Élet-Stílus

Platinivel és Zidane-nal Európa trónján

admin
admin

2008. 04. 28. 11:44

A francia válogatott ugyan alaposan elodázta Eb-szereplését – a világbajnokságokon már 1958-ban érmet szerző csapat s az utána következő szerényebb generációk sem élték túl a selejtezőket, vagy az azokat követő kétmérkőzéses kiesési fázist – 1984-ben viszont első tornáját megnyerte. Az 1982-es világbajnokságon nagyot alakító, az elődöntőben a szó szoros értelmében is drámai körülmények között kikapó franciák hat győztes mérkőzéssel vívták ki az aranyérmet – teljesen megérdemelten lettek a kontinens legjobbjai.

Michel-korszak

A francia labdarúgás ekkor a Michelek korát élte. A 80-as évek első felének talán legkiemelkedőbb tudású európai labdarúgója, Michel Platini köré a szövetségi kapitány, Michel Hidalgo remek együttest épített. Volt kikből válogatnia, ám a válogatott nem csupán „nagy nevekből” állt: korának legstílusosabb játékát nyújtotta. A kapuban kollégáihoz – a belga Pfaff, a német Schumacher, avagy nem sokkal később az argentin Pumpido is extravagáns hajkoronával tüntetett – hasonlóan hosszú hajú Bats maga volt a megtestesült nyugalom, míg az előtte szereplő védőnégyes munkája távolról sem merült ki a rombolásban. A keménység mellett tehetséggel is megáldott, s előszeretettel a középpályán is bevetett Fernandez, Battiston, Bossis vagy Domergue, de az epizódszerepeket kapó Le Roux, vagy Amoros is gyakran és szívesen csatlakozott a támadásokhoz – erről tanúskodott Fernandez belgáknak lőtt gólja, illetve Domergue bravúrja (két találatával eldöntötte a portugálok elleni elődöntőt).

A középpályán Giresse, Tigana és Platini helye bérelt volt, hozzájuk vagy az egy sorral előlépő Fernadez és Domergue csatlakozott, vagy Genghini, esetleg Ferreri kapott lehetőséget. A Juventus csapatával 1984 tavaszán remek idényt záró – bajnoki cím, KEK-győzelem – Platini kirobbanó formában játszotta végig a különböző helyszíneken soros Eb-meccseket. Párizsban a dánok ellen az ő góljával nyert a csapata, míg a belgák elleni nantes-i „mészárlásból” (5-0) három góllal vette ki a részét. A jugoszlávok ellen ismét triplázott, az elődöntőben pedig a portugálok, a döntőben a spanyolok ellen szerzett létfontosságú találatot. Nem volt kétséges a torna legjobbjának személye, de az év végi aranylabda-szavazás várományosának kiléte sem. 1984 a francia futball és Platini diadalmenete volt.

Minden idők egyik legjobb középpályása volt Michel Platini

Minden idők egyik legjobb középpályása volt Michel Platini

A remek francia csapat két évvel később a mexikói tornán is fő esélyesnek számított, pláne azok után, hogy a címvédő olaszokat és heroikus csatában az „örök esélyes” brazilokat is legyőzte az ekkor már a korábbi U 21-es szövetségi edző, Henri Michel által felkészített együttes. Michel az Eb-sztárokat olyan egykori U 21-es játékosokkal egészített ki, mint a Mexikóban is eredményes Stopyra és Papin. Az NSZK ellen azonban 1986-ban sem sikerült az elődöntő – a Brazília elleni csata után négy nappal a franciák fásult és hitehagyott csapat benyomását keltették. A csapat a világbajnokság után nem sokkal szétesett: Platini és Giresse visszavonult, Bossis és Rocheteau lemondta a válogatottságot, s hamarosan követte őket Bats is.

Útkeresés

A kényszerű váltás miatt a válogatott az 1988-as Eb-ről és az olaszországi világbajnokságról is lemaradt, ám nem sokkal később ismét Platinivel a sorai között feszült neki egy újabb fontos tornának: a szövetségi kapitányi posztot Henri Micheltől 1988-ban átvevő egykori középpályás csapatában ekkor már jobbára csak hírmondó maradt az 1986-os együttesből – igaz, az a hírmondó akkoriban Európa egyik legjobb támadójának számított. Papin mellett azonban olyan briliáns képességű futballisták tűntek fel, mint az öntörvényű Cantona, a modellkarrier mellett a labdarúgást is magas technikai szinten művelő Ginola, avagy a középpályán a marsallbotot forgató Deschamps és a hátvédsorban a megtestesült nyugalomként tevékenykedő Blanc. A selejtezőcsoportját Csehszlovákia és Spanyolország előtt százszázalékos teljesítménnyel nyerő együttest joggal tartották esélyesnek a svédországi Eb-n: mégis jókorát bukott.

A kékek svédek elleni stockholmi 1-1-es döntetlenje, illetve Anglia elleni gól nélküli találkozója ugyan nem okozott csalódást – a franciák rendre fölényben játszottak, a helyzeteikkel azonban pazarlóan bántak – ám Dánia ellen a teljes csapat csődöt mondott. Platini távozott, helyette Gérard Houllier próbálta rendbe szedni a csapatot: kevés sikerrel. A rövidzárlat a következő vb-selejtezőkön is jellemezte Cantonáékat, akik egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az esélyesség terhével: nyertes pozícióból az Izrael és Bulgária elleni hazai mérkőzésüket is elbukták (az izraeliek ellen Sauzee és Ginola találataival a 83. percig álltak győzelemre, míg a bolgárok ellen a 90. percben kapituláltak), így nem lehettek ott az amerikai seregszemlén.

Az aranynemzedék

Az angliai Európa-bajnokságra a franciák ismét veretlenül kvalifikálták magukat, immár Aimé Jacquet vezetésével. A kétszeres francia válogatott legnagyobb korábbi sikereit a Bordeaux élén érte el, s bár a Nancy élén kevés sikert aratott, beiktatása után rögtön új csapat építésébe kezdett. A sértődött sztárok – Ginola, Cantona – helyett „harapósabb” fiatalokra fektetett, s kedvenc csapatából, a Bordeaux keretéből csemegézett a válogatott összeállításánál. Az 1996-ban UEFA-kupa-döntőig menetelő Girondins együttesét képviselte a kezdőben szereplő Dugarry, Lizarazu mellett a csereként alkalmazott Tholot és Dutuel, valamint nem utolsósorban Zinedine Zidane. Jacquet csapata a 96-os tornára még „nem állt össze”, de így is magabiztosan lépett túl a csoportkörön – Románia ellen 1-0, Spanyolország ellen 1-1 és Bulgária ellen 3-1 volt a mérleg –, majd a hollandok és csehek elleni büntetőrúgások nyomán az elődöntő jelentette a végállomást.

A franciaországi világbajnokságon a házigazdának járó előny, valamint a játék olykor nem kevés szerencsével is párosult – ám a brazilok elleni döntőben mutatott forma alapján senki sem kérdőjelezte meg a francia arany jogosságát. Sőt, megjósolható volt a további sikerszéria, hisz a világbajnokok mellett a visszavonuló Jacquet-t váltó Roger Lemerre az abban az időben világelsőnek számító francia utánpótlás olyan csillagjaira is számíthatott, mint Henry, Trezeguet, Wiltord, Vieira és a náluk is fiatalabb Anelka. A két nemzedék remek egyveleget alkotott az Európa-bajnokságon, és küzdőszellem, valamint harcosság terén is kimagaslott a mezőnyből: a hollandok elleni „lepasszolt” mérkőzésen kívül a csoportban magabiztos franciák a nyolc között a spanyolokat múlták felül – Raúl 90. percben rontott tizenegyesének is hála: szerencsefaktor – 2-1-re úgy, hogy szinte mindvégig vezettek. A remek portugálok ellen a hosszabbítás hajrájában harcolták ki a győzelmet, míg az olaszok elleni döntőben a Manchester United egy évvel korábbi BL-bravúrját kopírozták: 0-1-ről talpra állva egyenlítettek, majd a rendes játékidőben eldőlő barcelonai döntőtől eltérően a hosszabbításban szerezték meg az aranyat érő találatot.

Európa és a világ a francia válogatott lábainál hevert, ám két évvel később a koreai–japán világbajnokság hatalmas blamával zárult. A vb- és Eb-címvédő rúgott gól és kivívott győzelem nélkül kullogott haza, szövetségi kapitánya az ország legnépszerűtlenebb személyiségeként mondott le. A sokk még a portugáliai Európa-bajnokságon is éreztette hatását, hisz Anglia és Svájc legyőzése ellenére a csapat távolról sem volt meggyőző – a horvátokkal szemben alárendelt helyzetbe került a csoportmeccsen, míg a lelkes görögök ellen vereséget szenvedett a negyeddöntőben. A csapat vezéri szerepére áhítozó Henry vagy Zidane elsősége közötti választás megosztotta a válogatott tagjait, s a „bársonyos forradalom” eredményeként az „öregek”, Zidane mellett Thuram, Makelele és Lizarazu a visszavonulás mellett döntöttek.

A fiatalítás elkapkodottnak bizonyult, a rendkívül könnyű selejtezőcsoportba sorsolt csapat csak kínlódott, sőt, továbbjutása is veszélybe került, amikor is a közvélemény és a sportszakma nyomására Zidane, Thuram és Makelele megváltoztatva döntését, ismét a csapat rendelkezésére állt. A 2006-os világbajnokság maga volt a sikersztori, igaz, francia szempontból jobban is végződhetett volna. A torna előtt leírt együttes a csoportban mutatott gyatra játékával ugyan még tartotta magát az előzetes elvárásokhoz, ám a spanyolok és pláne a brazilok legyőzésével nagyot alkotott. A portugálok elleni „kötelezőt” teljesítve azonban a döntőben épp hagyományos szerencséje hagyta cserben, igaz, a korábban nagy tornákon – a franciák ellen is – rendre peches olaszokra is ráfért már Fortuna pártfogása.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.