Lecsó: új albumra készülünk

A Pál Utcai Fiúk zenekar története a mai negyvenesek története, ugyanúgy, mint (mondjuk) a Kispál és a Borz együttesé. Lovasi Andrásék ezen formációja az idei nyáron az utolsó koncertturnéját teljesíti, ami a Szigeti nagy búcsúkoncerttel ér tetőpontjára. A PUF azonban köszöni szépen, jól van, folyamatosan koncerteztek, tavalyelőtt egy vadonatúj lemezzel rukkoltatok elő…

…és most dolgozunk a következőn. Úgy terveztük, ősszel nekilátunk, de elcsúszott. Valamikor jövőre szeretnénk, hogyha kijönne.

Szóval szó sincs arról, hogy a PUF befejezné a pályafutását. Ez az „akit a színpad csábereje megérintett” hatása, vagy érzed az új lehetőségeket az együttesben, még korántsem mondtatok–zenéltetek–táncoltatok el mindent, ami bennetek van?

A színpad, a közönség vonzereje jó válasz volna, azonban önmagában kevés. Inkább az motivál bennünket a közös zenélésben, hogy olyan a felállás a zenekaron belül, hogy jó együtt lenni. A próbákat nem munkaként, nem kötelességként éljük meg, hanem alig várjuk, hogy együtt tudjunk muzsikálni, mert nagyon jó. S minden egyes koncertre-utazás majdnem egy osztálykirándulással ér fel. Rengeteget számít, hogy emberileg tényleg fantasztikus légkörben töltjük az időt. Minderre rájátszanak a fellépések, úgy érzem, hangulatilag még mindig ütősek – ezek inspirálnak, adnak állandóan erőt.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de az ezerkilencszázkilencvenes évek az aranykora és a mostani felívelés között mintha lett volna egy szünet a zenekar életében, vagy legalábbis a lemez-kiadások, a lemezkészítések sorában.

Igazából ez a görbe úgy nézett ki, hogy alapvetően a kilencvenes évek közepéig tartott fölfelé, és aztán szép lassan visszadolgoztuk magunkat egy klubzenekari szintre, kevesebb koncerttel, kevesebb lemezzel. Úgy gondolom, ez ilyen „sportcsarnok-típusú” zenészeknek, mint amilyenek mi vagyunk, sohasem állt jól. Pont azért is támadtak akkoriban konfliktusok az együttesen belül, mert valaki a nagykoncerteket szerette volna, valaki inkább a klubbozást. Mondhatni, volt ebben némi tudatosság, hogy ilyesfajta pauza állt be, aminek a részét képezte, hogy nem adtunk ki lemezt hét vagy nyolc évig. Megjegyzem, igazából nem nagyon engedhet meg ilyet egy zenekar magának. Ám a sok fellépés közben egyszerűen képtelenség volt ütős albumot összerakni, rossz zenét meg nem szerettünk volna csinálni.

Ez volt a 2008-as Legelő című album.

Vártunk, amíg összejön egy jó anyag. Most „beálltunk”, ennél feljebb a zenekar nem nagyon akar menni. Nincsenek olyan célkitűzéseink, hogy járjanak minél többen a koncertjeinkre. Az lebeg a szemünk előtt, hogy tudjunk rendesen játszani, meglegyen az éves fellépés-mennyiség, amit jól meg tudtuk csinálni, és legyen – mondjuk – negyven-ötven olyan koncert az eddigi huszonhat évünk alatt, amit a szívébe zárt a közönség, és amire emlékezünk mi is. Illetve ennél még sokkal lényegesebb az, hogy jó dalokat írjunk. Amikor a Legelő megjelent, amit jónak, abszolút vállalhatónak tartott a zenekar, az emberek igen hamar elkezdtek élőben is számokat kérni róla a koncerteken. Ez nagy eredmény egy zenekar életében. Nyilván kérik a régi slágereinket is, de az nagyon jó érzés, amikor egyre többen igénylik az új dalokat. Ezáltal kiderül, hogy az együttes jó úton jár. Talán ez a legfontosabb.