Szertefoszlott egy nagy ábránd

1916. február. Az első világháború legvéresebb csatájának kezdete: a német csapatok beveszik a Verdunt védő kulcsfontosságú erődöt, Douaumontot. Igaz, mindezt egyetlen pisztolylövés nélkül teszik: a francia hadvezetés ugyanis azt a tanulságot szűrte le Belgium másfél évvel korábbi lerohanásából, hogy a német előretörés ellen az erődrendszer kevéssé hatásos, így a német támadás idején alig két és fél tucat katona és egyetlen igazán hatékony ágyú állt a védők rendelkezésére. A francia-porosz háborút is megjárt Joseph Joffre marsall már az erőd felrobbantására is kiadta a parancsot.

Douamountnak ma hét lakosa van. Egyike annak a kilenc északkelet-franciaországi településnek, amelyet az első világháború teljesen elpusztított. Az erőd visszaszerzéséért a franciák több elkeseredett rohamot vezettek, a tisztek között ott találjuk az ország két későbbi államfőjét, Philippe Pétaint és Charles de Gualle-t is. Igaz, a Verdun körüli harcokban a francia katonák 70 százaléka megfordult, míg a németeknek csak negyede, mivel a már akkor 60 éves Petain marsall a katonák folyamatos rotálásában hitt. Végül a franciák október 24-én foglalták vissza az erődöt, hatalmas, összesen százezres áldozatok árán.

Minderről azonban Jean Renoir A nagy ábránd című filmjében csak azokból a falragaszokból értesülünk, amelyet az antant tisztjeinek fenntartott hadifogolytáborban ragasztanak ki. Az első világháborúban játszódó történet ugyanis nehezen volna háborús filmnek nevezhető. Szó van ugyan az első világháború néhány nagyobb csatájáról, Douaumonton kívül említésre kerül Liege, Charleroi, Tannenberg és Verdun.

Harcolt, majd forgatott

Liege volt a háború első komoly nyugati szárazföldi összecsapása, Belgium lerohanásának első állomása, míg Tannenberg a keleti fronton a németek legjelentősebb propagandaértékű győzelme, ám az azokat felidéző Elsa, a tanyán élő német asszony számára ezek csak családja elvesztésének állomásai. A főszereplők sem jelennek meg soha a hadszíntéren: a két francia repülőtiszt gépének lezuhanása fogságba kerülésük kapcsán derül ki, míg az őket akkor kilövő német tiszt egy későbbi találkozás során számol be frontsérüléseiről.
Maga a rendező, a világhírű impresszionista festő, Auguste Renoir második gyermeke is katonaként vett részt a világháborúban: 1914 augusztusában még a lovasság állományába tartozott, ám egy lábsérülés után a légierőhöz helyezték át, ahol a verduni csata idején felderítőként teljesített szolgálatot, a német csapatmozgásokról készített fotókat.

Egy balszerencsés landolást követően azonban főhadnagyként a hátországba került, ahol lábadozása során bőséges alkalma volt megismerkedni a fővárosi mozikban vetített filmekkel. A háború után nem sokkal aztán a rendezés mellett döntött – az ekkor még némafilmeket komponáló fiatalember apja számos festményét értékesítette, hogy előteremtse a forrást a kezdetben veszteséges vállalkozásaihoz.

A Népfront szolgálatában

1937-ben, A nagy ábránd születésekor Renoir már befutott művész, a francia baloldali értelmiség egyik központi figurája. Az országot 1936. májusi választási győzelme óta a Népfront kormányozta. A kommunista, a szocialista, a republikánus és a radikális pártokat egyesítő tömörülés egyrészt válasz volt a Franciaországba 1931-ben betörő gazdasági válság, illetve a kormányzó polgári pártok politikai és pénzügyi botrányai nyomán megerősödő szélsőjobboldali ligák növekvő hangjára, amely legerőteljesebben az 1934 február 6-i tömegdemonstráción nyilatkozott meg.

A Népfront megszervezésében hatalmas szerepe volt Hitler hatalomra jutásának is, amely nem csak a francia baloldali és centrumpártokat kovácsolta össze, de a Komintern is felülvizsgálta korábbi álláspontját, és a kommunista pártokat antifasiszta összefogásra utasította.

Renoir több politizáló alkotással is kiállt az népfront mellett. Választási propagandafilmet készít a francia kommunista párt számára (Miénk az élet, 1936), amelyben az FKP nehéz helyzetű munkásoknak nyújt segítséget. Lange úr bűne című filmjében az adósságban úszó, nőcsábász nagyvállalkozó által kizsákmányolt kisemberek összefognak, szövetkezetet alapítanak és üzleti sikereket érnek el.

Mikor a volt főnök visszatér, Lange úr megöli. Ugyanabban az évben forgatta Gorkij Éjjeli menedékhelyét, illetve 1938-ban mutatták be a francia forradalom első éveit, a francia nemzet megszületését megfilmesítő Marseillaise-t. Ebbe a sorba illeszkedett az első világháborút egyedi nézőpontból bemutató filmje, A nagy ábránd.

Saját élmények a nácikról

1937-ben – a film bemutatásának évében – Európa forrongott. Franciaországtól délre egy éve dúlt a spanyol polgárháború, amelyet a franciaországihoz hasonló összetételű, választásokat nyert népfrontkormány ellen a Francisco Franco tábornok által vezetett katonai csoport puccsa robbantott ki. 1936 tavaszán Németország – nyíltan megsértve a versailles-i békeszerződést –megszállta a rajnai demilitarizált övezetet, majd novemberben Olaszországgal és Japánnal megkötötte az antikomintern paktumot, 1937-ben pedig Hitler már Ausztria bekebelezésének tervét fontolgatta.

A nyugati hatalmak azonban kivártak, még az Anschluss, illetve Csehszlovákia felszámolása után is tartotta magát a „megbékélési politika”, amelynek alapja az volt, hogy a német követelések jelentős engedményekkel leszerelhetők.

Renoirnak voltak saját élményei is a Harmadik Birodalomról, ahol tanúja volt, ahogy katonák arra kényszerítenek egy zsidó asszonyt, hogy a földet nyalja. Talán az sem véletlen, hogy az egyik jelenetben az 1933. májusi berlini könyvégetéseket idézi fel – mutatott rá Zalán Vince: a wintersborni kastélyban berendezett hadifogolytáborban az orosz tisztek cári küldeményt kaptak, amelyet lelkesen bontottak fel, arra számítván, hogy abban ételt és italt találnak. Mikor csalódottan látják, hogy a láda könyveket rejt, dühükben felgyújtják az egészet.

Két nagy ábránd, két világháború

A címadásnak számos értelmezése létezhet. A hadifogoly tisztek ábrándoznak a szökésről, ábrándoznak a háború végéről. Az egyik jelentése nyilvánvalóan annak illuzórikus voltát feszegeti, vajon az akkor „nagy háborúnak” (grand guerre; the great war) nevezett első világháború lett volna az utolsó a történelem folyamán. Renoir Normann Angell 1910-ben The Great Illusion címmel kiadott könyvétől kölcsönözte a film címét.

A brit munkáspárti képviselő e művében amellett érvelt, hogy a modern kapitalista gazdasági rendben, amelynek alapja a hitel és a kereskedelmi szerződés szentsége, a területi hódítások nem hozhatnak gazdasági hasznot. Ha a győztes nem akarja aláásni a meghódított területek gazdaságát, tisztelnie kell a magántulajdont, vagyis a hódításnak semmiképp nem volna nettó haszna. A háborúk tehát gazdaságilag teljesen hiábavalóak, így a militarizmus felett is eljárt az idő. Angell könyvét négy évvel követte az első világháború – Renoir filmjét kettővel a második.

A nagy ábrándban a társadalomábrázolás áll a középpontban. Renoir az első világháborút mint az arisztokrácia által irányított külpolitika utolsó fejezetét mutatja be. A német von Rauffenstein és a francia de Boeldieu között jóval több a közös vonás, mint e magas rangú tisztek és honfitársaik között.

Mikor a francia gép lezuhan von Rauffenstein a bázisra visszaérve úgy rendelkezik, a túlélő tiszteket hívják meg ebédre. Már az asztalnál kiderül, hogy kettejüknek számos élménye van, ismerős rokonok, szórakozóhelyek, sőt egyszer még ugyanannak a nőnek is csapták a szelet. Kinézetükre is kínosan ügyelnek, mindkettő fehér kesztyűt húz, monoklit hord, beszédük választékos.

A francia hazájával szolidáris

Mikor újból találkoznak a német táborvezetőként kiemelten kezeli a francia foglyot, rendszeresen elbeszélget vele, ágyát nem kutattatja át, csak de Boeldieu becsületszavát kéri, hogy nem rejteget semmit. De Boeldieu francia tiszttársai szökésében sem kíván részt venni, a menekülés rangon aluli számára, de a többieknek segít, magára vonja az őrség figyelmét, míg a két szökevény lemászik a várfalon.

Ekkor adja le rá von Rauffenstein a halálosnak bizonyuló lövést, majd nem győz szabadkozni érte. De Boeldieu utolsó mondataival az arisztokráciát temeti: a kisember számára szörnyű lehet meghalni a háborúban, de neki, arisztokratának inkább menekülés, mert nem kell az új viszonyok között, talajt veszve léteznie.

A német és francia arisztokrata között azonban jelentős különbségek is vannak: a francia forradalom nem múlt el nyomtalanul. De Boeldieu többször is közösséget vállal francia tiszttársaival – nem csupán a szökési kísérleteknél. A foglyok szobájának átkutatásánál például kétségbe vonja, hogy egy arisztokrata szava többet érne bárki másénál, Douaumont visszafoglalásakor pedig együtt énekli a Marseillaise-t a többiekkel.

Hasonlóképp a társadalmi szolidaritást példázza Rosenthal a bécsi-dán származású zsidó bankár, aki – szemben a sztereotípiákkal – önzetlenül megosztja a családjától kapott bőséges élelmiszercsomagokat fogolytársaival, sőt még a német tiszteknek is ad ezt-azt, hiszen azok legtöbbször náluk silányabb ellátásban részesülnek. Ráadásul francia hazafi, akinek hazája és földje összefonódik: Franciaország megvédése egyenlő az újonnan szerzett kastélyainak védelmével.

A munkásszármazású főhős, Marechal szintén saját társadalmi osztályával ért szót. Szökési kísérlete után kiborul magánzárkájában, ahol az őrként állított német katona próbálja szavak nélkül, cigarettával, szájharmónikával vigasztalni. Wintersbornból való hosszú menekülésük során Elsa, a német parasztasszony fogadja be őket, örül, hogy férfi, segítő kezek vannak újra a háznál. Szerelem is szövődik közöttük, és együtt ünneplik a karácsonyt.

A két francia azonban mégis továbbáll, hogy átszökjön a svájci határon: a céljuk, hogy újra harcolhassanak a hadseregben, hogy mielőbb véget lehessen vetni a háborúnak.

Renoir tehát bár hangsúlyozza, hogy az igazi összetartozás az azonos társadalmi csoportok között van, arra is rámutat, hogy a nemzethez tartozás gondolata ezt képes felülírni. Ez utóbbi volt a munkásmozgalom 1914-es állásfoglalásának az alapja is: az ország, a nemzeti értékek védelme, illetve az ellenségtől való félelem jóval erősebbnek bizonyult, mint a nemzeteken átívelő munkásszolidaritás.

Az emberek nem váltak ellenséggé

A rendező azonban a szembenálló francia és német katonák kapcsolatában azt is aláhúzza, hogy a két ország ugyan hadban áll, de az egyes emberek nem váltak ellenségekké. A frontvonalak mögött – a lehetőségekhez képest – úriemberként bánnak a másikkal. Az első világháborúban erre a frontvonalakon is volt példa, még ha a katonai vezetés erőteljesen ellenezte is a frontkatonák közti barátkozást, attól tartva, hogy az ellenségkép megkopik, a szemközti árokban nem a barbár teutont látják, az a harci szellemet pusztítja.

Így először 1914 karácsonyakor, majd a következő évben is – kisebb mértékben – a nyugati front több pontján jött létre spontán fegyverszünet, ahogy a katonák gyertyákat gyújtottak a lövészárkok szélén, fát díszítettek, karácsonyi dalokat énekeltek a saját nyelvükön, majd előbújtak és a senki földjén találkoztak. Ajándékokat cseréltek, bort, konyakot, cigarettát, westfáliai kenyeret, kekszet, sonkát, illetve sapkákat és gombokat. Volt, ahol még a futball-labda is előkerült. Ezek az egy-két napos spontán fegyverszünetek mintegy százezer katona számára jelenthettek maradandó élményt.

Véletlenül bukkantak rá újra

A film humanista, pacifista hitvallása nem is aratott osztatlan sikert a háborúra készülődő Európában, noha az amerikai díjak mellett a Velencei Filmfesztivál legjobb művészi alkotásának járó díját is elnyerte, míg Franciaországban – a szélsőjobboldal támadásainak kereszttüzében – nézőcsúcsot döntött, két hónap alatt egyetlen moziteremben 200 ezren látták. A háború kitörése után azonban Olaszországban és Németországban is betiltották, Goebbels propagandaminiszter egyenesen első számú közellenségnek titulálta a filmet, amelynek kópiáit lefoglalták.

Sokáig azt hitték, hogy az eredeti kópia megsemmisült egy 1942-es szövetséges légitámadás nyomán, de addigra egy német tisztviselő-filmarchivista Berlinbe vitte, hogy aztán Berlin elestét követően a szovjet állami archívumba kerüljön, mígnem a hatvanas években egy csereügylet folytán visszajutott Franciaországba, ahol 30 évig várt arra, hogy felfedezzék a tekercsek között az elveszettnek hitt negatívokat. A nagy ábrándot azonban a közönség korábban is láthatta, hiszen a meglévő kópiákból Renoir az ötvenes évek végén helyreállította a filmet.

És hogy reagált Renoir a nagy ábránd szertefoszlására? 1939 augusztusában Olaszországban tartózkodott, hogy előkészítse a Tosca filmváltozatának forgatását. A háború kitörésének hírére visszatért Franciaországba és katonai szolgálatra jelentkezett. A Francia Hadsereg filmes alakulatának hadnagyaként visszaküldték Olaszországba, hogy kultúrmissziót teljesítve őrizzék a két nemzet közti baráti kapcsolatokat: a római filmakadémián tanított, illetve folytatta a Tosca munkálatait.

Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a háború Franciaország és Olaszország közt elkerülhetetlen, visszatért Párizsba, majd a német megszállás elől 1940 májusában az Egyesült Államokba menekült, ahol 1943-ban bemutatták az Ütött az óra (The Land is Mine) című filmjét. Ez a valahol a világháborús Európában játszódó alkotás antifasiszta kiállás, ám egyúttal igyekszik elkerülni azt, hogy a második világháború jó és rossz küzdelmévé egyszerűsítse.

Egyéni élettörténeteken keresztül járja körül, milyen is egy megszállt országban élni, hogy fér meg egymás mellett a bátorság és gyávaság, az ellenállás és az együttműködés kisebb-nagyobb alkui, és mennyire nem egyértelmű a felelősség kérdése még egy ilyen helyzetben sem.

Következő alkalommal az Anno Filmklub 2010. december 8-án szerdán jelentkezik, amelynek keretében Stipe Delic Az ötödik támadás című 1973-ban rendezett jugoszláv partizánfilmjét tekinthetik meg az érdeklődők Földes György történész társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.