A Börtönvonat és egy felejthető hazai

Börtönvonat Yumába

Ostobaság, hogy a veretes férfiregényeknek, a westernnek befellegzett. Számos mostani figyelemreméltó, így-úgy idézőjelbe tett, ironikus, átértelmezett, mai időkre adaptált megvillanása – Jesse James meggyilkolása, Vérző olaj és Nem vénnek való vidék – után itt egy „hagyományos” vadnyugati opus, amiben szinte minden kellék felvonul, ami ezt a műfajt naggyá és szerethetővé tette és teszi.

A csóró farmer, Dan Evans (Christian Bale) elvállalja, hogy a hírhedt banditát, Ben Wade-et (Russell Crowe) a Yuma-i börtönbe vivő vonathoz „kalauzolja”, kétszáz dollárért, Wade bandája, indiánok és egyéb természeti és emberi veszélyek, halálos csapdái közepette.

A bevett műfaji fordulatok nem élnének annyira James Mangold filmjében, ha nem lenne neki Crowe-ja, és különösen a szerep-beleélési képességét ezúttal is csúcsra járató Bale-je. De van. Úgyhogy élnek.

Lassú tükör

A Igor és Ivan Buharov, alias Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor – a korábbi alkotásaikhoz hasonló, nagy türelmet igénylő – harmadik játékfilmje a Lassú tükör. Illetve úgy játékfilm, hogy kísérleti, azaz: emberek jönnek-mennek, beszélnek, a dolgok meg történnek, a maguk rendhagyó módja szerint.

A film Laci (Vasile Croat, azaz Horváth László) története, valós és kitalált motívumokat vegyítve, egy kór története, álomszerűen. Az amatőr filmezés bájára, a Super 8-as filmtechnikára fogékony másnapos bölcsészkarosok biztosan fognak nézhetőt találni ebben a filmben, pláne ha türelemmel és ásványvizekkel győzik. Nekünk nem sikerült.

Párizs, szeretlek!

A rövidfilm-összeállítás sajátságos filmműfaj, a közös téma lehet olyan banális, mint Párizs és a szerelem összefüggése, de a lényeg, hogy mindegyikben ott kell lennie ennek az érzelemnek. Egyértelműen, még ha finoman is van rajzolva.

Huszonkét rendező szerte a nagyvilágból (franciától kezdve délafrikain és amerikain át japánig) vall egy kis személyeset a gall fővárosról és a szerelemről, tényleg nagyon különböző történetekben. Akad itt szerelmes vámpír, egymásba pistuló drogdíler és kuncsaft, a nagyváros egészébe belecsimpaszkodó amerikai turista, belőlük mindenki azt választja, amelyik a szívéhez közel áll.

Amellett, hogy felsorakozik a fél filmvilág (rendezők, forgatókönyvírók, színészek) a mozi mögött, a Párizs, szeretlek! szórakoztató és igazán szívet simogató alkotás. Utána úgy andalodik ki mosolyogva az ember a moziból, hogy „hááá”.

Egyedül nem megy

Az élet azért szép és semmiképpen sem magányos játék – hangsúlyozza Claude Berri rendező-forgatókönyvíró (Csábító a bejárónőm), egyébként meg producer (Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetés, Ámen). A tizenkettedik Francia Filmnapokon debütált alkotás – aminek kapcsán főhősnője, Audrey Tautou és executive producere, Pierre Grunstein Budapestre látogatott – minden drámai kísérőhangja ellenére egy könnyen fogyasztható, derűs filmecske, előre gyanítható happy enddel.

Adott négy, kényszerűen, az élet összegereblyézte kvázi kommunában élő figura, először is a jelentős alapterületű párizsi lakást tulajdonló dadogós fickó, aki képeslapokat árul, de színi karrierről álmodik, Philibert Marquet de la Tubelie’re (Laurent Stocker), és a nővadász, hányaveti, tiszteletlen szakács barátja, Franck (Guillaume Canet). Aztán „jön” a ház tetőterében lakó vézna kis Camille (Audrey Tautou), aki takarítónőként szorgoskodik, de első osztályúan rajzol, és amint megismerkedik Philibert-rel, csatlakozik a fiúkhoz. Nyugalom: ez még csak barátság. Franck ezt nem nézi jó szemmel, csak akkor kezd megenyhülni, amikor Camille vállalja, hogy felügyel a fiatalember idős nagyanyjára, Paulette-ra (Françoise Bertin). Innentől egyre inkább összeforr ez a sajátos négyes.

A szereplők feledtetik a történet karcsúságait, a film egyébként pedig jótékonyan hat a rozsdásodó jóreménység-generátorunkra.

Vértestvérek

A múlt század harmincas éveinek Sanghaja a romlás és a bűn városa. Nagyokat csillog persze, ahogy kell, de ez a fény megtévesztő. Káprázat. Három (vidéki) becsvágyó fiatalember – Feng (Daniel Wu), Gang (Ye Liu) és Hu (Tony Yang) – érkezik ide, hogy boldoguljon, azonban útjaik elválnak, és egyre mélyebbre merülnek az erkölcsi fertőbe. Ebben a miliőben a testvér a testvérnek, a barát a barátnak a gyilkosa. Pláne, ha a triádok bűvkörébe kerülnek.

A film erőteljesen hasonlít John Woo Golyó a fejbe című filmjére, vagy hát az a motívum, miszerint három ifjúkori barát felnőtten egymás ellen fordul – de nagyon –, elég közkeletű arrafelé. Alexi Tan rendező-forgatókönyvíró mostani variánsa látványos-pörgős darab, aki nem akar a külső mögé hatolni, annak tökéletesen ki is elégíti az igényeit.

Lepattintva

A „Judd Apatow-fun factory” (40 éves szűz, Felkoppintva) idei minőségi mókája a Felkoppintva sajátos ellentéttestvére, vagyis pandanja, merthogy itt egy szakítástörténet elevenedik meg – még ha a vége jó is.

A főszereplő Jason Segel forgatókönyve szerint a jelentéktelen zenészt, Petert dobja a tévésztár Sarah Marshall az erotomán brit rockisten, Aldous Snow kedvéért. A megtört szívű legény testvére tanácsára Hawaiira utazik felejteni, de ott kikbe botlik? Sarah-ba és Aldousba…

Még mindig működik az Apatow-recept, miszerint az emberiség nagyobbik fele lúzerekből áll, akik viccesek, ám szerethetők. S az, hogy az élet nagy problémái mindenkivel megesnek, legjobban okulni pedig úgy lehet, ha röhögünk rajta. Nicholas Stoller rendező (akivel a producer már dolgozott együtt a Dick és Jane trükkjei című filmjén) legalább olyan színvonalú vígjátékot készített, mint a tavalyi meglepetésfilm, a Felkoppintva volt. A kérdés az, mennyire fog hatni az újdonság varázsának ereje nélkül.