Élet-Stílus

1930: kísértett a Titanic

Eluralkodó érdektelenség, visszalépések innen-onnan, pangó stadionok. A labdarúgó világbajnokság rajtja minden volt, csak eposzi hősköltemény prológusa nem: az európai gárdák egymást túllicitálva mondták le a dél-amerikai szereplést, míg a függetlensége kivívásának századik évfordulóját ünneplő Uruguay maradt, látott és győzött.

Az első világbajnokságért több állam is vetekedett, a pályázók közt volt Magyarország is. Az első világégés azonban keresztülhúzta a számításokat, s mire a labdarúgás magához tért, a magyar jelentkezés is odalett – nem úgy a két nyári olimpiát is megnyerő Uruguayé.

Hajóra? Senki többet?
A dél-amerikai rendezés viszont durcás reakciót váltott ki az európai résztvevőkből. A FIFÁt akkor még naiv kezdeményezésnek tekintő angolok arisztokratikus gőggel mondtak nemet, de az olaszok, vagy a szintén remek csapattal rendelkező osztrákok, csehszlovákok és spanyolok sem ájultak el az ötlettől.

A húzódozás objektív háttere: a csapatok nagy része csak hajóval juthatott volna az új kontinensre, s a legtöbb válogatott nem vállalta a többhetes oda-vissza utat. A dominószerű visszalépés-hullámnak volt egy prózaibb oka is: a profi klubok is igencsak ágáltak, hisz a válogatott játékosok távolléte pótolhatatlan bevételkiesést jelentett, s bár az uruguayiak felajánlották, hogy részben kompenzálják a veszteségeket, az európaiak mereven elzárkóztak a nagy kalandtól. Így hát kevesen csatlakoztak a később nem kis malíciával „amerikai bajnokságnak” felcímkézett tornához – az öreg földrészt a nagy nehezen meggyőzött Románia és Jugoszlávia, valamint Franciaország és Belgium képviselte. Utóbbi kettő „muszáj alapon”, hisz a FIFA-elnök Jules Rimet (a trófea névadója) és Rodolphe Seeldrayers FIFA-alelnök nem maradhatott szégyenben.

A 13 csapatos mini-torna ennek ellenére lehetett volna sikeres, ám hiába rendezték – azóta is példátlan módon – egy városban a világbajnokság összes találkozóját, a lelátók (a hazai, illetve az argentin mérkőzések kivételével) rendre üresen ásítoztak, a Románia –Peru találkozóra például kétezren (egyes források szerint háromszázan!) voltak kíváncsiak. Uruguay csak az államiságát hirdető Centenarióban szerepelt, s a házigazda ki is tett magáért, hisz kapott gól nélkül tudta le a triót, míg az elődöntőben a legnagyobb meglepetést – Brazília elkaszálását – bemutató Jugoszláviát győzték le 6:1-re.

A brazil lebőgés mellett az amerikai menetelés is kisebb szenzációt keltett, pláne azért, mert az előzetesen lesajnált csillagsávosok Belgiumot és Paraguayt is kiütötték (3:0). Sőt, Patenaude személyében az Egyesült Államok adta az első vb-triplázót – a Paraguay ellen remeklő támadó mesterhármasát a FIFA egy kis késéssel, 2006. november 10-én regisztrálta, addig González góljaként szerepelt az amerikaiak második találata).

kimaradt magyar ziccer

Az európai nagyhatalmakhoz hasonlóan a magyar válogatott sem utazott Uruguayba – pedig lett volna keresnivalója. Egy évvel korábban például a Dél-Amerikában portyázó FTC 3:2-re legyőzte a későbbi vb-aranyérmest, míg az Újpest a vb évében nyerte meg a debütáló európai Bajnokok Tornáját. Az FTC és az Újpest mellett az 1929-ben bajnok MTK-ra épülő magyar nemzeti csapat akkoriban minden poszton klasszist küldhetett harcba, olyan labdarúgók alkották, mint Hirzer Ferenc, Kalmár Jenő, Mándi Gyula, Molnár György (MTK), Avar István, Borsányi Ferenc, Fogl III József (Újpest) vagy a hírhedt ferencvárosi T betűs csatársor: Táncos Mihály, Takács II József, Toldi Gáza és Turay József.

A másik ágon az Egyesült Államokat szintén 6:1-re legyűrő argentinok jutottak a kupa közelébe. Mindkét elődöntős találkozónak volt bájos mellékmozzanata. A jugoszlávok ellen a vendéglátók úgy fordítottak 0:1-ről 2:1-re, hogy az alapvonalon kiguruló labdát egy ott tartózkodó – hazai – fotós juttatta vissza az uruguayiaknak, míg az argentinok ellen az amerikai gyúró dőlt nagyot: egy sérüléshez sietve elesett, s a táskájából szivárgó kloroform hatására elájult a gyepen.

Biztos ami biztos
A döntőben már nem történtek kirívó furcsaságok, de ebben talán szerepe volt annak is, hogy Jan Langenus, a mérkőzés belga játékvezetője előrelátó módon tízezer dolláros életbiztosítást köttetett a szervezőkkel. A két félidőt az argentinok és az uruguayiak igazságosan felosztották, a szó szoros értelmében is – az argentinok külön kérésére ugyanis a FIFA salamoni döntést hozott: szünet előtt a szomszédok-, míg térfélcsere után a hazaiak labdájával játszották a döntőt.

Fél Uruguay talpon: Castro bebiztosította a győzelmet

Fél Uruguay talpon: Castro bebiztosította a győzelmet

Ennek megfelelően az első gólkirállyá avanzsáló Guillermo Stabilé vezette, s Dorado vezető találatára kettővel válaszoló argentinok zárták előnnyel az első félidőt, ám a házigazdák Pedro Cea góljával az 57. percben egyenlítettek, majd Iriarte találatával fordítottak; Castro góljánál már az argentinok sem hittek a győzelemben. Uruguayban munkaszüneti nap követte a döntőt…

1. világbajnokság, uruguay – 1930

A csoport:
Franciaország-Mexikó 4:1, Argentína-Franciaország 1:0, Chile-Mexikó 3:0, Argentína-Mexikó 6:3, Chile-Franciaország 1:0, Argentína-Chile 3:1
B csoport:
Jugoszlávia-Brazília 2:1, Jugoszlávia-Bolívia 4:0, Brazília-Bolívia 4:0
C csoport:
Románia-Peru 3:1, Uruguay-Románia 4:0, Uruguay-Peru 1:0
D csoport:
Egyesült Államok-Belgium 3:0, Egyesült Államok-Paraguay 3:0, Paraguay-Belgium 1:0
Elődöntők:
Argentína-Egyesült Államok 6:1, Uruguay-Jugoszlávia 6:1

Döntő:
Uruguay-Argentína 4:2 (1:2)
Montevideo, Centenario stadion, 100 ezer néző. Vezette: Langenus (belga).
Gól: Dorado (12.), Cea (57.), Iriarte (68.), Castro (89.), illetve Peucelle (20.), Stabilé (37.)
Uruguay: Ballesteros – Nasazzi, Mascheroni – Andrade, Fernandez, Gestido – Dorado, Scarone, Castro, Cea, Iriarte
Argentína: Botasso – Della Torre, Paternoster – Juan Evaristo, Monti, Suarez – Peucelle, Varallo, Stabilé, Ferreira, Mario Evaristo.
Világbajnok: Uruguay
Gólkirály: Guillermo Stabilé – 8 gól

Ajánlott videó

Olvasói sztorik