Indiana Jones: még fess, de már nem fiatal

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

Nem igazolódtak be a pesszimisták félelmei: a negyedik Indiana Jones-mozi nem gondolja alapvetően és tévesen újra az ostoros régészprofesszor kalandjait – nem úgy, mint a (nagy vitákat kavart) második Star Wars-széria (tudják, a Jar Jar Binksszes). Bevált koncepció és fogások mentén mozog – egy misztikus lelet utáni hajsza, látványos és izgalmas üldözések (valami különlegességgel megfejelve), sok humor –, ami inkább elégedettséggel tölti el a rajongókat, mint sem.

Filmelőzetes itt!

Kedvenc professzorunk (Steven Spielberg és az író, George Lucas figyelembe vette, hogy Harrison Ford bár fess, de már nem olyan fiatal mint régen, és ehhez mérten tornáztatja) az ezerkilencszázötvenes évek hidegháborújának esik áldozatul – kis híján. Nem sokkal azután, hogy egy elhagyott délnyugat-amerikai sivatagi reptéren sikerrel birkózik meg szovjet ügynökökkel, saját munkaadó egyeteme meneszti, mert hát gyanús (még az is lehet, hogy kommunistaszimpatizáns).

A csüggedt Jonesba egy Mutt nevű fiatalember (Shia LaBeouf) „lehel” életkedvet: egy „apró” személyes szívességért cserében felkínálja neki, hogy megszerezheti a titokzatos perui Akator király kristálykoponyáját. A nyilvánvalóan szuperértékes kincs nyilvánvalóan mások érdeklődését is felkeltette. Az Irina Spalko (Cate Blanchett) vezette szovjet elitkommandóét például azért, mert a hiedelmek szerint segít a világ leigázásában.

A szovjet elitkommandó vezetője

Az új Indiana Jones-film – a főhős letagadhatatlan korosodásától eltekintve – hézagmentesen illeszkedik a hagyományba. Érzésünk szerint kevesebb benne az önirónia, mint korábban, de hát végül is mit lehet várnunk egy öregembertől? Örüljünk neki, hogy él, és hogy jól van.

Cyborg vagyok, amúgy minden oké

A hölgy egy kissé bogaras: a főhősnő azt képzeli magáról, hogy cyborg. A férfi meg, aki tetszik neki, lopási kényszerrel küzd. Hogy ne legyenek kétségeink: Chan-wook Park szokatlan szerelmi történetének fő- és mellékszereplői egy diliház lakói. A dél-koreai filmdirektor az Oldboy című moziját és bosszútrilógiáját követően más emberi alapérzelmet vett górcső alá, ezúttal a szerelmet (hírlik, hogy ez is trilógiává terebélyesedik).

Yeong-gun (Lim Su-jeong) megőrül egy Metropoliszszerű gyár üzemében, hangokat hall, cyborgnak képzeli magát, majd csatlakoztatja magát egy elektromos aljzathoz, és „kisül”: elájul. Egy elmegyógyintézetben tér magához, ahol Choi Seul-gi (Choi Heui-jin) doktornő veszi kezelésbe. Yeong-gun kizárólag mechanikus eszközökkel hajlandó társalogni, automatákkal és órákkal, és semmit sem eszik, mert a cyborgok nem fogyasztanak emberi táplálékot. Inkább elemeket nyalogat, hogy „feltöltődjön”. Az elmegyógyintézet egy másik lakója az „antiszociális” visszaeső Il-sun (Jeong), akit négy év alatt már ötödszörre hoznak be. Míg Yeong-gun egy tipikus képzelgő, aki fantáziaképeket gyárt, hogy kitöltse a memóriájában keletkezett űrt, addig Il-sun született kleptomániás, aki képtelen felhagyni a lopással. Il-sun fantazmagóriákat kezd „lopni”, hogy belépjen Yeong-gun világába, és rávegye őt az evésre. Eközben különös, kölcsönösen védelmező szerelem bontakozik ki kettejük között.

Park bizarrul romantikus vígjátékában a szerelem, bár nem hoz teljes gyógyulást, mégis a legjobb gyógyírnak bizonyul. Ha láttán eszünkbe jut az Annie Hall nevezetes záróképsorának monológja, amikor Woody Allen a szerelem és az őrület rokonságával és nélkülözhetetlenségével példálózik, nem a véletlen műve.