Lányok, asszonyok milliói hordják haza messze földről a vizet. Ha lenne csap, amit csak megnyitnának, mindennapi életük, sőt egész közösségük is átalakulhatna. A Föld 900 millió lakosának viszont nincs csapja, se vezetékes vize, 2,5 milliárd embertársunk pedig még a székletétől sem tud higiénikus módon megszabadulni – sokan a házuk mellett, vagy épp a vizüket adó folyó partján könnyítenek magukon.
A szennyezett ivóvíz, a higiénia és az illemhelyek hiánya világszerte 3,3 millió halálesetért felelős évente, az áldozatok zöme ötévesnél fiatalabb gyerek. Mivel pedig Dél-Etiópiában és Észak-Kenyában az elmúlt években elmaradtak az esők, még szennyezett vízből sincs elég.
A férj csak heverészik
Ezeken a tájakon jószerével mindig a nőkre hárul a víz beszerzése. Konso falvaiban csupán néhány hétre veszi át a terhet a férj, ha asszonya épp szült. Kisfiúk járhatnak ugyan vízért, de csak hét-nyolc éves korukig, az ottani férfiak és nők szigorúan betartják a szabályokat. „Hamar rámondják, hogy semmirekellő asszony, aki nem maga megy a folyóhoz, hanem a gyerekeit küldi vízért” – magyarázza Binayo. Konso vidékén a nő érétke a munkabírásától függ, bizonygatja: „Ha otthon ülök és csak lopom a napot, senki sem szeret. Ha viszont le-föl rohangászok vízért, mindenki megdicsér, hogy rendes asszony vagyok.”
A harmadik világ legnagyobb részén főként a vízhiány tartja fenn a nemek közötti egyenlőtlenséget. A forói nő sokszor napjában ötször is lemegy a folyóhoz. Egy-két fordulót csak azért iktat be, hogy elkészíthesse a férjek kedvencét, a sörszerű házi főzetet. Első nap, amikor Foróban jártam, a délelőtt kellős közepén vagy hatvan rest férfiembert pillantottam meg az egyik bádogtetős kunyhó árnyékában. Csak üldögéltek, diskuráltak. „Az asszonyoknak bezzeg egy percük sincs, hogy kifújják magukat” – legyint Binayo.
Zavaros pocsolyák
Ezen a perzselően forró délutánon marmonkannával a kezemben kísérem Binayót a folyóhoz. A terep meredek, itt-ott csúszik is. Bitang nagy sziklákon mászunk át, kaktuszok, tüskebokrok meredeznek kétfelől. Ötven perc kell hozzá, hogy elérjük a folyót – pontosabban vízfolyást, amely az év bizonyos szakaiban folyóvá duzzad. Most éppen sötét sártócsákból állt csupán, sziklás partján mindenütt szamárürülék és tehénlepény. Legalább negyvenen ácsorognak a víznél – feljebb talán hamarabb sorra kerülünk, határoz Binayo. Kora reggel különösen sokat kell várni, ezért általában már pirkadat előtt lerohan az első vízadagért. Ilyenkor négyéves kisfiára, a komoly ábrázatú Kumachóra bízza öccseit.
Újabb tíz percet kutyagolunk a tócsák mentén, mígnem Binayo megtorpan egy alkalmas, a többinél valamivel tisztábbnak tűnő pocsolya mellett. A parton gyerekek hancúroznak, viháncolva dagasztják a sarat. „Ne kavarjátok fel a vizet!” – korholja őket Binayo. Ekkor egy szamár lép a vízbe, inni akar. Amikor továbbáll, az asszonyok lehajolnak, merni kezdik a vizet. Fél órába telik, mire Binayóra kerül a sor. Fölkapja egyik marmonkannáját és sárga műanyag merőkanalát. Ám alighogy belekanalaz a pocsolyába, újabb szamár toccsan mellette a vízbe. Binayo elfintorodik, de mégsem hagyja abba, meri tovább a zavaros löttyöt. Nem vesztegetheti az időt, sok dolga van otthon.
A történet folytatását a National Geographic Online-on olvashatja.
