Versenybe kerülni itt olyan, mint… hát, erre nincsen konkrét szakkifejezés. Bizonyára a csúcsok csúcsa, az, aminél már nincs feljebb, maximum halmozni lehet az ilyen típusú meghívásokat a halál beálltáig. Szőrözni persze lehet, mivel az ilyen-olyan kategóriák között nyilván van különbség, de a Riviéra felől nézve a dolog talán egy parányit tök mindegy.
Leforgatott filmek, amik forgalmazóra, szépreményű filmtervek, amik finanszírozóra várnak – ezen a cserekereskedelmen alapul valójában a fesztivál azon 90%-a, amikor éppen nem Angelina Jolie villant combot a vörös szőnyegen. Ez persze közel sem annyira izgalmas, mint a vonatkozó színésznő, kizárólag azt a pár ezer(!) producert és rendezőt tartja feszültség alatt, akik ilyenkor begyakorolt mozdulatokkal lazítják a nyakkendőt, ha egy hosszú nap végén végre megpihenhetnek egy koktélbár mellett/alatt, jó esetben pucér lányokkal; Béla legalábbis ilyesmiket hallott.
Egy mezei filmőrült nyilván meg tudja fejteni a címet, amely minden próbálkozás ellenére kevéssé frappáns, mindenesetre összefoglaló jellegű: idén három magyar filmet válogattak be Cannes-ba: a Versenyprogramba Mundruczó Kornél Szelíd teremtés – A Frankeinstein-terv című munkáját, az Un Certain Regard elnevezésű szelekcióba Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmjét, a Pál Adriennt, Szimler Bálint Itt vagyok című kisjátékfilmjét pedig egy olyan előzsűri választotta ki, ami a kifejezetten vizsgafilmek bemutatató Cinefondation programot állította össze. Az első két film rendezője és stábjának nagy része már tapasztalt cannes-ozóként utazik a francia városkába, az Itt vagyok csapata azonban valószínűtlenül alacsony átlagéletkorral és egy kisbusszal vág neki a 12 órásra saccolt útnak, ami egyelőre bonyolult ruházati kérdésekkel van kirakva, aztán majd meglátjuk.
