. Aztán már egy teljes listánk volt nevekből, kit látogatunk. Volt, hogy vittünk sütit, de mondták, hogy legközelebb könyvet vigyünk.”

Nyelveket akartak tanítani, de a rabok sem voltak igazán motiváltak erre és a bürokrácia is gördített akadályokat. A börtönigazgató inkább azt kérte, a látogatók gyerekeinek találjanak ki valamit az önkéntesek. Így kialakítottak egy gyereksarkot és izgalmas játékokat szerveztek.

.

Kettesben vándoroltak

Dóri nagyon szeretett Ecuadorban élni, ráadásul megismert egy utcazenész, kézműves fiút is. A kíváncsiság hajtotta előre, a szíve húzta vissza. A srác 12 év utazgatás után épp készült letelepedni Equadorban, de végül újra maga mögött hagyta hazáját, hogy elkísérje Dórit. Együtt indultak tovább, öt hónapon át osztoztak élményekben, nehézségekben. Többnyire az általuk készített ékszerekből, utcazenéből éltek, sátoroztak vagy kanapészörföztek. Az út jó részére még két kutyát is maguk mellé fogadtak. Volt, hogy az állatok segítették, máskor nehezítették az utazást. Az egyik határon nem engedték át az ebeket, de sikerült jó gazdára bízni mindkettőt.

Dórit mindenhol rabul ejtette valami, blogjában így összegez:

„Felejthetetlenek a perui ételek, az ecuadori gyümölcsök, a kolumbiai táncok, a bolíviai jólelkűség, a chilei sivatagok, az argentin maté és a brazil tengerpartok.”

Az élmények sora végtelen. Mesél például kobrát sütő gyerekekről, a Peruban megkóstolt, nyárson sült tengerimalacról és a zacskóban árult kóláról, kávéról és olyan helyekről, ahol több láma ment az úton, mint autó. Különleges eseményként tartja számon a bolíviai, aymarai napfordulót:

„Három napig ünnepeltek, hálát adtak a Föld anyának, a tűz körül táncoltak, lámát áldoztak. Minden alkalommal, ha alkoholt ittak, egy kortyot a földre löttyintettek köszönetként. A négyezer méteres magasság megviseli az emberi szervezetet, ez ellen cocalevelet rágnak, az tágítja az ereket. Akárkivel találkoztam, mindenki a kezembe nyomott egy marékkal. Az ízét nagyon nem bírtam, de tényleg jó volt szédülés, gyengeség ellen.”

Felejthetetlenek voltak a víz és áram nélküli brazíliai viskóban töltött napok is.

„Reggel izzasztó meleg van és ég a bőröd a csípésektől, nincs víz  zuhanyozáshoz, de még kézmosáshoz és pisiléshez sem, vagy kávéfőzéshez. A tengerben mosdani veszélyes volt a cápák miatt, néha mégis megtettem, de a só bántotta a bőröm. A szomszédtól kaptunk egy vödör állott, esővizet. Na azt 5-6 napig beosztottam. Jó lecke volt, én már mindennél jobban értékelem a vizet.

dóri (Array)

Boldog, mert nem viszonyít

Másképp nézi minden más itteni luxusunkat is. Szerinte az európai, örök elégedetlenséget épp az szüli, hogy túl sok mindenünk van és  még többet akarunk.

 „Láttam egy mosolygós kisfiú képe alatt egy elgondolkodtató mondatot, úgy lehetne magyarra fordítani, hogy boldog, mert nem viszonyít. Bolíviában tényleg élvezik az emberek az életet, mert nem tudják, hogy van ennél jobb, vagy inkább másabb. Nem küzdenek mindig valami elérhetetlenebbért.”

Azt mondja, teljesen elvarázsolták az ottani népek.

„Gyönyörű tájakat láttam, de amitől igazán beleszerettem Dél-Amerikába az az emberek közvetlensége. Persze a turistákat ők is megpróbálják kihasználni, de engem mindig befogadtak, segítettek. Nagylelkűségről sokat lehet ott tanulni.  Ott döbbentem rá, hogy a szegénység nem ott van, ahol nincs pénz. Kolumbiában például egy 15-tagú család osztotta meg velünk bádogtetős kis kunyhóját. Örömmel kínálták a meleg vizet is a mosakodáshoz, ami ugyan csöppet sem volt meleg, de az a szeretet, amivel azt megosztották, többet ért minden kádas, habos fürdőzésnél”

Ide ráadásul nagyon kalandosan is jutottak el. Vendéglátójuk nem volt a megbeszélt helyen, a megadott időben, így Dóriék egy temető előtt várakoztak az éjszaka kellős közepén.

„Fura emberek jártak-keltek, de nem szóltak hozzánk. Egyszercsak kirohant az őr a temetőből, hogy elment tán az eszünk? A környék legveszélyesebb helyén ácsorgunk, csoda, hogy még nem raboltak ki minket, azonnal bezárt minket a temetőbe, aztán kiállt a szakadt kis dzsipjével és elvitt minket a keresett házhoz.”

A sok jó élményért meg is kellett küzdeni. Nem volt könnyű napokig mosakodás nélkül, vagy 30 kilós hátizsákkal hegyet mászni, 12 órát stoppolni a tűző napon a poros út mellett, 3 fokban kint aludni, mindenféle rovarok csípését elviselni, heteken át hasmenéssel küzdeni, átázott sátorban ébredni vagy arról dönteni, hogy ételre vagy szállásra költsön.

„Meleg helyzet volt, amikor Buenos Airesben az utcán rabolt ki 3 fiú. A tarisznyámat akarták, először nem adtam, de amikor mindhárman kést rántottak elő, odaadtam. Így csak a fényképezőgépemtől kellett elbúcsúzni, az életem megmaradt.

Hallgass!

„Szeretek beszélni nagyon, de megtanultam hallgatni is. Kint éreztem rá, hogy van akinek az segít, ha megosztod vele az élményeidet, másoknak viszont az, ha meghallgatod az ő történetét. Ha tudsz másokra koncentrálni, az ő örömük okozhat neked is örömet.” – olvasható Dóri blogjában.

Mégis a legnehezebb nem az út maga volt, nem a kényelmetlenség, nélkülözés, a váratlan, veszélyes helyzetek. Sokkal jobban megviselte a kezdet és a vég.

„Nagyon vágytam Dél-Amerikába, de elképesztően nehéz volt meghozni a döntést, hogy 20 évesen, mindenki aggódása, intelme ellenére nekivágok az ismeretlennek egyedül, kevés pénzzel, használható spanyol tudás nélkül.  Aztán hazafelé a reptéren, úgy éreztem, a testem utazik, de a szívem marad. Fájdalmas volt otthagyni mindazt, amit megismertem, amibe beleszerettem, amiből még nem volt elég.”

Azóta egyszer már visszatért pár hónapra Brazíliába és járt önkéntesként Azerbajdzsánban is. Úgy érzi, minél többet utazik, annál inkább látja, mennyi mindent nem ismer még, ezért biztosan hosszú út vár még rá, igyekszik hozzászoktatni magát, hogy ez elengedésekkel jár.

„Akárhányszor meg akarunk érkezni valahová, először valamit magunk mögött kell hagyni és elbúcsúzni tőle. Megtanultam elköszönni. És megtanultam megköszönni is, mindig mindent az életnek, az embereknek, vagy valami megfoghatatlan energiának, hogy mindig segített és megvédett.”

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.