Emlékezik valaki még a spenótra? Hát most itt a villanyspenót! Az egyszerűség kedvéért eláruljuk, hogy a valamikor spenótszínű kötésben megjelenő, hatkötetes A magyar irodalom története című munkáról van szó, pontosabban most annak elektronikus, digitalizált változatáról.
Működik egyenjogú tanári és hallgatói szerkesztőség, árulják el. A kiindulópont még papírkönyv: a NeoSpenót (hivatalosan A magyar irodalom történetei, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály). A hálózati kézikönyv programozása lehetővé teszi, hogy akár mi magunk különféle mesékbe rendezhessük el a magyar irodalomtörténet anyagát. Az összegyűjtött – és gyorsan gyarapodó – fejezetkincs segítségével bárki Szerb Antalt vagy Horváth Jánost játszhat, és saját irodalomtörténetet állíthat össze.
Az új interaktív irodalomtörténet bemutatását mindjárt fogalmakkal kezdi Horváth Iván. Így: „Mi az irodalom? Mi a történet? Mi a magyar?” Ne akadjunk fenn azon, hogy irodalomnak különböző korokban különböző dolgokat neveztek – ha egyszer maga a dolog, az irodalom, különböző neveken, az ókor óta lényegében megvan – jelzi Horváth. S mindjárt Hésziodosztól vesz hozzá idézetet: „Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít, – / tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk.”
És Horváth egyenes beszéde így szól: „Amikor Tolsztojt olvasok, magam is elhiszem, hogy az oroszok nem veszítették el a borogyinói csatát. Amikor Dosztojevszkijt, nem zavar, hogy Miskin herceg A félkegyelmű kellős közepén (épp, mielőtt összetörné a kínai vázát) a cári imperializmust dicsőíti. Úgy látszik tehát, hogy Hésziodosz, a költő, épp olyan kedvében volt, hogy igazat mondott, és az irodalom csakugyan olyan beszéd, amely nem igazságköteles.
Akkor viszont el kell választani az irodalmi beszédet a többitől. Az irodalmat külön társadalmi intézményben kell tartani. A többi intézmény beszéde ugyanis általában mind igazságköteles. S ez a követelmény ott van az egész társadalomban. Nyilván ebben is áll az irodalom szabadsága.
Az irodalom történetiségéről lényegében azt mondja Horváth, hogy időszakokra osztható. Az utolsóról éppen azt állítja: „A negyedik időszakba most léptünk be. Óriásiparággá vált az, ami azelőtt az irodalmi intézmény volt. Amerre van villany, ott az egész Földgolyó lakossága kitalált történeteken alapuló, tévécsatornán vagy interneten sugárzott mozgóképeket néz pihenésül, egyébként pedig munka, evés, utazás, szeretkezés (és olykor alvás) közben angol nyelven énekelt költeményeket (dalszövegeket, lyricset) hallgat. Holnap az új, számjegyes rejtjelzésű (digitális) közvetítési eljárásoknak hála elkerülhetetlenül még tovább fejlődik a képzelet szülte szövegek s a származékos termékek (főleg mozgóképek, hangállományok és nyomtatványok) gyártása és forgalmazása, és föltehetően tovább javul az ágazat jövedelemtermelő-képessége.”
Nem kell felhőtlenül örülnünk a képzeletipar mostanában kibontakozó virágkorának – állítja Horváth Iván.
(A cikk teljes szövege az ÉS-ben olvasható!)
