A mindenféle kütyüből összerakott szerkezet a CCD-lapka (igen, már létezett) által felvett képeket egy szalagra rögzítette, és egy másik készülék közbeiktatásával egy tévén jelenítette meg. Persze a kép maga még fekete-fehér volt. A hordozhatóságot tekintve Sasson találmánya kb. 4 kg volt, kinézetét tekintve pedig könnyedén összekeverhető volt egy konyhai masinával.
Mégis, ha évtizedekkel ezelőtt kész volt a technológia magja, miért tarthatott ennyi ideig a tényleges áttörés? Nos, a késlekedés egyik okozója maga a fényképezőgép-gyártó, mely bevételeinek döntő részét a filmtekercsek eladásából szerezte. A prototípust ugyan bemutatták a Kodak vezetőinek, ám azok a prezentáció után nem lelkesedtek a dologért. “A prototípusom akkora volt, mint egy nagyobb kenyérpirító, de a műszaki emberek imádták” – nyilatkozta Sasson. “Mivel nem használt filmet, a menedzsment reakciója annyi volt, hogy ‘csodás, de ne mesélj róla senkinek.'”
Sokáig inkább titkolták (sg.hu)
Bill Lloyd technológiai vezető egyáltalán nincs meglepődve ezen, a New York Timesnak tett nyilatkozata szerint “Öt éve vagyok a cégnél, és még ma sem tudom, mennyi mindent birtokol a cég. Úgy néz ki, a Kodak antitesteket fejlesztett ki minden ellen, ami a filmes részleggel versenyezhetett volna.” És hogy a vállalatnak bőven van szellemi tulajdona, jól jellemzi az a tény, hogy ezer kutató-fejlesztő munkatársuk van, és a szabadalmakból származó bevételeik éves szinten 250 millió dollárra rúgnak.
Persze a világ változik, és a fejlődés megállíthatatlan: a Kodak filmes részlege manapság ötödakkora, mint két évtizeddel ezelőtt volt, az egykor 145 ezer embernek munkát adó gigász 2007 végén már csak 27 ezer alkalmazottat foglalkoztatott. A vállalat az innen kieső bevételeket a digitális termékekkel pótolja. 2001-ben Sasson – aki továbbra is a Kodaknál dolgozik – ismét bemutatta a találmányt a nagyközönségnek. A mérnök víziója – a CCD-szenzor, a tévéhez kapcsolhatóság és a filmtekercsek kiváltása – napjainkra világszerte elterjedt megoldássá vált.
